Hirdetés
Hirdetés
Szegeden 2020. március 19. 18:45

Kovács Béla Kolos: Megfogadtam, hogy életemet a magyar ifjúságnak fogom szentelni

A Szegedért Alapítvány Fődíját a kiírás szerint olyan embernek lehet odaítélni, akinek pályafutása Szegedhez kötődik, aki „a városért múlhatatlant alkotott”. Az idei kitüntetett több szempontból is különleges. Matematikusnak készült, aztán mégis szerzetes lett belőle, megjárta a második világháború lövészárkait, orosz fogságba esett, majd megmenekülése után családot alapított és Szegeden telepedett le. A Radnóti- és a Ságvári-gimnázium legendás, 103 éves franciatanára, Kovács Béla Kolos lakása ma is egykori tanítványainak, kollégáinak találkozóhelye. Béla bácsi inspirál, biztat, eligazít, hitet és erőt ad. Aki otthonában beszélgetni szeretne vele, annak fel kell készülnie arra, hogy meg fogja kínálni pálinkával. És Béla bácsinak nem lehet nemet mondani.

Hirdetés

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– 1917. április 18-án születtem, még az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Tokaj-Hegyalja vidékén, egy Tolcsva nevű községben. Életemnek alig az első tíz évét töltöttem otthon, a szülői házban, ahol édesapám, mint akkoriban minden „harcra kész” férfi, a kádár mesterséget űzte, hiszen ott a hordókra mindig szükség volt. Édesanyám háztartásbeli volt, négy gyereket szült, én voltam a legidősebb. Az élet úgy hozta, hogy édesanyám nagybátyja először a kassai premontrei gimnáziumnak volt a tanára, 1924-től pedig, amikor megnyílt a gödöllői premontrei intézmény, annak lett rektor-főigazgatója. Így kerültem én, a falusi kisfiú, nem egészen tízévesen, kétszáz kilométerre a szülői háztól. Tolcsvával kapcsolatosan föltétlenül szeretném megemlíteni egy tanítómat, hiszen későbbi pályámnak ő volt az egyik megalapozója. Egyszerű falusi tanító volt, aki még édesapámat is tanította. A mai szemléletnek teljesen ellentmondóan nevelt minket, ahogy tudott. A módszerei között volt a körmös, a pajeszhúzás, a kitérdeltetés, sőt, ha nem csináltuk meg jól a feladatainkat, akkor azt mondta, „Jöttök hozzám, haszontalanok, ebédre! A menü tintaleves és papírgaluska.” Viszont ennek az embernek köszönhetem, hogy amikor tízéves gyerekként a falusi iskolából elkerültem Gödöllőre, az országos hírű gimnáziumba – ami még azt is megengedhette magának, hogy az akkori belügyi államtitkárnak a fiát kibuktassák –, az első karácsonyi szünet előtt azt mondta nekem az osztályfőnök, aki latin-magyar szakos premontrei tanár volt, hogy „Fiacskám, ha hazamész, csókolj kezet a tanítódnak!” Ebből megmaradt az, hogy amíg tudtam járni, még ez előtt három évvel, százéves koromban is, a tolcsvai temetőbe mindig vittem a sírjára mécsest és virágot.

Kovács Béla Kolos valamikor az 1920-as években

– A későbbiekben kik inspirálták a tanári pályára?

– A premontrei tanárok, akiknek nagy része nem csak tanított, hanem foglalkozott is velünk. Az iskola, ami most a gödöllői egyetem, egy erdőben volt, és délutánonként a szabadban, a peripatetikus órákon átismételtük, hogy mit tanultunk aznap, beszélgettünk, de nemcsak a tanulmányokról. Ismerték még a kamaszodó fiúk szerelmeit is.

– Szerzetesrendi tanárként kezdte, majd megjárta katonaként a második világháború frontjait is.

– 1944-ben, miután németek elfoglalták az országot, egy hónapra rá behívtak engem is katonai szolgálatra. Egy tábori kórházhoz kerültem Galíciába. Onnan, ahogy akkor mondták, rugalmas elszakadással vonulgattunk vissza, és eljutottunk egészen Sopron alá ’45 márciusában. És mit tesz isten, az alakulatunk elhatározta, hogy nem megy át a határon, hanem bevárjuk az oroszokat. Ennek az eredménye 1947 nyaráig tartó hadifogság lett az Urál a keleti részén.

– Hazatérése után feladta a szerzetesi életet, megházasodott. Hogyan ismerkedett meg a feleségével?

– 1948-ban az egyházi iskolákat államosították, a rendeket feloszlatták. Lekerültem Csongrádra. Ott ismerkedtem meg egy aranyos, fiatal özvegyasszonnyal. Tanítónő volt, aki általános iskolai tanárrá akarta magát továbbképezni, méghozzá magyar-francia szakból. Mondtam neki, ha szüksége van valamire, nagyon szívesen segítek. De veszélyes dolog a segítés! Szép asszony volt, a férje, egy gazdag ügyvéd, internáló táborban halt meg. Ő meg ott maradt két gyerekkel, idős szülőkkel. Az édesapja szintén ügyvéd volt, úgyhogy elvették a birtokukat, mindent, így ő tartotta fenn a családot a tanítónői fizetéséből. Nagyon megtanultam őt nemcsak szeretni, hanem becsülni is. És ez vezetett ahhoz, hogy hosszú évek vívódása után összeházasodtunk, két fiunk született. Négy gyereket neveltünk föl, négy gyereket nősítettünk, illetőleg adtunk férjhez. Mind a négy megvan, mind a négy tartja velem a kapcsolatot, most is itt voltak az ünnepségen.

– A vívódás az egyházi élet és a cölibátus miatt volt?

– Igen. Le kellett mondanom az addigi életmódomról, amit szerettem. Utána megkaptuk a Vatikántól az engedélyt is, úgyhogy rendes házasságot kötöttünk, államit és egyházit egyaránt.

– Hogyan került Szegedre?

– Amikor a háború után megkaptam a minisztériumtól a tanári kinevezést, megmondták, hogy ne gondoljam, hogy mindjárt gimnáziumba fogok kerülni. Először Székkutason tanítottam két évig, utána pedig hat évig Szatymazon magyart. Az lett a harmadik szakom a latin és a francia mellett. De nem bántam meg ezeket az éveket, nagyon sokat tanultam pedagógiai szempontból a félig tanyasi tanítóktól, akik például Székkutason a kollégáim voltak. Rossz káder voltam ahhoz, hogy Szegedre kerüljek, de a Radnóti igazgatója, Bánfalvi József tudomást szerzett arról, hogy Szatymazon van egy latin-francia szakos tanár, és ő idehozott. A Radnótiban a franciba mellett latint is tanítottam egy-két osztályban, egyik kitüntetett tanítványom Nikolényi Gabi volt, Nikolényi István újságíró öccse. Őt érettségiztettem is latinból. Aztán kollégák lettünk a Ságváriban, mert szintén latin-magyar szakos tanár lett belőle. De szegény Komócsin Ica is az egyik osztályomba járt, a nagy Komócsin Mihály lánya. Intelligens, kedves, szorgalmas, szép kislány volt, úgyhogy szerepeltettem őt a francia esteken is. Aztán szerelmes lett egy vallásos fiúba, a szülők ellenezték, úgyhogy leugrott egy mozgó vonatról, ami levágta mindkét lábát. Utána még egy darabig egy könyvtárban dolgozott, majd Sövényházán (ma Ópusztaszer – a szerk.) a szociális otthonban halt meg. És a család nem engedte meg, hogy meglátogassuk az osztálytársaival.

– És később hogy lett a Radnótiból Ságvári?

– Abban az időben a német még Hitler nyelve volt, azt nem forszírozták. Angol még nem volt akkor sehol, csak a hatvanas évek második felében kezdett el feljönni. Úgyhogy, melyik nyugati nyelv lett a kézenfekvő? A francia. Az egyetemiek látták, hogy mit csináltunk franciából a Radnótiban. Esteket tartottunk, a kamaraszínházban kosztümös Moliére-darabokat adtunk elő. Ennek híre ment, amire jöttek a minisztériumból, a francia intézetből, és észrevették, hogy itt megy a munka. Így, amikor a Ságváriban hiány lett francia szakvezetőből, az egyetem mindenáron át akart vinni. Bánfalvi Jóska nagyon haragudott, de el kellett, hogy engedjen. Így kerültem 14 évig a Ságváriba, ahol folytattuk ezt a munkát. Nem azt csináltam soha, amiért fizettek, hanem, ami azon felül volt.

Szerzetesrendi pedagógusból lett világi tanár

– Nehéz volt az egyházi, szerzetesi iskolák után hozzászokni a világi iskolák stílusához, világához?

– Egyszer Valkusz Pál, a Ságvári igazgatója megkérdezte, hogyan egyeztetem össze a lelkiismeretemmel, hogy egy kommunista iskolában tanítok. Na, mondom, ide hallgass, Palikám, itt nem kommunista iskola van, hanem magyar iskola. Az oklevelem magyar középiskolában való oktatásra jogosít, a magyar gyerekek pedig itt vannak, ezekben az iskolákban. Még 1944 őszén, amikor egyszer hazajöttem a frontról, a nagydiákokkal egy vagy két napot Gödöllőn tölthettem. Egy kis összejövetelt szerveztek, hogy tudjak velük találkozni. Tudják, hol folyt le a megbeszélés? Lövészárkokban. Közben Soroksáron bombáztak az üzemeket. Előkészítettük, hogy ’45 nyarán megint el tudjanak menni táborba, ha én nem is leszek itthon. Ajándékba kaptam tőlük egy órát, amit meg sem érdemeltem. Meghatott, ahogy megnyíltak ezek az aranyos, kamasz gyerekek. Akkor megfogadtam, hogy ha a Jóisten hazavezet még a háborúból, életemet a magyar ifjúságnak fogom szentelni.

– Mit gondolt, amikor megtudta, hogy idén ön kapja a Szegedért Alapítvány Fődíját?

– Abszolút váratlanul ért, de tényleg abszolút, nem is tudtam mit mondani. Nagy meglepetés volt. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem esik jól, ha elismerik a munkáját. 38 éve lesz, hogy nyugdíjba mentem, nagyon szép, hogy egyáltalán még emlékeznek rám. A francia nagykövet, aki egy bűbájos hölgy, lemondta a párizsi programját, hogy itt lehessen a díjátadó ünnepségen. Ez nagyon jól esett. De úgy érzem, hogy én azt csináltam csupán, ami az adottságaimból adódott, amire képes voltam, és amit szerettem csinálni. Szerettem a gyerekekkel foglalkozni.

– Ez egy életműdíj. De nem ez volt az első kitüntetése.

– Igen, azért a magyaroktól is kaptam kitüntetést, nemcsak a franciáktól. Igaz, hogy százéves születésnapomra, az Apáczai Csere János-díjat. Ez pedagógus-vonalon magas kitüntetés. Úgyhogy, ezt nem bánnám, ha belevennétek, hogy ne legyünk igazságtalanok kis hazámmal szemben! (A francia államtól kétszer kapott kitüntetést a francia nyelv és kultúra fejlesztésében betöltött szerepéért: 1985-ben az Akadémiai Pálma Rend lovagi fokozatát kapta meg, 2009-ben pedig ugyanennek a legmagasabb, parancsnoki fokozatát vehette át – a szerk.)

– Mivel telnek a napjai mostanában?

– Élek az emlékeimből, elbeszélgetünk, mert hála istennek, jönnek, hol régi kollégák, hol régi diákok. Már most is bejelentkezett egy régi osztály, hogy jönnek áprilisban, akkor van a születésnapom is. Szóval, jönnek.

Béla bácsi nem csak a fotóalbumokban látja régi tanítványait. Gyakran látogatják (fotók: Szabó Luca)

– Kik azok a tanítványai, akikre büszke, és akiket a szegediek is ismerhetnek?

– Például Novák Kati, a család- és ifjúságvédelmi államtitkár. Én készítettem fel a francia nyelvvizsgára. Vagy Balogh Laci, aki a Pénzügyminisztériumban államtitkár-helyettes, ő itt volt a díjátadón is. Aztán Csernus Sanyi, aki egyetemi tanár, vagy Pálfi Gyuri, ő az antropológiai tanszék vezetője, nagy szervező. Hollandiából tegnap kaptam telefont, gratuláltak a díjhoz. Kovács Péter volt, aki a hágai nemzetközi bíróság bírája. De még sokan voltak.

– Hogy érezte, érzi magát Szegeden?

– Megszerettem, a második hazám. Az iskolákban, ahol dolgoztam, mindkettőben nagyon jól éreztem magam. Szegeden sokkal hosszabb időt töltöttem, mint a szülőfalumban, de talán éppen ezért mondom, hogy második hazám. Mert az igazi hazám, ahol az életet kaptam és a legfogékonyabb éveimben éltem, az Tolcsva.

– Hogy szolgál most az egészsége?

– Köszönöm szépen, a két térdem nagyon pocsék, alig tudtam a másik szobából eddig eljönni, de ez két éve van, előtte nagy kirándulós voltam. Évtizedeken keresztül szerveztem a kirándulásokat a tantestületeknek, diákjaimnak, és egy időben a pedagógus szakszervezetnek is. Lengyel csoportoknak szerveztem magyarországi, magyaroknak meg lengyelországi utakat, a Ságváriból a franciákhoz mentünk, és Magyarországnak is a legkülönbözőbb területeire vittem a diákokat, kollégákat. A kollégáim még most is szeretettel emlegetik az együtt töltött napokat. Én minden osztályfőnököt köteleznék arra, hogy vigye el minél többször kirándulásra a gyerekeket, mert ott lehet kiismerni őket. Még olyan rejtett jó tulajdonságaikat is, amiket az iskolapadban nincs lehetőség. És nem elegáns szállodákba kell vinni a gyerekeket, hogy megterheljük vele a szülőket, hanem megtanítani őket az igénytelenségre. Én ezt a nyugati fiataloktól tanultam meg. Azok, ha kirándulnak, igénytelenek. Tömegszálláson alszanak, ők készítik elő az ágyukat, mindent megcsinálnak maguknak, amit kell. Pedig egyébként van pénzük.

– Ennyi évvel, tapasztalattal a háta mögött, mit tanácsolna a mai pedagógusoknak?

– Ahogy szokták mondani a nagyok, ez komplex kérdés. Megdöbbenve hallgatom a híreket, amikor tanárok és diákok közti durva ellentétekről van szó, és hogy a tanárnak félnie kell a diákjától. Ez a társadalom bűne. Különösen a Rákosi-időkben, meg a hatvanas években, de utána is, mi ment? Minden régi tekintély lerombolása. Ez sikerült annyira, hogy a tanári tekintély is a béka feneke alatt van. A másik, hogy egy jó darabig annyira nem voltak megbecsülve a tanárok, főként erkölcsi alapon, hogy ez kontraszelekciót eredményezett. Akit nem vettek fel máshova, azok mentek tanárnak. Az én osztályomban hárman érettségiztünk kitüntetéssel, minden jegyünk jeles volt. Mindhárman tanárnak mentünk. Hol van ez ma? Azt szoktam mondani a tanárjelölteknek, hogy ma már nem lehet katedrán tekintélyt szerezni. Ma emberi egyéniség kell, megfelelő tanárok kellenek, olyanok, akik nemcsak tanítanak, úgy-ahogy, és szaladnak utána magánórát adni, hanem, akik együtt élnek az ifjúsággal. Akik igényesek. Én ezt a szót szoktam használni, nem azt, hogy szigorú, mert az abszolút nem mond semmit. Valamikor Makarenko mondta, hogy „követelek tőled, mert tisztellek”. Én tennék mellé még valamit. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek egy feltétellel elfogadnak minden szigort. Hogyha érzik, hogy mögötte ott van a velük való törődés, és merjem kimondani azt az elcsépelt szót, hogy szeretet. Ez volna a lényeg.

***

Ennek a beszélgetésnek egy rövid, tévés változata a Szeged Televízió Körút című műsorában volt látható:

A Szegedért Alapítvány is készített egy kisfilmet Béla bácsiról a gálaestre:

Végezetül pedig egy személyes adalék a fentiekhez:

Az interjú során felmerült, hogy jól mutatna a tévés riportban és ebben a cikkben is néhány fénykép a múltból. Béla bácsi elő is vett két vaskos fényképalbumot és egy borítékot, tele régi, de tényleg régi fényképekkel. Több száz fotó főként iskolai kirándulásokról, diákok színpadi előadásairól, tanórákról, és persze osztályképek, amik Béla bácsinak nyilván felbecsülhetetlen értéket jelentenek. A legtöbb a negyvenes, ötvenes, hatvanas években készült, de volt olyan is, például a fent látható gyerekkori kép, ami valamikor az 1920-as években. Majdnem száz éve. Ennek ellenére gondolkodás nélkül adta oda nekünk a két albumot: vigyük csak el, másoljuk le nyugodtan, ami kell nekünk belőle! De még mielőtt indulnánk, legalább egy korty pálinkát igyunk vele! Visszautasítani pedig esélyünk sem volt, mert már ott is voltak az asztalon a poharak. Megígértem neki, hogy még aznap este visszaviszem az albumokat.

Amikor órákkal később, este hatkor már egyedül visszamentem, Béla bácsi ugyanott ült, ugyanabban a fotelben, mint délután, vele szemben a kanapén pedig két mosolygós, nyugdíjaskorú hölgy pogácsázott. „Gyere be, Norbert, ülj le! A kislányok nemrég jöttek meglátogatni!” – mondta Béla bácsi, miközben a két nőre mutatott. Rögtön eszembe jutott, amikor délután, még az interjúban arról beszélt, hogy gyakran látogatják a régi diákjai. Mint megtudtam, a kislányok 1966-ban érettségiztek, és amikor meglátták a kezemben a két fotóalbumot, úgy csaptak le rá, mintha az nekik is valamiféle kincs lenne. Kettőt lapoztak az egyikben, és már mutatták is magukat a fekete-fehér képeken, valamikor a hatvanas években, 16-17 éves korukban. Ritkán jövök zavarba, de egy pillanatra alig tudtam megszólalni a meglepettségtől. Aztán ugyanilyen gyorsan észhez is tértem Béla bácsi parancsára: „Norbert, te vagy a legfiatalabb, úgyhogy te töltesz mindenkinek!”

Béla bácsi csupaszív ember.

Kovács M. Norbert

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: pedagógus Szegedért Alapítvány tanár diákok iskola Kovács Béla Kolos oktatás interjú gimnázium Ságvári Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium
Hirdetés

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés