Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2020. április 22. 12:58

Sinkovics Gábor: Arc a maszk mögött – levélféle Törőcsik Andrásnak


Hirdetés

„Nagyon sokan a kórházban parkoltatják a lábukról leesett, idős hozzátartozójukat, azok sivalkodnak most legjobban, hogy pár hétig, hónapig gondoskodni kell róluk...”

Senki Alfonz a keresztényi szeretetről

Itt állunk most a semmi közepén, és nem tudjuk jobbra, vagy balra induljunk-e tovább. Itt állunk megzavarodva, félelmekkel, szorongással telve, és csak remélhetjük, hogy nyitva lesz az a néhány vasajtó, amelyen keresztül visszasétálhatunk a korábbi életünkbe. Vagy ez a mikro-atombomba berobbantott, eltorlaszolt minden nyílást, minden alagutat – a régi énünk felé.

Féltelek, Kese.

Alig van hír rólad. Évek óta a Budakeszin található rehabilitációs intézet az otthonod, van egy ágyad, az az élettered, és ezt te elfogadtad, ám most, amikor kipakolnak, kiköltöztetnek szinte minden egészségügyi intézményből mindenkit, aki épp nem haldoklik, megrémiszt a gondolat, hogy egyszer csak téged is kitehetnek. Ne legyen így, mert Éva, a nővéred azt mondta, ott bent talán biztonságban vagy. És hogy ez az átkozott vírus nem szökik be valahogy a honvédség fennhatósága alá tartozó intézménybe, és megfertőz mindenkit a pincétől a padlásig.

Féltelek, Kese.

Ugyanúgy, mint a testvéred, aki évek óta lelkiismeretesen gondoskodik rólad, rendszeresen látogat, ünnepekkor vendégül lát, és szeretettel, türelemmel fordul feléd. Vajon mit érzékelsz most ebből az apokalipszisből? Csak annyit látsz, hogy hetek óta nem látogat senki, sem Éva, sem István, a lelkiismeretes masszőr, aki immár hónapok óta a legfontosabb ember az életedben: megmozgat, kirángat az apátiából, és életben tart.

Féltelek, Kese.

Május 1-jén betöltöd a hatvanötöt, ez már veszélyeztetett kor, ráadásul a sok-sok fekvéstől legyengült a szervezeted, és ott van az a valami, a nyelőcsöveden, ami miatt jó ideje már csak pépes ételt fogyaszthatsz. Bár csak mehetne hozzád Éva, ott lehetne hetente többször is István, akivel olykor passzolgatsz a balkonon, vagy kint a kertben, és láttam, hogy a labda, az imádott labda visszavarázsol, visszarepít az időben, és újra boldog gyerekké tesz. Jó lenne, ha én is újra bemehetnék hozzád megint. Ott állhatnék megint az ágyad mellett, ahol a közelmúltban egyszer csak összeesett korábbi barátod, Lukács Sándor válogatott labdarúgó, és hatvanöt esztendősen a szemed láttára hunyt el. Milyen terhet tesz rád még a sors? Mit kell még kiállnod, átélned, hogy lelki békére lelj, mert tudom, hogy hiába menekültél vissza a saját világodba, és látszólag nem is érdekelne semmi, ami körülötted, körülöttünk történik, nagyon is érzékeny vagy. A balesetek, a fejsérülések, a műtéti beavatkozások kiszolgáltatottá tettek. Ezért is féltek, Kese. És nem érdekel, hogy az aggódásom, az aggódásunk miatt majd azt mondja egy makói pártfunkcionárius, hogy sivalkodunk.

Meccs az ötvenedik születésnapon (archív fotó: Népszava)

A keresztényi szeretet jegyében.

Annyi mindenről beszélgetnék veled, Kese. Arról a gólról, amit 1977. október 19-én a Megyeri úti stadionban lőttél a spanyol Bilbao kapujába. Becsukom a szemem, és látom a jelenetsort, azt az utánozhatatlan mozdulatot, ahogy alányesel a lasztinak, ami valami hihetetlen röppálya végén hullik és hullik feltartóztathatatlanul a legendás Iribar hálójába. Erről kérdeznélek, és a táncrendről, ott a zöld gyepen, amelynek segítségével mintegy rock and roll sztár tűzbe-lázba hoztad a közönséget. Rég volt, Kese. Akkor még körülrajongott, irigyelt futballista voltál. Az egyik legjobb, aki valaha megfordult magyar pályákon. Mi lett veled? És mi lett velünk? Te ott fekszel a kórházi ágyadon évek óta, én már nem írhatok cikket rólad a sportnapilapba, és mindketten a túlélésre játszunk, Te csendben, szinte némán, én hangosan, dühösen, azt kiabálva:

„Mocskos idők, szeretnem kéne, a jövő itt van, de sose lesz vége. Mocskos idők, a sarokba bújva, a jövő itt van, kezdjük újra...”

Kezdjük újra, Kese!

De már késő, félek, hogy késő. A bélyeg ott van rajtunk, kiszolgáltatottá váltunk, különösen most, a világjárvány közepette. Nézem a viccesen köztévének hívott csatornát, hallgatom a pártjelentéseket, látom az ingujjra vetkőzött, vagy épp Mars-turistának öltözött miniszterelnököt, és közben jön a helyzetelemzés, hogy nehéz idők várnak ránk, mintha eddig itt koktélpartival teltek volna a hetek vagy a hónapok. A melós még szegényebb lesz, az ápolónő, ha nem hal bele a járványba, súlyos lelki sebekkel él tovább, az orvos holtfáradtan böngészi majd a külföldi állásajánlatokat, a kisember még kisebb lesz, az oligarcha még oligarchább.

A Mészáros-adó ötlete süket fülekre talál, és a miniszterelnök egyszer csak azt mondja, hogy a járvány valamiféle erkölcsi isteni figyelmeztetés, és még valami olyasmit is állít, hogy a szép élethez erőfeszítéseket kell tennünk, személyesen. A rendszer dédelgetett, agyonfizetett kiszolgálói, seggnyalói, haszonélvezői között megbélyegezve, félreállítva, tisztességes munka és tisztességes bér nélkül.

A szép élet. A szép élet.

Kese, te sokat mesélhetnél a szép életről, mert volt benne részed, hogy aztán minden megváltozzon körülötted. Vajon ami veled történt, az is erkölcsi, isteni figyelmeztetés volt? Vagy egyszerűen csak rossz döntések egész sora, az élet falánk habzsolása és az ember gyarlósága?

Különben Isten nagy mókamester.

Épp azt vette el tőlünk, ami a legfontosabb: az élet sűrűjét. Az érintés csodáját, a másik mosolyától kapott energiát.

Süt a nap, rég volt ilyen gyönyörűséges tavaszi idő, de mi ebből most semmit nem érzünk. És ha olykor az utcán sétálunk, mert tiltó rendeletek ellenére is muszáj, a férfiember hiába bámulja a csinos hölgyeket, nem látja a finom vonásaikat.

Mert az arcot maszk takarja.

Ki tudja mikor volt ennyire olcsó a benzin, hiába, nincs hová menni, nincs miért autóba ülni. Még most is ott állnak az út szélén az örömlányok, lelkes magányosoknak, kalandvágyóknak, szeretetéhséggel küzdőknek – ha halálos csók a légyott jutalma.

Az ember szinte már üvöltene, hogy nem, nem veszi le az ajtóban a cipőjét, a ruháját, nem hajlandó Hipóval átdörzsölni mindent, négyszer fél órán keresztül dörzsölni a kezét, az arcát, a feje búbját, mert elég, elég, elég!

Te ebből semmit nem érzel, Kese. A kórház csendje talán megvéd a beszűrődő jajkiáltásoktól, a kétségbeesett szavaktól. Jó lenne tudni, milyen állapotban vagy. Hogy felkelsz-e az ágyból, sétálsz-e a folyosón, kimész-e a balkonra, hogy valamit láss, érzékelj a külvilágból – a saját világod mellett. Talán néhány hét, esetleg hónap múlva újra mehet hozzád Éva, és ott lehet veled István, aki majd visz magával le a parkba, a zöld gyepre, hogy ott passzolgassatok újra – hogy legalább ennyi örömöd legyen, ebben az erkölcsi, isteni figyelmeztetéstől összeomlott világban. Akkor majd lekerülnek a maszkok, és az ember újra tükörbe nézhet.

Sivalkodás nélkül, csendben.

A tükörkép nem hazudik.

Az lesz szép életünk első őszinte pillanata.

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci labdarúgás Sinkovics Gábor Törőcsik András
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés