Szegeden 2019. december 25. 10:55

Szeged soha nem tűrte a zablát

Bubryák István újságíró, pedagógus, filmrendező, forgatókönyvíró, producer, a Magyar Televízió egykori Szegedi Körzeti Stúdiójának munkatársa, melyet három éven keresztül vezetett is. Amikor rövid időre elszakadt Szegedtől, visszavágyott ide, és miután sikerült visszatérnie ide, a nehézségek ellenére kitartott választott szakmája és városa mellett.  

Hirdetés

– A ’90-es évek közepe óta dolgozunk együtt különböző produkciókban, tévés projektekben, és azt kell mondanom, hogy semmit se öregedtél azóta. Mi a titkod?

– Nincs semmilyen titok, ha csak az nem, hogy jó génekkel rendelkezem. Egyébként a 74. életévemben járok, és igyekeztem mindig előre tekinteni.

– Most azonban egyelőre tekintsünk visszafelé, hiszen - ahogy mondani szokták - minden kezdet nehéz.

– Ez csak részben igaz az én esetemben, mert egy olyan városban végezhettem a legfontosabb iskoláimat, amelynek nagyon jó hangulata, igazi szellemi kisugárzása volt. Szeged meghatározó szerepet játszott a karrierem indulásában annak ellenére, hogy a tanárképző főiskola elvégzése után elkerültem innen, és Gyálon tanítottam évekig. Száműzetésként éltem meg ezt az időszakot, mert visszavágytam Szegedre, ahová már középiskolás koromban is jártam. Elég, ha csak azt a pillanatot felidézem, amikor visszakerültem ide, és a Nagyállomáson megálltam a restivel szemben, hallottam, amint szólt bent a muzsika, majd kiléptem a pályaudvar kapuján, és meghallottam a zenét a Sárkányból, majd a Tóth kocsmából. Tele volt élettel a város, ahol az ember nem inni jár a kiskocsmákba, hanem azért, hogy a barátaival találkozhasson. A parkok, közösségi terek nem elnyelték az embert, hanem élénkítették a szellemét, és jókedvre derítették. Nehezen adható vissza az a hangulat, ami belengte ezt a várost a ’70-es ’80-as években, de már akkor is egyértelmű volt számomra az, ami ma már közismert tény: Szeged soha nem tűrte a zablát. Lehetett itt Komócsin, vagy bármilyen más elvtárs, jöhettek a rendszerváltás után újabb és újabb kormányok, számunkra a szabad gondolkodás, az egyéni véleményalkotás alapérték maradt.

Bubryák István legfontosabb filmjei:
Szekszárdi mise
Ez már nem én vagyok
Ebes
Lőw család száz éve
Rézbánya Borban
Nonius Senior
A legenda
Kasztner-vonat
Pipás Pista

– Talán azért is, mert itt volt a szomszédban Jugoszlávia, közelebbről a Vajdaság. Akkor ez a földrajzi és szellemi közelség hatalmas előny volt.

– Igen, hiszen például a regionális televíziózás már a mi 1977-es indulásunk előtt megindult Újvidéken. Nem mellesleg ott a regionális tévék és rádiók önálló frekvencián működtek, nem úgy, mint nálunk, ahol mindvégig megmaradt a központi irányítás, mi úgymond csak kicsi, friss hajtásai voltunk a nagy Magyar Televíziónak. Nagyon jó szakmai kapcsolatunk alakult ki az ottani kollégákkal, és az egyik első filmem is ehhez a korszakhoz kötődik. Ez már nem én vagyok címmel ugyanis Ladik Katalinról a vajdasági irodalmi élet meghatározó alakjáról készítettem portréfilmet, melynek plakátját azóta is nagy becsben tartom, és itt lóg a falamon. 

– Akkor még az újszegedi Sportcsarnokban működött a körzeti tévé. Szinte a nulláról indultatok, de gyorsan megerősödött szakmailag ez a közösség.

Szerencsénk volt, mert Pécshez hasonlóan a városvezetés helyben fontosnak tartotta egy jól működő regionális televíziózás elindítását. Eleinte pesti kollégák jöttek ide, akik közül sokan az első adandó alkalommal visszamenekültek, mert száműzetésnek érezték a vidéki televíziózást. Szerencsére voltak olyan operatőrök, rendezők, gyártásvezetők szerkesztők, akik helyben megtalálták azokat a tehetséges embereket, akik később nagy nevet szereztek maguknak a szakmában. A teljesség igénye nélkül csak két ilyen kollégát említek: Kun Zsuzsa a magyar televíziózás egyik legelismertebb rendezője tőlünk indult, és ott volt a nemrégiben elhunyt Kléner György, aki egy rendkívül tehetséges operatőr volt.

– Egy idő után már nem a pestiek jöttek ide, hanem a szegedi, pécsi tévések biztosították az utánpótlást a budapesti központ számára. Ez a folyamat akkor gyorsult fel, amikor a ’90-es évek második felében beindult a két nagy országos kereskedelmi tévé, így ma már az RTL Klub és a TV2 munkatársai között is egykori szegedi tévéseket találunk.

– Nem akarok felsorolásokba bocsátkozni, mert biztos kifelejtenék sokakat az innen induló operatőrök, műszaki dolgozók, szerkesztők, rendezők és gyártásvezetők közül, akik most országosan ismertek, meghatározó alakjai a televíziós, esetleg rádiós újságírásnak. Azért hadd említsem meg azt a társaságot, amelyikre a legbüszkébb vagyok. A ’90-es évek közepén egyetemista fiatalok számára hirdettünk meg egy televíziós tanfolyamot szerkesztő-riporter terülten. Az akkor kiválasztott 16 fiatal között olyanok voltak, mint Dióssy Klári, Gáspár Móni, Noll Kati, Kocsor Erika, Fábián Barna, Fülöp Laci, Berényi Attila, Pozsár Robi, vagy a Prima Primissima díjjal épp most kitüntetett Exterde Tibor. Még annyit erről a csapatról, hogy 12-en még most is a szakmában vannak, és nem is akármilyen pozíciókban. De nálunk kóstolt bele az újságírásba az a Várhelyi Olivér is, akit nemrég választottak meg az Európai Bizottság szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztosává. Mások is politikai pályára cserélték az újságírást azok közül, akik a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának munkatársai voltak egykoron. Például a most megválasztott érdi polgármester, Csőzik László, valamint a budapesti nyolcadik kerületet október óta irányító Pikó András is a kollégánk volt.

– Ezek voltak a daliás idők, ám jöttek a 2000-es évek, és a politika nagyon beleszállt a sajtóba, ami érzékenyen érintette a regionális stúdiókat.

– Igen, én mindig nagyon nagy híve voltam a regionális szemléletnek, mindig nagy erényünknek éreztem, hogy úttörők voltunk a nagyobb területi egységekben való gondolkodásnak. Hozzánk tartozott a Dél-alföld négy megyéje, és elértük, hogy a nézőket épp úgy érdekelje egy békési kisfalu eseménye, mint egy gyáravatás Bács-Kiskunban. Az első Orbán-kormány idején, 2000-ben köszöntem le a stúdióvezetői posztról, amikor már jól látszottak a bajok. A vége pedig az lett, hogy néhány évvel ezelőtt felszámolták a körzeti tévéket és rádiókat, magának a regionális gondolkodásnak pedig már alig van érzékelhető jelenléte a közéletben.

– Azért nem szakadtál el teljesen az MTV-től, hiszen külsősként 2010-ig dolgoztál oda.

– Igen, főként a vallási műsorok szerkesztősége kért fel dokumentumfilmek elkészítésére. Tíz filmet készítettem ebben az időszakban, többek között a szegedi Löw családról, és más zsidó témájú alkotások is ekkor születtek. Később megalapítottam a saját produceri irodámat, és az utóbbi 10 évben 20 önálló produkciót jegyzek vagy szerkesztőként, vagy rendezőként, de az utóbbi időszakban már producerként is.

– Most éppen min dolgozol?

– Két fontos munkám is van. Egyrészt hozzám került 20 filmes kazetta, melyeken még a ’90-es évek elején rögzítettek egy beszélgetést Libik Györggyel, Szent-Györgyi Albert vejével. Ő egy nagyon fontos és izgalmas szereplője a 20. századi magyar történelemnek, közeli szemtanúja számos sorsfordító eseménynek. Ebből az anyagból készítek most egy filmet, de egyelőre ennél többet nem árulhatok el. A másik is egy nagyon izgalmas anyag. Az Úz-völgyi harcok történetét dolgoztuk fel mind az első, mind a második világháborúban, mert nem csak a katonai temetőben vannak a halottak, hanem 35 kilométer hosszan, végig az út mentén. Az egész völgy egy nagy temető. Leforgattuk a filmet, most jön a vágás.

– Mit csinálsz, amikor nem forgatsz, vágsz, forgatókönyvet írsz, vagy filmötleteket gyűjtesz?

– A kertemben 100 szőlőtőkét láthatsz, mindegyik másik fajta, és kivétel nélkül mind csemegeszőlő. Sokszor távoli tájakról szerzem be a tőkéket, és alig várom a tél végét, amikor elkezdhetem metszeni ezeket. 

SzGy

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Bubryák István televízió