Művház 2020. január 12. 10:41 Forrás: Szegedi Tükör

Oszvald Marika: Az emberek mindig csodára várnak, pedig maga a létezés a csoda!

Negyvenhárom év különbséggel tért vissza a szegedi deszkákra, hogy Marcsa után a nagymamát is eljátssza a Mágnás Miskában. Amerre jár, tenyerén hordozza a közönség, megkapta a Jászay- és a Kossuth-díjat, tagja a Halhatatlanok Társulatának, mégsem pihen. Valóságos energiabomba: legendás cigánykerekeiről azok is ismerik, akik nem járnak operettbe. Nyáron karambolozott, de négy hét után visszatért a színpadra, most pedig a Bamako-ralira készül az ország szubrettje, Oszvald Marika. A Szegedi Tükör interjúja.

– Milyen érzés ugyanazon a színpadon több mint négy évtized különbséggel a tenyeres-talpas mosogatólány után a nagymamát játszani?

– A két szerep között eltelt egy emberöltő, és eljutottam abba a korba, amikor már a nagymama szerepkör dukál, ám ez is nagyon hálás feladat. Kedvemre való, kényelmes, nem kell Cukaharát ugrani, de azért ezután sem hagyom cserben a közönséget.

– Marcsánál és a nagymamánál azért sokkal több fűzi Szegedhez!

– A főiskola előtt egy évig Szegeden statisztáltam, és az év végére megkaptam a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben Pirikének, a kislánynak a szerepét. A főiskola után visszahívtak két szerepre is: a Mosoly országában Mit, Szu Csong testvérét játszottam, a Mágnás Miskában pedig Marcsát, Király Leventével egy színpadon, zseniális előadás volt.

– És Szeged mit jelent?

– Szegedet a mai napig is nagyon-nagyon szeretem, mert itt az emberek mindig mosolyognak, lazák, és látszik, hogy őszintén tudnak örülni. A város kulturális élete is csodálatos, az épületek is gyönyörűek, nagyon jó az egésznek a miliője. Egy csomó titkot fel lehet itt fedezni a szegedi boszorkányoktól kezdve a papucsig, meg a halászlétől a túrós csuszáig. Úgyhogy nemcsak az emlékeim miatt szeretem, hanem mert a város maga is csodálatos.

Oszvald Marika februárban a Bamako-ralin is elindul, egy ismerősével tíz országon autóznak keresztül. Azt mondja, nem brahiból megy, élményeket gyűjt (fotó: Szegedi Nemzeti Színház/Kelemen József)

– Visszatérve a Mágnás Miskára, nagymamaszerep eredetileg nincs is a darabban, Békeffy István később írta bele. A rendező, Peller Károly az olvasópróbán azt mondta, azért választotta ezt, hogy kényeztethessen két kiváló művészt, önt és Vajda Júliát.

– Karcsi engem egyébként is mindig kényeztet. Nagyon jó vele dolgozni, mert nem akar semmit sem kifordítani, megtartja a zenét és a tartalmat, de leporolja, a mentalitással teszi maivá a darabot. Nem kell az operettet modernizálni, a fiatal kollégák már egyébként is egészen másként játszanak egy-egy darabot.

– A szülei mellett szinte beleszületett a színházba. Édesanyja szubrett volt, édesapja pedig operettbonviván és tenorista. Ők hogyan fogadták, hogy színész akart lenni?

– Csodálatos szüleim voltak, akik csodálatos művészek is voltak. Gyerekkoromban nagyon sokat meséltek a színházról, s később, amikor bementem a próbákra, az igazából már a meséknek a folytatása volt számomra. Genetikailag pedig belém volt kódolva ez a hivatás, mert az alkatom és az egyéniségem is erre predesztinált. Kislány koromtól nagyon szerettem tornászni és táncolni, szerettem használni a testemet. A szüleim mellett játékosan szinte mindent megtanultam ahhoz, hogy később el tudjak indulni ezen a pályán.

– A szülei nem féltették a színpadtól?

– Nem, mert látták, hogy alkalmas vagyok rá. Sosem tiltottak a színpadtól, inkább felvilágosítottak arról, mivel is jár ez az egész, mert ehhez a pályához nagyon fontos a tehetség, de kell más is: szerencse, kitartás, empatikus készség, szorgalom.

– Könnyű elkallódni?

– Nagyon. Nálam mindig a színház volt az első. És az is nagyon fontos, hogy mindig készen kell állni, s ha jön egy lehetőség, azt tudni kell megragadni. Nekem szerencsém is volt, a környezetemtől, a családomtól felnőttként is sok támogatást kaptam. A lányom sohasem tett szemrehányást, amikor hónapokra elutaztam, mert tudta, érezte, hogy a szeretet az időn és téren keresztül is él, működik.

– Említette a genetikát; a lánya, Hídvégi Krisztina viszont nem lett énekesnő. Nem bánja?

– Egyáltalán nem. Tizenhat éves korában eljátszott a gondolattal, hogy megpróbálja, de neki a színház nem volt annyira fontos. Kiskorától fogva arra neveltem, hogy teljesen mindegy, mit csinál, az a fontos, hogy szeresse, mert akkor az nem munka, nem nyűg.

– Az operettirodalom valamennyi fontosabb szerepét végigénekelte. Maradt még olyan, ami miatt hiányérzete van?

– Nincs ilyen, és soha nem is volt. Soha nem kértem szerepet; ha valaki látott bennem fantáziát, elhittem, hogy én arra szerepre alkalmas vagyok, és igyekeztem megfelelni. Mindig az volt a fontos, hogy jól érezzem magam, szeressem, amit csinálok, és akkor valószínűleg a közönség is szeretni fogja. Sokszor azt gondolom, hogy nekem a színház az élet, az életet meg nem veszem annyira komolyan.

A nagymama szerepében, a szegedi Mágnás Miskában. A játék a mindene, az élet nehézségei nem érdeklik (fotó: Rafai Gábor)

– Hogy tűri a kritikát?

– Nagyon jól, nem sértődöm meg még akkor sem, ha rosszat írnak rólam. De ha azt érzem, hogy rosszindulatból született egy bírálat, az nagyon tud bántani, az mehet a levesbe, nem törődöm tovább vele. Ezt valószínűleg otthonról hoztam, mert édesapám már fiatalon is nagyon radikális kritikus volt velem szemben. Soha nem köntörfalazott, kimondta, amit gondolt. Igaz, én is vevő voltam erre, mert minden mondatában érezhettem a szeretetet. Nagyon kegyetlenül tudott bírálni, de imádtam érte.

– Közel fél évszázada van a pályán. Hogy tervezi, meddig játszik színpadon?

– Lehet, hogy holnap abbahagyom, lehet, hogy tíz év múlva, de az is lehet, hogy fél év múlva már nem is élek. Ezt nem lehet tudni. Mindig is azt gondoltam, elfogadom, amit a sors hoz magával. Nem én döntöm el, meddig csinálom, ha nem hívnak, akkor abbahagyom.

– Nyáron karambolozott is, az mennyire befolyásolta a munkáját?

– Egy hónap kényszerszünetet tartottam, mert hat bordám eltörött. Aznap három fellépésem lett volna, az elsőt megcsináltam, a másodikra már nem értem oda, mert az M0-son belém rohantak hátulról, kormányozhatatlanná vált az autóm, és nekicsapódtam a betonfalnak, totálkárosra tört a kocsim.

– Nagyon megijedt?

– Először még nem, éreztem, hogy életben vagyok, gondoltam, akkor nincs olyan nagy baj, majd a rendőrök elvisznek a következő fellépésre; de mire kihúztak a kocsiból, már olyan fájdalmat éreztem, hogy szinte mozdulni se bírtam. Végül a mentő vitt el a kórházba, és nem a rendőrök a fellépésre.

– Sikerült teljesen felgyógyulnia?

– Szerencsére nem sérültem meg nagyon, és ugyan a bordatörések miatt hat hétig kellett volna pihenni, de négy hét után felléptem, mert már tudtam akkora levegőt venni, hogy a Palotakoncerten énekeljek.

– Nem félt újból autóba ülni?

– Nagyon kicsit. Először olyan érzésem volt, mint kezdő vezető koromban, de a bizonytalanság gyorsan elmúlt.

– Annyira, hogy a februári Budapest–Bamako-ralira is benevezett.

– Egy jó ismerősön beszélt rá, csodálatos az útvonal is, vagy tíz országon keresztül autózunk Afrikában, egészen Sierre Leonéig. Akivel megyek, már ötször részt vett, elsősorban ő fog vezetni, én leszek a mitfahrer.

– Nem éppen veszélytelen vállalkozás. Nem tart tőle?

– Nem, mert nem a brahit keresem, nem azt akarom megmutatni, hogy az Oszvald Marika még erre is képes, hanem élményeket szeretnék gyűjteni.

– Mit jelent a játék az életében?

– Mindent. Engem nem érdekelnek az élet nehézségei; arra jöttem rá, hogy az emberek mindig valamiféle csodára várnak, pedig maga a létezés a csoda, az, hogy mi mindnyájan itt vagyunk. Ez a legnagyobb boldogság.

Rafai Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Mágnás Miska operett Oszvald Marika Szegedi Nemzeti Színház Szegedi Tükör