Hirdetés
Művház 2020. február 27. 08:44

Bécsi klasszikusok Szegeden

Noha a szegedi komolyzenei koncertek látogatottságára évtizedek óta nem lehet panasz, mégis ritkán fordul elő, hogy napokkal a hangverseny előtt valamennyi jegy elfogyna. Most ez történt.

Hirdetés

Nem véletlenül. Különleges volt a kedd esti koncert két szempontból is. Ismét a Szegedi Szimfonikus Zenekart hallhatta a hazai közönség Pál Tamás dirigálása mellett. A program pedig pazar volt. A bécsi klasszikusok felvonultatása nem is lehetett volna teljesebb, mint ebben az esetben: egy-egy Haydn, Mozart és Beethoven mű csendült fel. Közöttük két szimfónia.

Hogy mennyire lenyűgöző volt ez az este, csak az tudhatja, aki jelen volt. Haydn 49., f-moll szimfóniájával kezdődött a hangverseny. A La passione, A szenvedés címet (is) viselő zenemű valóban óriási érzelmi mélységekről hozott hírt. A zene nyelvén beszélte el, amit az érzelmi viharokról, megrázkódtatásokról, a hangulatváltozások olykor megmagyarázhatatlan egymásra következéseiről csak lehetséges. Jól reprezentálta a mű Haydn szimfóniáinak többségéből áradó szenvedéllyel kevert szomorúságot. A rejtett, alig megmutatkozó, de annál valóságosabb fájdalmak jelenlétét az emberi lélekben.

Egészen más színt képviselt a koncertprogramban Mozart Versenymű fuvolára, hárfára és zenekarra, C-dúr című műve, amely játékosságával, hajlékonyságával, életvidámágával, a derű mindenek felettiségével ellenpontja volt a Haydn-műnek. A mű keletkezéstörténete sem érdektelen, amelyet egy sikeresnek aligha nevezhető párizsi tartózkodása alatt írt Mozart. Hasztalan keresett munkát a francia fővárosban, és ha nincs egy befolyásos pártfogó, soha nem jut be egy helybeli herceg szalonjába. A főnemes lányával együtt hangszeres tudásával meglepte a zeneszerzőt, és e találkozás nyomán felkérték Mozartot, hogy írjon egy zeneművet fuvolára és hárfára. (Apja és lánya e hangszereken játszott.) A mű elkészül, de az érte járó honoráriumot Mozart nem kapta meg, de legalább a gazdagabbak vagyunk egy páratlan zeneművel. Razvaljajeva Anasztázia hárfa- és Bálint János fuvolajátéka emlékezetes marad.

Pál Tamás dirigált (fotók: Szabó Luca)

A szünet arra is szolgált, hogy a hallgatóság lélekben felkészülhessen Beethoven egyik legnagyszerűbb szimfóniájának, a VII.-nek a befogadására. A műről és a Szegedi Szimfonikus Zenekar előadásáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet írni. A világ zeneirodalmának egyik csúcsa a VII. szimfónia, noha közismertségben megelőzi az V. (Sors) és a IX. szimfónia. Általánosan elfogadott nézet, hogy a kilenc befejezett Beethoven-szimfóniák közül az egyes jelzetűt leszámítva a páratlan számjelzésűek a legjobbak. Ebbe a sorba illeszkedik bele a VII. szimfónia, csak úgy, mint a III. (Eroica) szimfónia.

Talán semmi nem nehezebb, mint szavakkal körbejárni a zenét. A VII. szimfónia annyiban atipikusnak nevezhető Beethoven idetartozó zeneművei között, hogy világszemléletének egészére kevésbé jellemző az a derűlátás, amely ebből a műből sugárzik, és amely elementáris erővel tör fel. Kétszer volt szerencsém meghallgatni élőben a Beethoven VII. szimfóniáját, érdekes módon mindkét alkalommal – húsz év különbséggel – a Fischer Iván dirigálta Fesztiválzenekarral. A Pál Tamás vezette Szegedi Szimfonikus Zenekar kedd esti produkciója miben sem maradt el ettől az egészen kivételesen magas színvonaltól.

Közönség és zenekar egymásra találásának különleges negyvenegy perce volt a mű játékideje. Varázslatosabb második tétel számomra nem létezik, mint Beethoven VII. szimfóniájában felcsendülőé.

Sok ilyen koncertestet kívánunk magunknak Szegeden.

B. P.    

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: beszámoló klasszikus zene koncert Szegedi Szimfonikus Zenekar