Hirdetés
Hirdetés
Szegeden 2020. április 12. 16:53 Forrás: Szegedi Tükör

Szív Ernő: Utcakritika járvány idején


Hirdetés

Mi aztán igazán szerencsés emberek vagyunk. Viszonylag csekély méretű lakásunkhoz tekintélyes erkély tartozik. Vagy négy éve brazilosra – sárga és zöld – festettem Istvánnal. Ezen az erkélyen megannyi dolog, padocska és asztal, a virágdobozokban bimbóznak már a boglárkák és a nefelejcsek, három éve futásnak eredt a vadszőlő is, és holnaputánra tenyérnyi levelekkel integet az égnek. Illetve itt halmozom a jobb minőségű dobozos borokat, melyeket a járványra való tekintettel előrelátóan összegyűjtögettem. Isten áldjon meg téged, Robi! Az erkélyről láthatok óvodát, teret, szomszédos házakat, vendéglőt, parkot, az életet.

A szemem előtt öltözteti magát a tavasz, furcsa dolog ez, mert mennél jobban öltözik ez a lány, annál mezítelenebb. Egy hónapja álldogálok az erkélyen, lélegzek hideget és meleget, nézem a levelek bomlását, a fű zöldülését. Nem működik már a keletnek tartó légi út. Erkélyünkről látható az utca egy kevéske részlete, melynek működését – önkéntes karanténunk egy-másfél hónapjában – többször is elfogódott szemlélődés tárgyává tettem.

Minálunk az utca az élet és az élni akarás színtere, voltaképpen a korzót, a promenádot vegyíti a mezőn való békebeli kószálással.

Persze, a járvány is befolyásolta az utcát. Az ember kötelességtudó lény. Ha undokság festi szürkére az eget, és erre volt példa, nem kevés, az utóbbi napokban, az utca is színét veszti, kihal. Se híre, se hamva emberi lénynek. Micsoda csönd támad az örökzaj legközepén, milyen mozdulatlan, ami alig mozdul! A világhíradó rémült borzongással mutatja a néptelen, nagy utcákat, híres terek kövei közül kiverekedi magát a zöld, pipacs bólogat pirosan remegve az ezeréves utcakövek közül. Pocsék időben könnyű kötelességtudónak és szabálykövetőnek lenni. Azonban elég néhány csillanásnyi, kósza fény, és az utca máris lázad, mint Nemecsek. Tojik az elővigyázatosságra, a rendeletekre, a veszélyre, hajrá.

A kutyások mindig is deklaráltak. A kutyás a járvány kivételezett társadalmi rétege, első helyen vannak nálam, nincs mese, az ember legjobb barátját le kell vinni, és nyilván akkor is le kellene terelni a homokba, a fák, a bokrok tövéhez, ha bombáznának. Szír gyerekek az égből, ugye. De hát állítólag lett már macska is vírusos. A kutyás mellett a kismama a következő, szemmel láthatóan nem befolyásolható, illetve alig-alig kordában tartható társadalmi delikvens. Elfogadható időjárás esetén ők is sokan vannak. Nem tágítanak, lejönnek, apuval lehozatják a járművet, és félmesés állapotban levegőztetik a babakocsi királynőjét vagy rotyogtató császármorzsáját. Harmadiknak mondanám, de nem biztos, hogy igazam van, a sportolót. Sportoló alatt leginkább a futót, kocogót értem, bár láttam már fürtben focista fiúkat is, de, mondom, mégis inkább piros arcú, jó nagyokat lihegő, a vírust teli szájjal magába engedő sportolókat látok. Nem tágítanak. Nem adják föl. Átfutnak karanténon, a semmin, az aknamezőn. Negyedik helyre tenném a fiatalokat. Úgy általánosan, bakfis, kamasz, a pattanásos mutáns, vasreszelő nőtt a torkában egy hét alatt a Béluskának. Nem érzik a veszélyt. Leszöknek, könyörögnek, mígnem öt percre tényleg leereszkedhetnek, mindegy. Bandáznak, vihognak a padon, jönnek-mennek, mobiloznak, közös kívánság esetén megállnak csókolózni.

Nézi a vírus őket, hú, apukám.

Az az igazság, hogy az öregek lettek a legkevesebben. Tényleg nem járnak. Egy-két kósza nagymama, nagypapa jár-kel cvekkerrel vagy nejlonnal.

Eltűntek a hajléktalanok.

Egyszer láttam egy embert, olyan volt, mint én, gyakorlatilag lábujjhegyen settenkedett végig az utcán, jobbra és balra kapdosta a fejét, mint aki tilosban jár.

Mindebből csak azt akarnám kihozni, hogy az utca, bár érzi a veszélyt, nem akar annál többet törődni vele, mint amennyit ér. Persze, nem, nem tudjuk, valójában mennyit ér. Mi minden rosszat tud tenni. Mire képes. Látjuk az olaszokat, a spanyolokat, New Yorkot, ezeket a tragédiákat, és mégis. Amíg velünk nem történik hasonló, nem fogjuk tudni. Hanem a vírus mégis csak megmutatott valami fontosat, amit ez a társadalom, ez az ország nem tudott. Mondjuk, nem is nagyon akarta tudni. Megmutatta a különbséget a valós veszély és a kreált veszély között. A demagógia kénytelen volt elengedni a menekültfenyegetésről szóló kitartó és kétségtelenül hatásos riogatást. Kénytelen volt elengedni a civilt, mint kirívó ellenséget. Persze, gyártja a törvényt, leordítja a kérdezőt, de azért mégis csak elengedte a kreált ellenségek kitartó mutogatását és hirdetését, amivel persze elkövette a legnagyobb szocializációs, nemzeti bűnt: hamis, álnok és gyáva világba vezetett egy, a szabadságra felkészületlen népet.

Ha jól belegondolok, és nem áltatom magam, az ország elveszett.

Az utca azonban valahogyan mégsem.

A lakásajtón meg folyamatosan kopogtatnak, dörömbölnek – de nem nyitom ki. Ha már így alakult, jobb nekem az erkélyen.

Szív Ernő

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Darvasi László jegyzet Szegedi Tükör
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés