Hirdetés
Hirdetés
Ziccer 2020. április 8. 11:38

Sinkovics Gábor: A leköpött csapat

Március 29-én lett 60 éves Kardos József. A 33-szoros labdarúgó válogatott labdarúgó, aki az Újpesttel bajnoki címet és három kupagyőzelmet ünnepelhetett, felkavaró interjút adott honlapunknak. Magányról, az elszalasztott lehetőségekről, felejthetetlen győzelmekről és egy 40 ezer líráért vásárolt Levi's öltönyről is mesélt.

Hirdetés

– Valamikor koccinthatnánk a hatvan, az mégiscsak hatvan, immár a gyerekkor vége...

– Néhány kisfröccsre szívesen vendégül látom. Csepelen élek, egy önkormányzati bérlakásban, és örömmel veszem, ha valaki meglátogat. Egyedül vagyok, jót tesz néha a társaság.

– Egyedül él?

– Már több mint hat éve. Andrea, a párom, a szerelmem negyvenkét esztendősen halt meg. Sokat szenvedett. A rák megtámadta a mellét, előbb jött az operáció, aztán a sok-sok kezelés, és én nap mint nap ott ültem az onkológián. Ücsörögtem a padon, vártam Andreára és vártam a csodára. Hittem, hogy meggyógyul, hiszen fiatal volt, gyönyörű, ereje teljében lévő nő. Amikor elment, üvöltöttem a fájdalomtól, a tehetetlenségtől, átkoztam, ezerszer átkoztam a sorsot. Öt évig éltünk együtt, és azt gondoltam, velem, mellettem öregszik meg. Kiszolgáltatottak vagyunk, és ezt most, a járvány idején is tökéletesen érzem. A negyven éves lányom tizenhét, a harminc éves fiam öt éve felém sem nézett.

– Fél?

– Nem félek, inkább csak óvatos vagyok. Van itt a közelben egy kisbolt, oda néha muszáj lemennem, veszek friss kenyeret, feltöltöm a hűtőt, már amennyire engedi a pénzem, aztán bevackolom magam ide, a szobába, és várom, hogy elmúljon ez a lidércnyomás, ez a rémálom. Én különösen veszélyeztetett vagyok, nem csak azért, mert betöltöttem a hatvanat, hanem a korábbi súlyos szívbetegségem miatt is. Egyébként nem esik nehezemre itthon lenni, a napjaimat a négy fal között tölteni, mert amúgy sem járok sehová, kerülöm a tömeget, a társaságot, kerülöm az életet.

Kardos József egy öregfiúk-meccsen

– Rémisztő, amiket mond. Hat éve elveszítette a szerelmét, és az ember gyászol, bezárkózik, a falat püföli kínjában, és a világ fájdalmát érzi, sőt, azt gondolja, hogy nincs is értelme ennek az egésznek, ennek az életfolyam nevű valaminek. Aztán egyszer csak kisüt a nap, és újra lehet, sőt, kell keresni a szeretetmorzsákat.

– Kerestem. Nem ment. Meg aztán közben megöregedtem.

– A szerelemhez, egy vonzó és értékes nőhöz nem kell önéletrajz, és nem számít a kor. Milan Kundera azt írta a Lét elviselhetetlen könnyűsége című tökéletes regényében, hogy: „Tereza egy gyerek, akit szurokkal kikent kosárban küldött le valaki a folyó vízén, hogy Tomas kihalássza az ágya partjára...”

– Próbáltam én is kihalászni hölgyeket az ágyam partjára, de ahogy az imént is mondtam, ez nem az én sportágam. És tudja, mit? Jól elvagyok így. Mondja meg, ki szokná meg ennyi idősen a rigolyáimat, kinek a kedvéért tudnék megváltozni, alkalmazkodni, megbarátkozik az ember a magánnyal. És engem a karácsony este sem kavar fel különösebben, főzök egy jó kis csülökpörköltet, megiszok rá néhány kisfröccsöt, aztán elalszom, és minden megy tovább.

– A karanténban olyanok vagyunk, mint Marcello Mastroianni és Ugo Tognazzi, Marco Ferreri filmjében, A nagy zabálásban. Egyébként álmodik még Mexikóval?

– Néha látom, ahogy futnak felém, felénk a szovjet csatárok, és nem tudjuk, hol a labda...

– Önnek különleges élmény lehetett betölteni a hatvanadik születésnapját, mert ez a hatos meg ez a nulla tulajdonképpen végigkísérte az életét, az Irapuatóban elszenvedett vereség végeredményeként olyan, mint valami lidérc, nem tágít. És az a legérdekesebb, hogy hiába telnek az évek, évtizedek, még mindig téma az az 1986-os világbajnokság. Épp most jelent meg egy könyv az akkori válogatottról, amelynek az alapembere volt.

– Azért van, mert a mai napig rengeteg titok, valamiféle misztikum lengi körül azokat a napokat és heteket, a mi szereplésünket vagy inkább leszereplésünket. Ennek gyorsan elejét lehetett volna venni, ha Mezey György, az akkori szövetségi kapitány veszi a bátorságot, besétál a Magyar Televízió épületébe, mondjuk három héttel a vébé után, és nyíltan, őszintén elmond mindent. Elmeséli az elrontott felkészülésünket, a rossz döntéseket, aztán bocsánatot kér a szurkolóktól, és ott megfogadja, hogy helyrehozzuk mindazt a bűnt, amit elkövettünk. Akkor együtt kellett volna tartani a csapatot, és állítom, minden másként alakul a magyar futballban. Ehelyett hazajöttünk Mexikóból, és ahol megjelentünk, pályán vagy pályán kívül, leköpködtek, k... anyáztak bennünket, mi voltunk az utolsó naplopók, senkiházik, a nép ellensége.

– Azért volt némi alapja annak a fékezhetetlen dühnek...

– Ha az emberek tudták volna, hogy hogyan készültünk fel a vébére, és mi történik a háttérben, talán másként tekintenek ránk, és máshogy várják a meccseket. Mezey megannyi hibás döntést hozott, Törőcsik Andrást kitette a keretből, lemondott róla, Nyilasi Tibort a szemünk láttára zavarta le a csapatbuszról, rá sem számított. Aztán felvittek minket valami magaslati edzőtáborba, és futtattak, mint a lovakat, majd kint, a vébé helyszínén déli tizenkettőkor, a legnagyobb melegben kellett tréningeznünk. Azt hittem, belehalunk. Eközben azt hallottuk, olvastuk, hogy a franciák, a csoportellenfeleink nagyokat síeltek a családjuk társaságában a hangulat kedvéért. És nem igaz a tészta, hogy nekünk azt kellett zabálnunk, valamelyik hülye ezt kitalálta, és azóta ezt szajkózzák az emberek. Egy ismert pesti séf gondoskodott a kajánkról, abban aztán nem volt hiba. Amikor kikocogtunk Irapuatóban a szovjetek elleni meccs előtt, gyakorlatilag lépni nem tudtunk. Testileg-lelkileg meggyötört csapat várta a kezdést.

– Tartják a kapcsolatot?

– Persze. Disztl Peti és Sallai Sanyi is most lett hatvanéves, telefonon beszéltünk, és kölcsönösen felköszöntöttük egymást. Senki sem tudja, de mi hárman már tizenhét évesen együtt futballoztunk az ifiválogatottban, amelynek az összeállítása úgy kezdődött: Disztl – Sallai, Kardos...

– Megrémiszti, elgondolkoztatja a hatvanadik születésnap?

– Ez már komoly időhatár. Mert lehet mondani valakire, hogy fiatalos, meg laza, meg de jól tartja magát, de attól még ott az a hatos szám. Olyan, mintha az utolsó kör előtt csöngetnek. Vigyáznom kell magamra, folyamatosan gyógyszert szedek, nem is keveset, ráadásul, ne szépítsük, kövér vagyok.

– De a szíve, a műtött szíve az rendben van?

– Az időváltozásokat például nagyon megérzem, most egész éjszaka le-s föl mászkáltam a szobában. Sokszor eszembe jut az az öt évvel ezelőtti krízishelyzet, amit átéltem. Kész csoda, hogy nem költöztem a túlvilágra. Az infarktusom, a rosszullétem után tizenhárom órával jutottam végre gondos orvosi kezeléshez. Nem hiszi el, de saját autómon gurultam be a kórházba, fogalmam sincs, hogyan bírtam ki ájulás nélkül. Elmondtam, milyen tüneteim vannak, beszélni sem tudtam, aztán elküldtek az idegosztályra, mondván, mentális problémáim vannak. Öt órát ücsörögtettek egy padon. Órákat tudnék mesélni a magyar egészségügyről, de inkább hagyjuk.

– A szőnyegbombázás vírus formájában a legérzékenyebb pontján támadta meg az országot: a romokban heverő egészségügynek kellene most megnyernie csatát. Éhbéren tartott ápolónők, külföldre menekülés előtt álló, rosszkedvű, túlterhelt orvosok lettek hirtelen a mi hőseink, akiket lakótelepi lakások ablakából tapsolnak meg, és akiket most hirtelen felfedezett az a kormány, amely addig nem is vett tudomást róluk, a gondjaikról, a panaszaikról, a lehetetlen munkakörülményeikről. Hogy nincs vécépapír, lázmérő, sőt, olykor gyógyszer sincs.

– Nem tudom, honnan szabadult ránk ez a járvány, hogy kit vagy mit kellene gyűlölnünk emiatt, de az tény, hogy az életünk alaposan megváltozik majd, ha ennek egyszer vége lesz. Lesz-e munka, és lesz-e türelem ahhoz, hogy az állás, pénz és jövőkép nélkül maradt átlegember új célt, megélhetési forrást találjon magának.

– Önnek van munkája? Van még egyáltalán munkája?

– Nagybátonyban nőttem fel, apám bányász volt, aki rendszeresen elitta a fizetését, anyám téglagyári munkásként dolgozott, és én tudom, milyen az, nélkülözni, zsíros kenyéren élni. A szegénysorról jövök, és mindig megbecsültem, ha kaptam valamit. Soha nem felejtem el, amikor gyerekfejjel leigazolt a Salgótarján, adtak tizenötezer forintot, csak azért, hogy hozzájuk kerüljek. Ültek a szoba-konyhás lakásunkban a tarjáni klub vezetői, és százasokban számolták le a pénzt. Előttem van anyám megdöbbent tekintete, soha nem látott addig annyi pénzt. Azt se felejtem el, amikor az ifiválogatottal Olaszországban túráztunk, és én, a nagybátonyi csóró gyerek a jó játékomnak köszönhetően hetvenezer lírát kaptam Rákosi Gyulától, a kapitánytól, és negyvenezerért megvehettem életem első Levi's farmeröltönyét. Igazi menő lettem a városban, amikor végigsétáltam az utcán. De hogy a kérdésére válaszoljak, a Csepeli Utánpótlás Sportegyesületben dolgozom, olykor négyszáz óvodással foglalkozom, toborzom a környékbeli gyerekeket, és szeretem ezt a munkát.

Ez a Sinkovics az a Sinkovics?

Röviden: igen. Ahogy korábban Ceglédi Zoltán és Lakner Zoltán csatlakozott hozzánk, úgy Sinkovics Gábor, a Nemzeti Sport korábbi főmunkatársa, publicistája is csapattag lett, hozzájuk hasonlóan hetente egyszer jelentkezik sportos írásokkal. A Lakner-csütörtök és a Ceglédi-péntek után így mától Sinkovics-szerda is van már a szeged.hu-n!

– Vége lesz a jó világnak, már ami a sportot is illeti. De talán nem is baj. Mesebeli pénzekről hallani az NB I-es futballistákat illeti. De a mese most épp ott tart, hogy a Chanel-kosztümös, Gucci-táskát lóbáló Piroska besétál a meglehetősen éhes farkas szájába...

– Nem szeretek turkálni mások pénztárcájában, de annyit azért elmondok, hogy amikor mi, a hetvenes évek végén bajnoki címet nyertünk az Újpesttel, ezernyolcszáz forintot kaptunk fejenként. És engem nem érdekel, mennyit keresnek most, de legalább szórakoztassanak el. MLSZ-ellenőrként járom a pályákat, látom a meccseket, és nagyon lehangoló a kép. Ezek a mi csapataink nem nyerni akarnak, hanem elkerülni a vereséget. Már nincs klubhűség, mindez elavult fogalommá vált, a játékosok oda mennek, ahol többet fizetnek. És úgy gondolom, hogy a válság alatt is lesznek majd olyan tőkeerős szponzorok, támogatók, akik megadják, amit az aktuális sztár kér. Ha nem nyugaton, akkor majd keleten.

A Magyar Kupával. A Dózsa csapatkapitányaként háromszor emelhette a magasba

– Legendás Újpestben játszott Fazekas Lacival, Törőcsik Andrással, Fekete Lacival, ám már akkor is rengeteg kritika érte a labdarúgást, a Lötyögés a semmibe című cikk mintegy leleplezte a szocialista futballt.

– A Magyar Ifjúságban jelent meg ez az írás, és bizony haragudtunk a szerzőre, pedig némi túlzással ugyan, de a valóságot írta meg. Láttuk az újságírót a nyárfák alatt megbújva, de nem tudtuk, ki ő. Így aztán mindenki tette a dolgát. Várhidi Pali bácsi, az edző fasírtot evett, amit Zámbó Sanyi hozott a piacról. Rothermel Ádám, a kapus a fehér ezerkettes Ladáját mosta. Mi Törőcsikkel lábtengóztunk, Zámbó Sanyiék pedig kiskapuztak. Ez volt az edzés. Ez aztán meg is látszott, amikor a nemzetközi porondra léptünk.

– Mit vár a bolgárok elleni európa-bajnoki pótselejtezőtől?

– Már nincs Sztojcskov, Balakov, Berbatov, ez már nem az a félelmetes bolgár csapat. Lehet esélyünk a továbbjutásra. Én inkább a következő, a románok elleni meccstől tartok, mert biztosra veszem, hogy szomszédaink túllépnek Izlandon.

– És mi legyen a most szünetelő bajnoksággal?

– Olvasok ilyen-olyan nyilatkozatokat, mindenki a maga hasznára akarja felhasználni ezt a helyzetet, én pedig azt mondom, dőljön el minden a pályán. Egyébként pedig az UEFA úgyis kitalálja, mi legyen.

– Annak idején néhány hónapig kollégák voltunk a sportnapilapnál, s tudom, milyen lelkesen írta a cikkeket. És azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálta, amikor távoznia kellett. Azt mondom, nem sokat vesztett ezzel, mert az ember gyomra nehezen veszi be, amikor azt várják egy tollforgatótól, hogy, Voltaire-t idézve, folyton azt írja, ez a létező világok legjobbika. Különösen olyan időszakban, amikor omlik a világ össze körülöttünk, és itthon a seggnyalás a legnépszerűbb sportág.

– Jó nekem a gyerekek között. Korábban edzősködtem, profi csapatokat vezettem, aztán mindenhonnan kirúgtak. Itt, ahol most vagyok, megbecsülnek, még hatvan évesen is. S nekem ennél nem kell több. Talán egy társ, aki bekopog hozzám, vagy, hogy is mondta? Szurokkal kikent kosárban érkezik...

Sinkovics Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: foci labdarúgás Kardos József Sinkovics Gábor Újpest Újpesti Dózsa
Hirdetés
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés