Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2020. április 15. 11:34

Sinkovics Gábor: Bordásfal a hálószobában

A bal keze nem mozdul, ám bot segítségével már kisebb sétákat tesz otthonában az agyvérzéses sztrókon átesett korábbi szövetségi kapitány, Egervári Sándor.

Hirdetés

„A halálos betegségeknek jó hetven–nyolcvan százalékát a tízparancsolat megtartásával el lehet kerülni...”
dr. Kásler Miklós

Sokkal fennköltebb lenne, talán az ember mostanában zaklatott lelkét is simogatná, ha nem miniszter úr szédítő bölcsességével kezdődött volna ez az írás, hanem mondjuk Philip Roth fájdalmas gondolatával:

„Nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése...”

Merthogy harcról, folyamatos küzdelemről, az ember minden áron való élni akarásáról szól ez a cikk. Egervári Sándorról, az egykori NB I-es futballistáról, későbbi szövetségi kapitányról, aki júliusban tölti be hetvenedik születésnapját. És aki 2018 augusztusában agyvérzéses sztrókot kapott. Minden előjel nélkül történt mindez, a hétvégén még lábtengózott, jókedvűen anekdotázott, finom bort kortyolt, tervezte a jövő hetet, a jövő évet, a békés, olykor derűs öregkort, hogy aztán az a borzalmas hétfő mindent megváltoztasson.

Fél évig feküdt kórházban – fél évig szinte mozdulatlanul.

Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, méghozzá kifogástalan körülmények között. Amikor annak idején meglátogattam a Budakeszin található kórházban mélyponton volt, és talán azt sem tudta elképzelni, hogy valaha kikelhet abból az ágyból. De a gondos orvosi segítség, az ápolónők szakértelme, figyelmessége, a gyógytornászok ráhatása elindította őt a gyógyulás útján.

A remény útján.

Ez az írás Egervári Sándorról szól, de a világ épp összeomlóban van körülöttünk, a hírek sokkolnak bennünket, és hol kétségbeesünk, hol pedig felháborodunk, úgy mint most, amikor az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézettel kapcsolatban jelennek meg újabb és újabb információk. Az igazgató elküldéséről, aztán a dolgozók szimpátiatüntetéséről, a vastapsról, amely egyértelműen jelezte, az intézet munkatársai, orvosok nővérek, egyértelműen kiállnak dr. Cserháti Péter mellett. Egervári Sándor ottjártamkor, majd már jóval később, pomázi otthonában is kihangsúlyozta: lelkiismeretesen bántak vele. Most, az egykori szövetségi kapitányt is felkavarta mindaz, amik abban a kórházban történtek, ahol őt a körülményekhez képest meggyógyították...

„Fél évig feküdtem ebben az intézményben, és megdöbbenve látom, hallom, mi történik ott. Figyeltem a televízióban, az ott dolgozók szimpátiatüntetését, de még ennél is jobban felkavart az a hír, hogy betegeket, folyamatos gondozásra szoruló embereket küldenek el onnan, csak azért, hogy szabaddá tegyenek ágyakat. Óriási szakmai hiba ez, egy olyan ember döntései, aki számomra egyértelműen nem ért ahhoz, amit csinál. Ha mindez egy évvel ezelőtt történik, akkor engem is felnyaláboltak volna, mint valami csomagot, aztán uzsgyi, vihetnek isten hírével bárhová, csak ne legyek ott. Átérzem azoknak a helyzetét, akiket most parancsszóra kipakoltak a kórházból...”

Világjárvány közepette, háttérbe kellene szorulni a politikának, a pártok csatározásainak, az üzengetésnek, a hatalomvágynak. A végzetesen kettéosztott Magyarországon semmi sem szent. A jelek szerint az emberek sem, mert vannak betegek, és vannak még betegebbek, mintha különbség lenne közöttük, a daganatos menjen haza, hadd legyen hely a koronavírusosnak. Szerencsére Egervári Sándor már távol van ettől, a pomázi családi ház reményeink szerint biztonságos hátteret, életteret nyújt a számára.

„Némi túlzással immár csaknem két éve karanténban élek. Fél évig voltam a kórházban, aztán hazaengedtek, azóta ritkán, nagyon ritkán mozdulok ki innen. Olykor jön értem Halmai Gabi, egykori játékosom, barátom, és kivisz a pomázi pályára, ahol nézem a gyerekeket, a focisuli növendékeit, és sokszor azt érzem, bárcsak ott lehetnék közöttük. Nem a korommal van bajom, gyönyörű hatvankilenc év van mögöttem, sikeres labdarúgó pályafutás, játszottam klasszisokkal együtt, beutazhattam a világot, tudom milyen az, zsúfolt nézőtér előtt futballozni a teltházas Népstadionban. Aztán edzőként is letettem valamit az asztalra, bajnoki cím a Dunaferrel, az MTK-val, majd szövetségi kapitányként is dolgozhattam, ami a szakma csúcsa. Mindig elfogadtam a kritikát, de az alantas támadásokat nem. Az internet névtelen világából rengeteg mocskolódást kaptam, és ez sokszor bántott engem. Ha azt kérdezné tőlem valaki, mire vagyok a legbüszkébb, talán a 2009-es ifjúsági világbajnokságon elért bronzérmet mondanám, abban a csapatban nagyon jó futballisták szerepeltek a kezem alatt, és valamennyien életre szóló élménnyel jöhettünk haza Egyiptomból. Tavaly a tíz éves évforduló tiszteletére újra összejöttünk, eljöttek értem autóval, és én úgy ültem ott néhány órát a fiúk között, mintha minden rendben lenne. Sokan féltik a labdarúgást, hogy mi lesz a sportággal a járvány után, mit jelent majd a futball számára a várható súlyos gazdasági válság. Én azt mondom, ez a gyönyörű sportág soha nem veszített a népszerűségéből, ha lesz is szegénység, jelentős életszínvonal-visszaesés, meccsre akkor is mennek majd az emberek szerte a világban. és azt is tudom, hogy az amatőrfutball pillanatok alatt beindul, újra megtelnek a dühöngők, a kis- és nagypályák, kiscsapatok, baráti társaságok rúgják majd a lasztit, ez tökéletes időtöltés. A profi futball pedig, ha meg is változik a feltételrendszer, átvészeli majd a krízist, mert a futball örök...”

Egervári Sándor ott volt az új Puskás Ferenc Stadionban, az Uruguay elleni nyitómeccsen, autót még nem tud vezetni, így mindig kell egy sofőr, egy barát, aki viszi. Az állapota, ahogy mondja, folyamatosan javul, de hosszú, nagyon hosszú még az út ahhoz, hogy újra teljes értékű embernek érezze magát.

„A bal kezem nem mozdul. A sztrók a baloldalamat bénította le, és a kezem hiába próbáltak és próbálok meg mindent, nem engedelmeskedik. Ezért nem is tudok könnyen könyvet olvasni sem, pedig most aztán lenne rá időm bőven. A bal kezem használhatatlan, de a bal lábam már egyre többet engedelmeskedik, bottal ugyan, de rövidebb sétákra már egyedül is képes vagyok a házam kertjében. Amikor kikerültem a kórházból tizenkét kiló izom tűnt el rólam, itthon, miközben szedem marokszámra a gyógyszereket, vitaminokat, reggel, délben, este, folyamatosan azon dolgozom, hogy erősödjek, éppen ezért felszereltettem a hálószobámban egy bordásfalat, ott és azon nyújtok, és különböző gyakorlatokat csinálok. A párom, a gyerekeim, az unokáim rengeteg erőt adnak nekem ahhoz, hogy ne adjam fel. A kórházba volt néhány éjszaka, amit végigbőgtem, végigzokogtam, mint egy gyerek. De soha egyetlen pillanatra sem adtam fel, már csak a szeretteim miatt sem. Hiszek benne, hogy fogok én még bot nélkül sétálni, és ha mást nem, automataváltós gépkocsit vezetni. Most még egyik sem megy, de van időm. Tudom, nekem még dolgom, feladatom van a Földön, eszerint kell élni a napjaimat, még ilyen nehézségek közepette is. Sajnos a járvány miatt nem jöhet hozzám gyógytornász, nem látogathatnak a barátaim, de rendszeresen keresnek telefonon, és éreztetik velem: fontos vagyok a számukra.”

Az egykori szövetségi kapitány optimistán várja a valamikor megrendezésre kerülő bolgár–magyar Európa-bajnoki pótselejtezőt, és azt mondja, hatvan százalék esélyt ad a továbbjutásra. S azt is mondja: ha továbblépnek a mieink, akkor jön érte régi jó barátja, Mezey György és együtt mennek ki a románok, vagy az izlandiak elleni sorsdöntő összecsapásra.

Együtt mennek – még úgy is, ha neki ehhez botra van szüksége.

És ne Kásler Miklós, hanem sokkal inkább Philip Roth gondolatát tegye a magáévá, akár meccsen van az új stadionban, akár otthon a pomázi kertben: „Az örömökre gondolt, amelyek valamikor felvillanyozták, és jókedvre derítették, megtelt-e az elméje az egyszerű percek százaival, amelyek a maguk idejében alábecsült...”

Immár alábecsülhetünk-e egy unalmas hétfőt, egy idegesítő keddet, most, mikor tudjuk, hogy soha, talán soha nem lesz semmi olyan, mint régen.

Sinkovics Gábor

Ez a Sinkovics az a Sinkovics?

Röviden: igen. Ahogy korábban Ceglédi Zoltán és Lakner Zoltán csatlakozott hozzánk, úgy Sinkovics Gábor, a Nemzeti Sport korábbi főmunkatársa, publicistája is csapattag lett, hozzájuk hasonlóan hetente egyszer jelentkezik sportos írásokkal. A Lakner-csütörtök és a Ceglédi-péntek után így mától Sinkovics-szerda is van már a szeged.hu-n! Első írásában Kardos József korábbi válogatott labdarúgót szólaltatta meg, ez a második cikkk tőle.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci labdarúgás Sinkovics Gábor Egervári Sándor szövetségi kapitány
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés