Hirdetés
Hirdetés
Művház 2020. február 14. 15:02

Zárójelentés: látlelet Magyarországról

Egyszerre dühös és szomorú Szabó István új filmje, a Zárójelentés. A rendező nem a magyarországi rendszerváltás óta eltelt emberöltő margójára írta, mi a véleménye az elmúlt harminc évről, hanem összefoglalóan adott látlelet, mint rontottunk el 1990 óta. Lényegében mindent.

Hirdetés
Hirdetés

A film története dióhéjban: bezárnak egy fővárosi kórházat, és ezzel nyugdíjazzák a neves kardiológus professzort, Stephanus doktort (Klaus Maria Brandauer), aki nem kopogtat állásért és nem is hívják dolgozni sehova. Szakértelmével, tapasztalatával nem kell senkinek. Az egyik napról a másikra dologtalanná váló orvos eleinte moziba és operába jár, ám gyorsan világossá válik, hogy valamit kezdenie kell magával.

Édesanyja születésnapjára leutazik szülőfalujába, és ekkor tudja meg, hogy másfél éve nincs háziorvosa a településnek. Aki volt, Svédországba, a sarkkörön túlra ment gyógyítani – tudjuk meg a történetből. (Lehet, hogy ott jobb.) Apja korábban hosszú évtizedeken át volt a falu orvosa, akiről éppen akkor neveznek el egy falubeli utcát, amikor fia megkezdi itteni praxisát. A kényszerűségből próbálja a legtöbbet kihozni.

Azt hihetnénk, hogy a váratlanul megtalált feladat célt és értelmet ad a nemrég nyugdíjazott orvosnak, aki hivatásként tekint szakmájára. Maga is azt hiszi rövid ideig, hogy jó helyre került. Orvosként szükség van rá, és az eltűnt idő nyomába szegődik, amikor azt gondolja, hogy gyerekkora meghitt helyszíne olyan kereteket teremthet életébe, amilyenre régen vágyhatott.

Az idillnek hitt falubeli állapotokról azonban gyorsan kiderül, hogy az semmi más, csak a mindennapi pokol kirakata. A doktor anyja (Csomós Mari) egyfolytában fia feleségét szidja. Évtizedek távolából sem bocsátja meg neki, hogy fiával kötött házasságot. Háziorvosként lépten-nyomon azzal szembesül, hogy a feudalizmus intézményesült a faluban. A betegek alattvalóként viselkednek az orvosi rendelőben, az utcán, és talán még álmukban az ágyukban is. Az emberbe belenevelt évszázados szolgalelkűség háborítatlanul él tovább a lelkekben. Felsejlik e látlelet mögött, hogy talán nem is akarnak szabadok és önállóak lenni.

A falu kiskirálya a tanárból lett polgármester (Stohl András) addig demokrata, amíg nem ütközik ellenvéleménybe. Ritka hitelességgel elevenedik meg Stohl játékában a mindenkin áttiporni képes, ellenszenves polgármester, aki ellenséget keres az újonnan érkezett orvosban. És tudjuk – ha máshonnan nem napjaink közéleti történéseiből –, hogy aki keres, az talál. A falu ura gyógyfürdőt ígér a helybeliek, miközben leginkább pályázati pénzek lehívására épülő szélhámosság irányítja. Megejtő ismerősség.

Az élet mérgeit mindenki és szinte mindenütt befecskendezi a mindennapokba. Az orvos egy szívrohamot kapott betege kórházba küldése kapcsán szembesül, mi vár arra, aki bekerül a szétzüllesztett egészségügy fogaskerekei közé – valahol vidéken. A magyar hétköznapok makro- és mikrorealizmusa szinte kézzel foghatóvá válik a Zárójelentésben. Szabó István mozgóképe olyan közel megy a valósághoz, amiről okkal hihetjük, hogy ez a távolság már nem csökkenthető.

Egy lepusztult és egyben pusztulásra érett ország képei elevenednek meg a Zárójelentésben. Egyáltalán nem függetlenül attól, hogy fáradt, kiégett, reményt vesztett emberek próbálják túlélni a mát, miközben maguk sem tudják, érdemes-e küzdeni a holnapjukért.

Abba a körtánca, amibe belekerül a szülőfalujába visszatérő orvos, feltűnik a gyerekkor szerelme, akit a véletlen asszisztensként (Szirtes Ági) rendel a férfi mellé. A volt osztálytárs, a pap (Eperjes Károly), az ebből a földhöz ragadt világból kirepülni képtelen énektanárnő (Énekerzsi, megformálója Kerekes Éva), aki a zenével, és kórusával valami annyira mást képvisel, mint a vidék parlagiassága.

A rosszindulat, a pletyka, az ok nélkül is egymásnak szóval és tettel ártó falubeli emberek egyszerre építenek másoknak és maguknak is poklot, és közben csodálkozva néznek szét, mennyire gyötrelmessé és fájdalmassá tették az életüket. Pontosan modellezi a film, mennyire hiszékeny, és ezen keresztül manipulálható a kisközösség. Valahogy képtelenség közben nem arra gondolni, hogy ez nagyobb közösségek esetében pontosan így működik. A film teremtette kisvilág így válik metaforikusan Magyarországgá. Mindenfajta belemagyarázás és didaktikus szándék nélkül.

A mulasztások, a vétkek, a nemtörődömség és a galádság mellett a filmben sokszor felcsendülő zene, Énekerzsi gyerekkórusa, a papi prédikációk erkölcsi tisztasága, a Stephanus doktor magától értetődő humanizmusa jelzi, hogy létezik egy másik, szebb és tisztább világ, ahová el kellene jutnunk. Vagy legalább az erre irányuló törekedést kellene ébren tartani a lelkünkben. Az énektanárnő öngyilkossága a vidéki élet szörnyű labirintusának kiúttalanságát jelzi. A temetésén felcsendülő gyerekkórus és annak tagjai pedig talán majd meghaladják szüleik és nagyszüleik velejéig elhibázott életét és világfelfogását. Aprócska remény.

Hihetetlenül erős színészi gárdát toborzott össze rá jellemző módon Szabó István. Klaus Maria Brandauer és Stohl András mellett Csomós Mari és Kerekes Éva játéka nehezen felejthető. A kisebb szerepekben is olyan nagyságok tűnnek fel, mint Bálint András, Udvaros Dorottya, Andorai Péter, Kovács Lajos, Csákányi Eszter és Börcsök Enikő. Dicséret illeti a fiatalabbakat: Martinovics Dorinát, Virga Tímeát, Elek Ferencet és Orosz Ákost.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Belvárosi Mozi film mozi Szabó István Zárójelentés