Hirdetés
Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Közérzetünk békeidőben – Puskás Panni Hajdu Szabolcs új, a Vimeón megjelent filmjéről
Művház 2020. május 16. 13:34

Közérzetünk békeidőben – Puskás Panni Hajdu Szabolcs új, a Vimeón megjelent filmjéről

Hajdu Szabolcs rendezőt már régóta érdekli, hogyan lehet hitelesen beszélni a közéletről a művészetben úgy, hogy az ne legyen didaktikus és kényszeredett. A Békeidő című filmje sikeresen teljesíti ezt a feladatot.

Hirdetés
Hirdetés

Sikeresek voltak ebben a témában az elmúlt években készített színházi előadásai is. Társulata, a Látókép Ensemble 2015-ben mutatta be az Ernelláék Farkaséknál című előadást (ebből 2016-ban film is készült), 2017-ben a Kálmán-napot, 2019-ben pedig az Egy százalék indiánt. A három produkció egymással erős kapcsolatban van, mindhárom az egyén, a családi és baráti kisközösségek élete felől közelíti meg a magyar társadalmi problémákat. A szereplők nagyrészt értelmiségiek, de mindenképpen középosztálybeliek, Hajdu Szabolcs és felesége, aki alkotótársa is, Török-Illyés Orsolya saját családját, lakását, hétköznapjait teszi a vizsgálódás tárgyává, rengeteg önreflexióval, de sosem öncélúan. És bár a fókuszban mindig a mikrotörténetek állnak, a személyközi viszonyok, a szeretet, a szerelem, az egymás megértése vagy meg nem értése, végül mindig egy nagy, átfogó képet kapunk arról a világról, amiben élünk. Nincs ez másképp a Békeidő című filmben sem.

(képek: a Békeidő Facebook-oldala)

Némi szkepszissel viszonyul az ember ahhoz a művészi gesztushoz, ha valaki egy az egyben meg akarja mutatni egy jelenetben, hogyan zaklatta Marton László Sárosdi Lillát abban a bizonyos autóban. Még hajmeresztőbb ötletnek tűnik az egész, ha tudjuk – és nagyjából ez az első információ, amit mindenki megtud a filmről –, hogy Martont Schilling Árpád alakítja, Sárosdi Lilla férje. Van olyan ismerősöm, akinek ez elég információ volt ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi a Békeidőre. De nem volt igaza, mert a nagy trouvaille éppen az, hogy a jelenet működik, mégpedig azért, mert szépen illeszkedik a film rendkívül erős koncepciójába, amely egyként képes megmutatni azt a groteszk, magából kifordult őrületet, amit 2020-ban Magyarországnak hívunk, és ennek a banális hétköznapiságát. Azt, ahogyan nem háborodunk fel már semmin, de mégis mindig nagyon idegesek vagyunk.

Erre a kettősségre utal a cím is: látszólag békeidő van, nincs háború, a korábbi történelmi korszakokhoz képest igen jómódban élünk, minden nyugodt, mozdulatlan körülöttünk, csak ez a rossz közérzet ne lenne, amely a film szereplőit jelenetről jelenetre veszekedésre ingereli, miközben a háttérben időnként megszólal a menekültellenes kormánypropaganda egy-egy rádióból. Az egymáshoz nem, vagy csak lazán kapcsolódó jelenetek mindegyikében nagy a feszültség és furcsán ismerős – ezt látjuk a boltban, az utcán, és sokszor saját családunkban is. A keresztény apuka és a tőle elhidegült anyuka dominanciaharcai kamasz gyerekükre irányulnak, a tüntetéseket szervező anyuka nem igazán tud jelen lenni kamasz lánya életében, a tanárnő anyuka általános iskolás kislányával van, amikor egy virágüzletben fizikai inzultusig jutó vitába keveredik a fiatal eladónővel, majd utána egy étteremben flörtölni kezd a pincérrel, a rendező az előadás után megalázza színészeit. Egyikben sincs semmi szokatlan, a remekül szerkesztett dialógusokba szépen simulnak bele a közbeszéd kliséi.

Hajdu Szabolcs filmje ugyanakkor arra is rávilágít, hogy itt egy egész generáció tagjai vannak nagyon különbözőképpen elhanyagolva. A filmben megjelenő gyerekek türelmesen fogadják el szüleik egoizmusát és agyament hülyeségeit, de egyértelmű az is, hogy ők nem akarnak a felnőttek világához tartozni. Perspektívájuk ellenben nincs, nem igazán tudják, milyen irányban kellene tőlük különbözniük. A film utolsó jelenete – amit most tényleg nem spoilerezek el – talán az egyetlen, ami a maga költői módján ezen a perspektívátlanságon túlmutat, és valami reményt csempész ebbe a reménytelen világábrázolásba.

A jól megírt párbeszédek és az erős dramaturgiai ötletek persze önmagukban nem tennék a Békeidőt különleges filmélménnyé. Nagyon fontos a színészi játék és a film képivilága is. Azért említem egyszerre a kettőt, mert mintha e két dolog ezúttal azonos koncepciót követne. Furcsán lassú és visszafojtott a színészek játéka, hatalmas szüneteket érzünk benne, de mégsem tűnnek szakadozottnak, inkább fásultan hömpölyögnek egymás után a jelenetek, és mindez – bár a párbeszédek kifejezetten kisrealista módon vannak megírva – elemeli kicsit a történetet a rögvalótól. Ugyanez igaz a látványra is: ráismerünk a helyszínekre és mégsem: reális tereket látunk, amelyek éppen csak egy kicsit furcsábbak, sötétebbek a valóságosnál. A terekben és a játékban így nem az általános tapasztalatunk köszön vissza, hanem az általános közérzetünk, nem, amit látni szoktunk, hanem ahogy érezni szoktuk magunkat.

És hogy mennyire nagyszerű filmes gondolkodó Hajdu Szabolcs, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenetváltás, amikor az utcai tüntetést elhagyva egy lakásba vándorol a kamera. A tüntetés és a rendőri intézkedések zajai felhallatszanak a szobába, ahol rengeteg mozdulatlan, egy irányba néző embert látunk. Zombieland, gondoljuk, de aztán megszólal az egyik színész, és rájövünk, hogy csak egy lakásszínház, és nem is akármelyik, ráismerünk, Hajdu Szabolcsék lakása ez, ahol az Ernelláék Farkaséknált bemutatták, majd filmre vitték. E két jelenet ravasz összekapcsolásával a film képes megmutatni, hogy mennyire nevetségesek vagyunk mi ezekben a lakásszínházakban, miközben ott kéne lennünk az utcán. Ennek elegánsabb és önreflektívebb megjelenítését még sosem láttam a vásznon (vagyis a laptopomon inkább): a rendező egyszerre kérdez rá a saját társadalmi szerepére, az enyémre, és mindenkiére, aki már nem akar ebben a sötét és destruktív békeidőben élni.

Puskás Panni

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: film filmkritika Puskás Panni Békeidő Vimeo

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés