Hirdetés
Szegeden 2020. január 19. 09:30 Forrás: Szegedi Tükör

Trianon gyermekei

Voltaképpen le sem írhatnám ezeket a sorokat, ha nem a gyászos trianoni békeszerződéssel zárul Magyarország számára az első világháború.

Apai nagyapám régi székely család leszármazottja. Bár nem teljesen tisztázott, hogy a Bod családnak ahhoz az ágához tartozunk, amely eredetét addig a Bod Péterig vezeti vissza, aki az első magyar irodalmi lexikon szerzője volt, egyben Bethlen Kata udvari lelkésze. Mindenesetre tény, hogy Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely környékén laktak az ősök, ám dédapám az 1900-as évek elején már a Temesvártól nem messze található Lugoson töltött be magasabb állami hivatalt.

Magyarságát úgy vélte megőrizni, hogy 1920-ban nem esküdött fel a román államnak, hanem családjával együtt – ők így fogalmaztak – Csonka-Magyarországra költöztek. Nagyapám éppen a kolozsvári egyetem jogi karára készült, de életútján éppen úgy eltérítette Trianon, mint sok millió másik embert. Közel egy évig vagonban laktak, nagyapám soha nem lett jogász. Ahogyan visszaemlékszem többnyire néma alakjára, egy élet elszalasztott lehetőségéről hallgathatott évtizedeken keresztül.

A sors útjai más irányból is kifürkészhetetlenek voltak. Amikor Gyulán, a korzón feltűnt neki egy szép, fiatal lány, nemcsak azt nem tudta jó ideig, hogy ez a mindig mosolygós valaki lesz néhány év múlva a felesége, hanem valami mást sem. A fiatal hölgy élete Fiuméből vezetett az alföldi kisvárosba. Apja a különleges státuszú kikötővárosban volt vámtiszt. Többször mesélt ottani élményeiről. Legélénkebben az maradt meg emlékezetemben, hogy kislányként három nyelven beszélt, mert játszópajtásai magyarok mellett olasz és horvát gyerekek voltak. Azt hiszem, az Adria színei után neki minden fakó lehetett, amit új otthonában láthatott. Egy életre tenger nélkül maradt, aki kislányként házuk ablakából folyton a nagy kékséget bámulta, és képtelen volt betelni a végtelen látványával.

Apám szülei soha nem találkoztak volna, ha nincs Trianon. A történelem mindent felforgató keze kellett ahhoz, hogy a lugosi fiatalemberrel a gyulai korzón szembejöhessen a fiumei lány. A világháború hajótöröttei, ha nem is könnyen, de új életet kezdtek. Nagyapám a malomiparban helyezkedett el, nagymamám a postán. Kisebbfajta karriert futottak be mindketten. Bár eleinte váltogatni kellett lakhelyeiket – apám még Orosházán született –, végül Gyulán telepedtek le. Apámnak köszönhetjük testvéremmel, hogy családunk históriai hátteréről kamaszkorunkra már tisztában voltunk. A nagyszülőkkel együtt az 1970-es évek végén megkerestük a lugosi szülőházat, majd a nyolcvanas évek közepén keresztül-kasul jártuk Székelyföldet, rokonok után kutatva. Éppen ezért az országot 1920-ban ért veszteség számomra régtől fogva kézzelfogható volt.

Ha olykor-olykor el is ábrándoztam, tisztában voltam vele, ami 1920-ban elveszett, az örökre elveszett. Persze szép lenne Brassóból elvonatozni Fiuméig, egyetlen országhatárt sem átlépve. Ezen merengtem gyerekfejjel a térképet böngészve. De már középiskolás koromban habókos, a való világról keveset tudóknak gondoltam azokat, akik már akkor is arról suttogtak – és ma ez a hang egyre erősödik a szubkultúrában –, hogy a trianoni békét száz évre kötötték. Gondolom, a vesztfáliait, a pákozdit és a karlócait is – vettettem oda a reménytelenül fafejűeknek.

Dédapám szó szerint belehalt Trianonba. Nagyapám egy életen át hordozta az onnan származó fájdalmat, apám szemében gyakran megcsillant a könny, ha Erdélyben jártunk. Ha a magam érzéseit szeretném körbejárni, annyit biztosan leírhatok, hogy még mindig megdobban a szívem, ha Pozsony, Kassa, Eperjes, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár és Szabadka nevét hallom vagy olvasom.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Szegedi Tükör Trianon