Hirdetés
Hirdetés
Túl a városon 2020. május 6. 11:56

Sinkovics Gábor: Kussoljál, kérlek!


Hirdetés

„Magyarország demokratikus, független jogállam, szabad ország. Olyan ország, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket...”

Áder János

Csak én vagyok, Elnök úr.

Én, a tucatfickó, a láthatatlan, tömegbe olvadó, hétköznapi figura, az átlagmagyar. A bérből és fizetésből élő, egyik napról a másikra tengődő, spórolásról álmodó kisember. Nem zavarnám sokáig, de most muszáj volt írni Önnek, mert itt van ez a sajtószabadság nevű slágertéma, és ha nem veszi nagyképűségnek, némileg érintve érzem magam is. Itt vagyok ebben a véget nem érő karanténban, katonás fegyelemmel követem az egyre fáradtabb Cecília asszony utasításait, már kezet mosok, kézmosás előtt is, bő forró vízzel, szappannal, csurgatva, miközben a fürdőszobatükörben az egyre unottabb, bambább arcképemet figyelem.

Sok ez már, Elnök úr.

Sok ez a tétlenség, bezártság, mozdulatlanság. Unom a különböző tévécsatornákon megjelenő karantén-videókat, a wc-papírral dekázókat, a riadt képű kutyákkal táncolókat, az ügyeletes jópofákat, a magamutogatókat. Egyre hangosabban követelem vissza a korábbi életemet, amelyről kedvenc íróm, a francia Michel Houellebecq azt mondta: „A világ ugyanolyan lesz, csak egy kicsit még rosszabb.”

Elnök úr, képesek lesznek fokozni a tempót?

Képesek lesznek még inkább megosztottá tenni ezt az országot? Hogy a gyűlölet, az ellenségeskedés egyre inkább tort üljön az olyan mondatok nyomán, minthogy „az ellenzék nem a nemzet része”. Én soha nem politizáltam, még KISZ-tag sem voltam, ellentétben önökkel, és ugyanúgy játszottam a forradalmárt, a karomon feltűnően vastag piros–fehér–zöld szalaggal március 15-éken, mint ahogy gyaníthatóan önök is. Nem érdekelt a hazug propaganda, soha nem hittem el Kádár elvtárs monológjait – és most ugyanezt érzem, ha a miniszterelnököt hallgatom.

Vagy éppen önt, Elnök úr.

Gubbadok itthon, a járvány foglyaként, immár másfél éve munkanélküliként, és azóta keresem a helyem a világban, ebben az országban, és ebben a végletesen megosztott társadalomban. Harminc évig dolgoztam egy munkahelyen, nem mondhatni, hogy vándormadár lennék, általában hűséges vagyok azokhoz, amik és akik fontosak nekem.

Mégis utcára löktek.

Az Ön alattvalói, talpnyalói tették ezt, mert nem úgy gondolkodtam és tucatújságíróként nem úgy írtam, ahogy elvárták.

„Hogy szabadon mondjuk el a véleményünket...”

Ezt a mondatot préselte ki magából Elnök úr, és én legszívesebben kiabálnék, hogy hazugság, üres szólam, propagandaszöveg. Vajon látta-e az osztrák közszolgálati televízió műsorát, amelyben nagyjából tizenhat percen át a magyar médiaviszonyokkal, a sajtószabadság eltiprásával, megsemmisítésével foglalkoztak – magyar felirattal, mintegy üzenve nekünk, egykori rebelliseknek, hogy velünk éreznek. Vicces műsor volt, de nekem, nekünk sírhatnékunk támadt tőle. És vajon olvasta-e a riporterek határok nélkül nevű szervezet kimutatását, statisztikáját, tényfeltáró anyagát, hogy mit jelent ma Magyarországon a sajtószabadság, és hol is helyezkedünk mi el ebben a vidám témakörben a világ országaiban.

Erre aztán mondhatják, hogy Soros.

Úgyis mindig ezt mondják.

De rám, egykori sportújságíróra is érvényes lehet ez? Vajon normális-e, hogy én most ilyenekről írok ahelyett, hogy a nagy érdeklődéssel várt és sajnos zárt kapuk mögött megrendezendő Felcsút–Kisvárda meccsről tudósítanék. Bevallom, nem ismerem Soros Gyuri bá’-t, és őszintén szólva nem is érdekel. A kis kereszt a nyakamban más stigmát jelent. Meg aztán a nőket szeretem, és a magyar borokat, meg persze a futballt, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ne kerüljek az utcára, ne legyek munkanélküli, ne kerüljön rám bélyeg. Nekem aztán papolhatnak szólásszabadságról, vidám véleménynyilvánításról, ott voltam, tudom, hogy működnek, miként gondolkodnak, és mikor kiabálják azt: „Értsétek meg érzékenyek...” Ott váltam feleslegessé.

Harminc év után.

Jól van ez így, Elnök úr?

  • Ez egy szabad ország, ahol nem bántják a másként gondolkodókat?
  • Nem fenyegetik börtönnel az igazság után kajtató újságírókat?
  • Kétségbeesetten panaszkodó ápolónőket?
  • A vírus ellen frontvonalban harcoló orvosokat?
  • Rendőr küldenek a Clark Ádám téren dudáló, nemtetszésüket kifejező emberekre? Indokolatlan hangjelzés elkövetése...

Lássuk be, nem szeretik, Önök aztán szívből gyűlölik, ha valaki visszapofázik.

Kussoljál, kérlek szépen!

Ezt éreztem, amikor az ablakból végignéztem, ahogy kinyírták, megsemmisítették a Népszabadságot, és az egykori kollégáinkat már be se engedték az épületbe. Szégyelltem magam. Tehetetlenül figyelem mindezt. Azóta már engem is utánuk küldtek, és most öreg fejjel, a világjárvány és az egyre mélyülő válság közepette keresek kapaszkodót, és próbálok túlélni. Hányan és hányan lehetnek most így, az Önök által elhallgatott nyomortelepek lakói, a hozzám hasonló, állásukat elvesztett átlagemberek lesik riadtan a híreket, és fürkészik félelmekkel telve a jövőt. Pedig, de jó lenne sok-sok pénzért hangulatvilágítást szerelni szerte az országban, pislákoló fények Dunaújvárosban, megvenni a fél Balatont, vadászkastélyt üzemeltetni, Svédországban vicces kedvű rénszarvasokra lőni, helikopterrel esküvőre menni. Ibizán pislogni...

Vajon ők is bizonytalanságban élnek?

Mondom, nem jól van ez így, Elnök úr. Az ön mondatai nem a valóságot tükrözik. Ha nincs ez az átkozott vírus, ha nem zárja ránk a világot a teremtő, ha nem veszíti el megszámlálhatatlan honfitársam a munkahelyét, akkor is szólni kell, mert ha kussolok, ha kussolunk, azt gondolhatja, hogy valóban virágzó, jókedvű Magyarországot vezet. Tudja, Elnök úr, a feleségem, aki szintén munkanélkülivé vált, és akinek a hatvannégy éves nagynénjét négy nap alatt vitte el a koronavírus, és persze közben képtelenek voltunk egy aprócska információt kipréselni a kórház dolgozóiból, állandóan azt kérdezi, az Úr miért haragudott meg ránk, emberekre. Mindennap meditál, alkalmi bölcsek előadásait hallgatja, és már azon sem csodálkoznék, ha lótuszülésben keverné a galuskát. Folyton válaszokat keres – és fél a holnaptól, a holnaputántól.

Immár a rendszer ellenségeként nem könnyű megnyugtatnom. De nem adom fel, Elnök úr, most például hallgatom a Still Corners muzsikáját, a gitáros mintha a lélek húrjain pengetne. Finom zene. Előttem egy pohár bor – ennyi öröme hadd legyen az embernek, és közben, ha már Still Corners, akkor stílszerűen a Pestist olvasom, Albert Camus-tól, ahogy Bernard Rieux doktor egy áprilisi reggelen kilép a dolgozószobájából, és a lépcsőfordulónál döglött patkányt lát. Az egzisztencializmus mint a vírus ellenszere. Søren Kierkegaard büszke lenne rá. És újraolvasom Márquez vallomását a Szerelem a kolera idejént, ahogy Florentino Ariza ötvenegy év, kilenc hónap, és négy nap után újra rátalált Fermina Dazára.

És ez jó, nagyon jó, Elnök úr.

Álomvilágba menekülni a valóság elől.

Csak majd júniusban, októberben, vagy jövő februárban szembejön a valóság ebben a demokratikus, független jogállamban, ebben a szabad országban, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket.

És akkor hangos lesz, fájdalmasan hangos a véleménynyilvánítás.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Áder János Sinkovics Gábor vélemény
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés