Túl a városon 2020. április 29. 12:20

Sinkovics Gábor: Heti hetes cikkely

Havas Henrik mostanában ritkán ad interjút. Van egy saját műsora a YouTube-on, amelyben érdekes témákról beszélget, mégis úgy tűnik, mintha kivonult volna a közéletből. Ám a hetvenegy esztendős Tanár Úr, aki ezer szállal kötődik Szegedhez, most mégis megnyílt. Nem is akárhogyan.

– Ha most egy normális világban élnénk, alighanem ott ücsörögnénk egy árnyas diófa alatt, előttünk egy asztal, rajta egy kancsó pincehideg olaszrizling, a háttérben Yan Tierssen zongoramuzsikája hallatszana, s közben azt kérdezném Öntől, olvasta-e Michel Houllebecq legújabb regényét, mi a véleménye az epertermésről, és ha már francia zenészt és írót említettem, megnyeri-e a Bajnokok Ligáját a Paris-Saint Germain? S még valami érdekelne, a franciás vonalat lezárva: tudja-e, melyik volt Yves Montand első klasszikus főszerepe?

– Szép, idillikus gondolatmenet, a pincehideg bort adom, madárfüttyel, a természet közelségével, ami pedig Yves Montand-t illeti, ha ez vizsgakérdés volt, válaszom tökéletes: A félelem bére volt az a film. De hogy jön ide ez a tökéletes mai szemnek is megrázó, maradandó élményt nyújtó alkotás?

– Azért jutott eszembe, mert ez a valahol Guatemalában játszódó remekmű arról szól, hogy egy olajtársaság megbíz néhány vakmerő fickót, franciát, olaszt, németet, hogy két folyékony nitroglicerinnel megtöltött teherautót vigyenek el egy messzi fúrótoronyhoz. A szállítmány bármikor felrobbanhat, a sofőrök az életüket kockáztatják minden pillanatban. Yves Montand, a főhős sok pénzért csinálta végig a halálfutamot, most meg azt olvastam, hogy egy orvos havi 183 ezer forintért néz szembe a halállal minden percben valamelyik kórházunkban...

– Amikor olvastam ezt a hírt, elszégyelltem magam. Nekem több mint háromszázezer forint a nyugdíjam, és közben itthon ülök a kertes házam biztonságában. És nagyjából annyit kockáztatok, nem engedem be a postást. A postások egyébként több százezer idősnek visznek ki olyan nevetséges összeget nyugdíj cím alatt, amiből egyszerűen képtelenség megélni. Különben megdöbbentő mindaz, ami az egészségügyben történik. Az az orvos, aki márciusi bérként száznyolcvanháromezer forintot kapott, tisztességgel végzi a munkáját, dacolva vírussal, dacolva a halállal és csak az lebeghet a szeme előtt, hogy muszáj, egyszerűen muszáj mindezt végigcsinálni. Annak idején én is voltam hasonló lelkiállapotban egy munka során. Igaz akkor nem az életem, sokkal inkább egy város biztonsága volt a tét. A Volánnál dolgoztam műszerészként, garázsmesterként és jött a parancs, hogy Szegedet ki kell üríteni az árvíz miatt, ehhez kell öt-hatszáz teherautó, amit működőképessé kell tenni. És megtörtént, ami addig soha, húsz perc alatt kuplungot cseréltünk, és addig nem mentünk haza, amíg be nem fejeztük a melót, aztán szerencsére a dolgok jól alakultak, és nem kellett kiüríteni ezt a gyönyörű várost.

– A hírek arról szólnak, hogy hamarosan újraindul az élet, már csak az a kérdés, milyen élet lesz az. Milyen hétköznapok várnak ránk, mivel kell szembenéznünk...?

