Hirdetés
Túl a városon 2019. december 12. 14:56 Forrás: Szegedi Tükör

A templom egerei fényűzőbb életet éltek

A létező legjövedelmezőbb befektetés lehetne a szegénység és a tudatlanság felszámolására költeni adóforintjainkat.

Sajnos az „újkori” gyermekvédelem, jobb híján, újratermeli a nyomorúságot. Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakember nem véletlenül van lesújtó véleménnyel a kormány jól fényezett szociális és gyermekvédelmi intézkedéseiről, és úgy általában szegénységpolitikájáról. Különösen az utóbbi tíz év egymásra rakódott bűneivel, mert, ahogy az egészségügyet és az oktatást, a gyermekvédelmet is elrohasztották.

Az állami gondozott gyermekek sorsáról és kilátásairól szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasókkal.

Korai sorsom a II. világháborúban kezdődött. Alig voltam négyéves, amikor 1945. február 2-án elveszítettem apámat Budapest ostromakor. Hősi halált halt. Ez idő tájt talán még a templom egerei is fényűzőbb életet éltek, mint az én csonka családom. Jó anyám hadiözvegy lett három kiskorú gyerekkel.

És persze miért is ment volna minden jól a nincstelenségben és a fene nagy szabadságban (már ami bennünket, gyerekeket illetett), ami rengeteg csavargásra adott időt és alkalmat, mígnem egyszer csak állami gondozásba kerültem. Talán ez volt életem legnagyobb szerencséje, mert sejtelmem sincs, hogyan alakult volna az életem a továbbiakban, ha nem „emeltek” volna ki. Azért is, mert ebben az „idilli” helyzetben, amelybe kerültem, kiváló pedagógusok neveltek bennünket és vigyáztak ránk.

De hová is kerültem?

Akkor azt hittem, hogy a világ végére, pedig csak egy kis szabolcsi faluba, Tiszadobra, gróf Andrássy Gyulának a háború alatt kirabolt és tönkretett tizenkét tornyú kastélyába. Tudomásom szerint a felszabadulás után ez volt az első állami gyermekotthon, 1946-tól 2007-ig funkcionált. Ma is nosztalgiával gondolok vissza a kastélyban eltöltött öt évre (1953–1958), s erről egy regényre való történetet tudnék mesélni.

Én, aki már túl vagyok életem nagyobbik részén (több a múltam, mint a jövőm), egy hosszú és kalandos életúton, mondhatom: az élet már megtörtént velem. Csak emlékezem. Különben is, egyszer mindenkit utolér, amit magunk mögött hagy, mert amik vagyunk és amik leszünk, annak része múltunk is.

Múltam része, hogy Békéscsabán születtem, és az is, hogy kölyökként (12 évesen) végleg eltávoztam a családi fészekből, de magától a családtól sohasem. Sajnos az öttagú családból már csak a húgom él, és én. A húgom Mátészalkán, az én családom pedig 60 éve Szegeden. Itt végzetem felsőbb iskoláimat, és miután a feleségem tősgyökeres szegedi, itt telepedtünk le.

A sok jó tiszadobi pedagógusból mindenkit név szerint kellene megemlítenem, de erre nem vállalkozom. Egyetlen kivételt azért teszek, mindjárt elnézést kérve a többiektől.

Évtizedeket vártam, hogy írhassak egy számomra igaz emberről. Nagy Pál nemcsak a tanárom volt, hanem talán egy ideig apám helyett apám is. Tiszadobon sok jól képzett (vagy ösztönösen „ráérző”), elhivatott pedagógus állt a gyermekhad (ez átlagosan minimum kétszáz, az ország minden részéből idesereglett gyereket jelentett) rendelkezésére. A sok kiváló ember között volt a művelt, empatikus, rendkívül intelligens, sokoldalú és emberséges Nagy Pál, aki arra adta a fejét és az életét, hogy mások tudatát felemelje a magasba, egyenesbe tegye lelki világukat és életüket. Mert a jó ember ilyen: önzetlen, minden lelki és szellemi erejét arra áldozza, hogy mások (mi, tudatlan kölykök) gyarapodjanak. Ilyen volt ő, egy igazi ember! Akit, mióta megismertem, példaképemnek tekintek.

Tisztelt Olvasóink!

Szerkesztőségünk fenntartja a jogot arra, hogy az észrevételeket, olvasói leveleket rövidítve, szerkesztett formában adja közre.

Sokan még mindig nem tudták levetkőzni régi gúnyájukat, azaz a közvélemény még most is rossz úton jár. Pejoratívan kezeli és értelmezi az amúgy is rossz helyzetbe került gyerekek státusát. Azért ne felejtsük: nem a gyerek a hibás, amiért slamasztikában kell felnőnie, hanem a felnőttek! Csak remélni merem (bár a tények az ellenkezőjét sejtetik), gondolva a jövő generációjára (közöttük jóval több mint 20 ezer állami gondozott és ennél is több csellengő, csavargó gyerekre), hogy bizonyára a mostani fiataloknak is van vagy lehetne Pali bácsijuk. Mert a jó pedagógus – túl az eddig elmondottakon – öntudatra ébreszti diákjait, életre szóló leckét ad nekik önállóságból, barátságból és az igazi emberi értékekből.

Nekem szerencsém volt, de csak azért, mert harcoltam, akartam a változást, a jót. Egy életen át tanultam (ma sem szégyellek könyvet venni a kezembe) és sokat és keményen dolgoztam ötven éven át. Ötvenöt éve élek házasságban. Van egy nagy lányom, közgazdász (akár a szülei), és három unoka, valamint Laura dédunokám örvendeztet ez idáig. A szélesebb értelembe vett családom jól van, de a mai helyzetet tekintve nincsenek irigylésre méltó helyzetben.

Országunkban sok a gond: a nevelőszülőség nehéz szakma. Nincs elég szakember, a tárgyi feltételek is nagyon szűkösek. Együtt nézve a tényeket – siralmas.

Az alapkérdés valójában az volna, miért nem valósulnak meg azok a fejlesztések, változások az egészségügyben, az oktatásban, a szociális ellátásban, amelyek – szemben az országos retorikával – tényleg a családok megtartóképességét erősítenék.

Induljunk ki abból: mindenki felelős a másikért, mindenki tehet a másikért. Akár annyival, hogy állítja, mint én: százszor is talpra lehet állni, mindig van kiút! Csak akarni kell – de nagyon. És ha ez nem elég, példának itt vagyok én, együtt a családommal. Mert elég embernek lenni ahhoz, hogy jót cselekedjünk.

Kutnyik Pál

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: olvasói levél Szegedi Tükör