Hirdetés
Túl a városon 2020. május 14. 10:04

Lakner Zoltán: Az elveszett kormányzás

Bár a kormány továbbra sem tette közzé a még érvényben lévő korlátozások feloldásának feltételeit és legalább körülbelüli menetrendjét, minden bizonnyal a feloldás és az enyhítés irányába haladunk.
Hirdetés
Hirdetés

Ez abból a szempontból is lényeges, hogy a jövőben – mivel a vírus továbbra is jelen van – az intézkedések folyamatos felülvizsgálatára, rugalmas alkalmazására, finomhangolására lesz szükség. Az elmúlt két hónap azonban inkább annak bizonyítékául szolgált, hogy ez pont nem a kormány erőssége.

A járványgörbe lelapítása néhány olyan nagy átfogó intézkedésre vezethető vissza, mint a beutazási és a kijárási korlátozás, valamint az iskolabezárások, amelyeket majdnem minden más európai ország is alkalmazott. Ami ezeken túlmenően itthon történt, inkább azt a benyomást erősítette, hogy az elmúlt egy évtizedben a kommunikációs és klientúra-építési szempontok alá rendelt hatalmi politizálás felzabálta a hagyományos értelemben vett kormányzást.

Vegyük csak az egyik legforróbb témát, az idősotthonok ügyét. A kormány folyamatosan hangsúlyozza, hogy a fővárosi idősotthonokban előforduló fertőzések és megbetegedések miatt kellett Budapestet és Pest megyét kihagyni a korlátozás-enyhítések első köréből.

Politikai áthallásokba bele se akarok menni, mindenki ismeri a kormány és a főváros viszonyát, ennél fontosabb három kormányzati műhiba észlelése:

  • az első, hogy miközben az első pillanattól tudni lehetett, hogy az idősek a leginkább veszélyeztetettek a Covid-járvány miatt, a kormány nem tett különösebb óvintézkedéseket a járvány kezdetén az idősotthonok védelmére;
  • a második, hogy egy pontosan lokalizálható, értsd, jól meghatározható zárt intézmények néhány ezer lakóját érintő veszélyeztetettség miatt kétmillió emberre vonatkozó korlátozást tartanak fenn;
  • a harmadik, hogy mindeközben a kormány továbbra sem oldotta meg a teljes körű tesztelés és a védőfelszerelés-szükséglet problémáját ezekben az intézményekben.

Helyette mindvégig a kommunikációs raplizás kötötte le a kormányzati és kormányhivatali apparátus energiájának jelentős részét.

De vehetjük az egészségügyet is. A mai napig tisztázatlan az egészségügyi dolgozók, és az immáron újranyitó egészségügyet igénybe venni óhajtó állampolgárok tesztelése, valamint a védőfelszerelésekkel való teljes körű ellátásuk.

Nincs semmilyen egészségpolitikai szempontból észszerű magyarázat az üresen álló kiskunhalasi járványkórházra, a rohammunkában kiürített harmincezer kórházi ágyra, az egyetlen laboratóriumba koncentrált tesztelési gyakorlat heteken át történő fenntartására a járvány kezdetén, vagy jelenleg éppen arra, miért kell két budapesti kórházba szállítani az ország összes új koronavírusos betegét, már ha nem jelent meg a cikk leadása és megjelenése között egy negyedik és egy ötödik minisztériumi vagy tisztifőorvosi értelmezés erre vonatkozóan.

Az ide-odacsapkodás közepette senki nem mérte fel, vagy a döntéshozók nem vették figyelembe, mit okoz, ha a kórházakban nem oldják meg a tesztelést és a védőruhákhoz való hozzáférést az első perctől fogva, és mivel jár, ha a szükségesnél nagyobb mértékben blokkolják hetekre az egészségügy koronavírus-ellátáson kívüli részét.

Ezek tipikusan olyan feladatok, amelyek összehangolására a kormányzatot mint olyat kitalálták.

Az egészségügy irányításának káoszba taszítása nem csak politikai érdekesség, hanem emberek egészségét veszélyeztető felelőtlenség és dilettantizmus.

Ennél kisebb problémát, „csak” a gyerekek akár egyötödének oktatásból való kisodródását jelenti a digitális oktatásra való előkészítés nélküli átállás. Jobban mondva, a digitális oktatás, a rugalmas tanítás és tanulási módszerek, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásának eddigi elhanyagolása okozza, hogy a politikai kármentésből bevezetett digitális oktatás azokat éri el a legkevésbé, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. Ez is másképpen lenne most, ha az oktatást az elmúlt évtizedben nem gyűrik maguk alá az ideológiai elvárások és olyan vaskalapos oktatásirányítási szempontok, amelyekhez képest már az 1980-as évek második felének gyakorlata is maga volt a progresszió.

További probléma, hogy a döntések rendre megelőzik a tényleges információt, lásd az átfertőzöttség-felmérést, amely, ha korábban készül, talán feleslegessé teszi az ország kijárási értelemben vett kettészakítását május elején. Pedig igazán nem tűnik rigorózus elvárásnak, hogy előbb legyenek adatok és utána szülessen döntés.

Közismert továbbá, hogy a települések vezetői ugyanúgy csak a hírekből értesülnek a kormányzati döntésekről, mint bármelyik újságolvasó, csakhogy a polgármestereknek mindeközben a veszélyhelyzettel és városaik, községeik irányításával kapcsolatos felelősségük is van. Ezt nehéz úgy gyakorolni, ha nem tudják, mire készüljenek. Ehhez képest a kormány most álságosan a fővárosi polgármesterekre bízná a nyitásról szóló döntés előzetes véleményezését – hadd tapogatózzanak abban a sötétségben, amit a kormányzati információ-visszatartás teremt.

Csakhogy így a kormány is nehezen találja el, mit kellene lépnie. Hihetik ezt a kommunikációs mutatványosok nagy politikai rafinériának, csak éppen az így kialakuló információhiány miatt alakul ki az a kép, hogy a kormány a folytonos önfényezés, az émelyítő és rendkívül költséges sikerpropaganda ellenére kapkod, mellényúl, hasraütésszerű döntéseket hoz. Ez éppenséggel lehetne a kormány baja is, csak éppen a kormányzás hiánya valójában az ország gondja.

Ahogyan az is, ha, mondjuk, politikai okokból feleslegesen marad blokkolva a hazai össztermék negyven százalékát előállító Budapest, vagy ha a szemellenzős gazdasági akcióterv nem segíti sem a vállalkozások, sem a háztartások talpraállását a lehetséges mértékben. Nyilván lehet ilyenkor is táplálni a klientúrát, csak hát ezek a csókosok nem nagyon értenek máshoz, mint hogy pénzt kapjanak. Az innováció, a kreativitás, a világgazdasági kapcsolat nem Mészáros Lőrincnél található.

A pénzről jut eszembe az is, vajon mennyire okos dolog nekirongyolni az Uniónak abban az évben, amikor döntés születik majd a következő hét év uniós költségvetésről?

Tanulság nincs, ha csak nem az: a politikusokon sosem lehet számon kérni, hogy politizálnak, érdekeiket kormányra jutva is érvényesítik. De akkor azt az érvet el kellene felejteni a mostani rezsimmel kapcsolatban, hogy „legalább tudnak kormányozni”. Nem, nem tudnak, hatalmat megtartani és klientúrát építeni tudnak, ami szintén fontos képesség, de egy másik. A kormányzás terén azonban inkább csupán barkácsolás folyik, a tákolmányok minősége és tartóssága gyakran az akkor sokat szidott 2010 előtti reformprodukciókét is alulmúlja.

Most egy olyan időszak előtt állunk, amikor nem csapkodni meg rángatni kell, hanem finoman nyitni és zárni, gyorsan, egyben megfontoltan, amikor szükséges.

Az erre való alkalmasság megkérdőjelezése talán még nem rémhírterjesztés, de ha az is volna, attól még fennáll a megalapozott aggodalom.

Lakner Zoltán

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: járvány koronavírus Lakner Zoltán Orbán-kormány pandémia vélemény világjárvány Budapest