– Rossz érzéseim vannak. Milyen világ vár ránk, bele sem merek gondolni. Az egyik ismerősömet most küldték haza valamelyik kórházból, prosztatarákja van. Rosszul érzi magát, szinte jártányi ereje sincs. Azt mondták neki, otthon gyógyulgasson, majd jelentkeznek, ha visszamehet. Aztán nemrég hívott egy régi gengszter ismerősöm, nagyjából harminc évet ült a sitten, egy sztriptízbárban kidobó, és azt mondta, vége a melónak, vége a dalnak, az egész személyzetet kirúgták, még azokat a prostikat is, akik oda, hozzájuk tartoztak. Most jut eszembe, hogy hetvenegy éves vagyok, és soha nem voltam sztriptízbárban.

– Látja, ezt nem hiszem.

– Igaza van. Most, hogy erről beszélek, eszembe jut egy este, 1969 októberéből, amikor bevonultattak katonának. Hétfőn reggel kellett jelentkeznem a seregbe, és az azt megelőző hétvégén mentünk el egy barátommal az Emkébe és ott valóban végignéztem egy ilyen vetkőző műsort, aztán meg elmentünk egy Tűzkerék-koncertre, hogy meghallgassuk Radics Béláékat.

– Akkor nagyjából tudta az ember, hogy mire számítson: egypártrendszer, puritán Kádár elvtárs útmutatásai alapján. Húsleves, rántott csirke vasárnap délben, évekig várakozás egy lakásra, egy Trabant-kiutalásra. Aztán nyáron a SZOT-beutalóval a Balatonon jöhetett egy hétig az aranyélet, lángossal, palacsintával, és vizezett, csapolt Kőbányai világossal, és a kerthelységekben a helyi Rolling Stones Vámosi–Zárai-slágerekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

– Kádár elvtárs valóban puritán ember volt, ahogy mondta. Az ő rendszere és a mellette, körülötte lévő haszonlesők is loptak, csakhogy nem olyan kirívóan, pofátlanul, már a látszatra sem adva, mint a mostani politikai elit. Kevesen emlékeznek rá, de 1981-ben Lengyelországban Jaruzelsky nemcsak a Szolidaritás mozgalom vezetőit internálta, hanem a korrupt pártvezetőket is. Mostani kormányunk tagjai nem véletlenül ragaszkodnak annyira a hatalomhoz. Már túl messzire mentek. Olyan messzire, hogy onnan már nincs visszaút. Nemcsak a vagyonukat, hanem a szabadságukat is féltik egy esetleges bukással. Ne legyen kétségünk, hogy az Egyesült Államokban és Izraelben pontosan tudják a titkosszolgálatok, hogy a mi dicső vezetőink, a pártelit, no meg a közpénzből meggazdagodott csókosaik milyen számlaszámokat vezetnek és hol. S hogy azon milyen szép kerek összeg található. És abban is biztos vagyok, ha az Egyesült Államokban bukik Trump, és demokrata rivális kerül a helyére, véget vetnek ennek a közép-európai vircsaftnak, vagy így, vagy úgy.

– Sötét jóslat.

– Amikor a nyolcvanas években ültünk a rádió épületében, kollégáimmal, akik közül sajnos már egyre kevesebb él, nem tudtuk elképzelni, hogy valaha véget ér az a rendszer. Hogy eltakarodnak az oroszok, és hogy nem hazugságban, hamis ideológiák közt kell élnünk.

– Jól érzékelem, hogy visszavonult a közélettől?

– Annyiban igaza van, hogy már nem foglalkoztat annyira a politika, mint korábban. Egyre kevésbé hallgatok híreket, és nézek híradót. Nem érdekel. Unom. Belefásultam, nem bírom ezt az operatív törzsnek nevezett valamit, a fáradt, monoton hangon beszélő Müller Cecíliát, de nem bírom a tehetetlen, kiszolgáltatott ellenzéket sem. Tudja, mi az érdekes? Ha akarom, ha nem, mégis képben vagyok, mert folyamatosan csöng a telefonom, és olyan emberek hívnak, akikkel jó ideje nem beszéltem. Egyetemi évfolyamtársam bukkant elő, aztán Csernus doktor is bejelentkezett, és azt mondta, csak egy jót akar velem beszélgetni. És ilyenkor persze, hogy szóba kerül mindaz, ami velünk, körülöttünk történik. A kínos parlamenti közvetítések, amikor azt kérdezik Orbán Viktortól, hogy a veje miként juthatott hozzá kétmilliárd forint közpénzhez, és erre ő azt válaszolja, hogy a Jobbik immár balliberális párt.

Számomra kínosak ezek a pillanatok, nézni is rossz, ezt a sunyiságot, ezt a hadoválást, ezt a hárítást, folyamatos mellébeszélést. Tudja, mit mondok? Én érzem magam zavarban, amiért Orbán szemébe vágják, hogy „Te lopsz”, és ő erre nem reagál. Mikszáth idejében, ha valakit lehazaárulóztak, az párbajban vett elégtételt, ha tudott.

– Mi a véleménye a koronavírus alatt zajló kommunikációról? Az orvosok, nővérek nem mernek nyilatkozni, az újságírókat börtönnel fenyegetik, ha olyasmit írnak, ami épp nem tetszik a rendszernek. Vajon ez az elhallgatásos módszer segíti-e a rendet, a nyugalmat?

– Hitler a II. világháború alatt végig hazugságokat kommunikált az embereivel, az ő módszerük az volt, hogy meghamisították, kiszínezték a valóságot, és úgy állítottak be mindent, hogy az nekik kedvezzen. Churchill épp az ellenkező utat járta be, ő kimondatta a veszteségeket, és nem kendőzte el a tragédiák sorát sem. Úgy gondolom egyértelmű, hogy melyik kommunikáció volt a célravezető.

– Nem fél?

– Mitől? Az igazság kimondásától?

– A vírusra gondoltam.

– Ritkán mozdulok ki otthonról, szerencsére itt van velem, körülöttem a családom, az egyébként Spanyolországban élő lányom és az unokáim is. Van lehetőségem belelátni abba, hogyan zajlik a távoktatás náluk, egy angol nyelvű spanyolországi iskolában. A tizenegy éves Peti unokámnak például spanyol nyelven kellett rappelnie a spanyolországi tartományokról. Aztán volt egy olyan feladat is, amikor Harry Poternek öltözve angolul kellett felelnie, hogyan tüntetné el ezt az átkozott vírust. Elégedetten állapítottam meg, hogy milyen kreatív az oktatás. Egyébként nem félek, én korábban már szembenéztem a halállal, és köszönöm, azóta jól vagyok.

– Ha most innen, a karanténból üzenhetne valakinek, ki lenne az?

– Az ellenzéki képviselőknek üzennék, hogy ne menjenek be a Parlamentbe. Ne asszisztáljanak a Fidesz szavazógépezetéhez, ahhoz a színjátékhoz, amit Orbán és pártja bemutat parlamentarizmus címen. Mit keresnek ott, ezek között? Nekem nem lenne pofám odamenni, és nézni, hallgatni őket. Amúgy már érdeklődve várom, hogy Trianon centenáriumán mivel rukkol ki a politikai elit. A mi elitünk... Márainak igaza volt, amikor azt írta, hogy Trianon kapcsán nem csak területet, hanem igazi polgárokat is veszítettünk. Hogy néznek ki ezek, akik most hatalomban vannak?! Sunyi, mohó negyedművelt emberek, akik csak szeretnek úgy élni, és olyannak tűnni, mint az egykori arisztokraták. Nekünk most a mosolygós Lázár János és a miniszterelnökre zavarba ejtően, ájtatos szemmel bámuló Semjén Zsolt maradt vadásznak.

– Egész életében a média különböző területén dolgozott, rádiózott, televíziózott és írt. Ha tíz évvel fiatalabb lenne, hogyan lenne képes a mostani körülmények között tudósítani, véleményt formálni?

– Sajnálom azt a kevés megmaradt, tisztességes újságírót, aki megpróbál valóságról írni. Ugyanakkor sokat gondolkodom rajta, hogy a kormánymédia munkatársai a köztévében, a megannyi írott és elektronikus termékben dolgozva hogyan képesek esténként a tükörbe nézni. Előbb-utóbb elérjük Észak-Korea szintjét, már ami a hiteles tájékoztatást illeti.

– Ha már itt „Szegeden futottunk össze”, tudom, hogy fontos része az életének ez a gyönyörű város.

– Újpesten születtem, tehát nem Budapesten, merthogy Újpest akkor még nem volt a IV. kerület. Ez a szívemhez legközelebb álló része az országnak, ám szorosan utána Szeged jön, merthogy itt jártam egyetemre, soha nem felejtem el, hogy az első és később kiderült, sikertelen szóbeli felvételim előtti éjszakán úgy berúgtam itt, hogy a híd alatt aludtam a Tisza-parton. Aztán később felvettek, és bosszúból éveken át tanítottam ugyanazon az egyetemen. A Dóm térre jártam hangulatos étterembe, és beleszerettem ebbe a mediterrán hangulatú, lüktető városba. Az más kérdés, hogy a tanításból aztán elegem lett, egyre több lett a drogos fiú, és az alkoholista lány. Különben gyönyörűek a szegedi hölgyek.

– Ha most egy normális világban élnénk, akkor talán nem is a francia művészetről kérdezném, hanem Göröcs Titiről, a közelmúltban elhunyt újpesti zseniről, kedvenc futballistájáról. Mennyivel lélekemelőbb beszélgetés és téma lenne, még akár a futball is, ahhoz képest, amiről most elmondta a véleményét.

– Ott voltam Göröcs Titi temetésén, és azt gondoltam, sokkal többen lesznek. Titi zseni volt valóban, utánozhatatlan, különleges talentum. Soha nem felejtem el az utolsó meccsét a Dózsában. Rádión hallgattam, valami munka miatt nem mehettem ki, és Szepesi Gyuri akkor azt mondta, „kedves hallgatóim, íme a világ egyik legjobb középpályása búcsúzik közönségétől.” Én meg felkiáltottam, mi az, hogy a világ egyik legjobbja, hiszen ő a legjobb. Azon megdöbbentem, hogy Orbán Viktor nem volt ott Titi búcsúztatásán. Ennyivel tartozott volna neki, és azt sem értem a miniszterelnökkel kapcsolatban, ha már a futball került szóba, hogy egy igazi drukker, márpedig ő az volt, miként képes csapatot váltani. Mert az ember ragaszkodik ahhoz a klubhoz, és címerhez, amelybe gyerekként, ifjúként beleszeretett, és lehet cserélni ideológiákat, lehet liberálisból illiberálissá, konzervatívvá válni. Be lehet ülni egy másik autótípusba, és hogy egy klasszikust is idézzek, az asszonyt is le lehet cserélni. De csapatot soha! Márpedig ő ifjú korában még igazi újpesti volt.

– Érdekli még a futball?

– A magyar futball egyáltalán nem. Már a Fradi–Újpestet sem nézem meg, mit, vagy kit nézzek? A Megyeri úti stadionban a meccsek előtt el szokták játszani a magyar Himnuszt, nézem a csapatot, alig van benne magyar játékos. Vajon mit gondol az idegenlégiós a magyar Himnusz hallgatása közben?

– Olyan időket élünk, amikor az ember nagyon is szívesen nézne egy Heti hetes típusú szókimondó műsort. Nem így érzi?

– Amikor a Heti hetes indult, a kilencvenes évek végén, még voltak olyan karakterek a politikai életben, és olyan történések a közéletben, amiken lehetett poénkodni, és tiszta szívből nevetni. Ma kivel, vagy mivel fárasszuk a nézőket? Kósa Lajossal? Az adriai yachttal, a helikopterezéssel, a pislogó közvilágítással, az úri-murival, amit gátlástalanul bemutatnak a szemünk láttára, rongyrázással? Az a műsor akkor volt jó, és akkor szólt nagyot. Szegény Bajor Imivel, a Kicsihuszárral, Gálvölgyi Janival, Verebes Pistával, Farkasházy Teddyvel, Hernádi Judittal. Nem véletlen szerettek bennünket akkoriban a nézők. Mára pedig itt van nekünk szórakoztató műsorként a Heti hetes cikkely... Az Európai Unió majd valamikor műsorra tűzi.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Sinkovics Gábor Havas Henrik