Szegeden 2019. december 3. 09:16

Hogyan nem leszek az, aki lehetnék?

Ha arra a kérdésre igyekszünk választ adni: hogyan és mitől lesz valaki magányos, akkor a kutakodás érdemes a családban kezdeni. A lélektan örök igazsága, hogy életünket alapvetően befolyásolja, milyen kisközösségben, és hogyan növünk fel. Bánki György pszichiáter az IH-ban ezekről a kérdésekről beszélt.

Teltház volt a Mentorháló Pedagógiai Esték hétfői előadásán. Az előadó első mondatában ezt rögzítette, amikor úgy fogalmazott: „Ijesztően sokan vagyunk.” Bánki György rögtön elhatárolással kezdte a Hogyan készül a magány? című előadását, amely a Család műhelyében alcímet kapta. Ezzel azonnal egyértelművé tette, hogy a családot teszi meg erre az estére a vizsgálat tárgyává a magányos vagy magányossá váló személyiség mellett. Pontosabban azzal összefüggésben.

Az elhatárolás azért is volt jogosult, mert az egzisztencialista filozófia is kiemelten foglalkozik a magány kérdéskörével, amely az emberek közös élménye. Példáként említette Bánki, hogy különösen olyan határhelyzetekben tapasztaljuk meg a magányt, amilyenek a betegség vagy éppen a halál közeliség állapota. Az ember alapvető felismerése ilyenkor, hogy én és a másik között mindig ott található a szakadék, vagy más megfogalmazásban a távolság. Életünk legnagyobb kérdéseivel egyedül maradunk – fűzhetjük tovább a gondolatsort. Ő azonban nem erről beszélt.

A magány a személyiségfejlődés része – hangzott el a tételmondat a hétfői este bevezetéseként.  Ha szeretnénk meghatározni a magány fogalmát, akkor az valahogy úgy hangozna – Bánki György ajánlása szerint –, hogy nem csak az a valaki hiányzik az életünkből, aki befogadna bennünket (aki szeretne, gondoskodna rólunk, vigyázna ránk), hanem már elképzelni sem tudjuk, hogy ki lehetne az. Itt visszaérkezünk a címben feltett kérdéshez: Hogyan nem leszek az, aki lehetnék? Éppen a magány miatt.

Az előadás címe, és különösen alcíme alapján nem okozhatott meglepetést, hogy

a magány témájához a családon és a családi élet felől közelített a neves pszichiáter.

A gyerek számára bármilyen családban születik bele, azt és az ott uralkodó viszonyokat tartja természetesnek. Nincs másik, sokáig nincs mivel összehasonlítani – érkezett a gyors magyarázat.

Kétfajta családban „készül” az a gyerek, aki már fiatalon, aztán felnőtt fejjel is magányos lesz. A diszfunkcionálisban és a rejtetten diszfunkcionálisban. Az előbbiek körébe az olyan famíliákat soroljuk, amelyben rendszeres a gyerekkel szembeni erőszak, amelyben jelen van az alkoholizmus, az abúzus, a fizikai bántalmazás, amelyben az egyik szülő korán meghal.

A diszfunkcionális családra a legjellemzőbb, hogy élete titokokkal terhes, többnyire állandóan jelen van benne a feszültség, a harag, a lelki üresség, a valóság tagadása, a szülői alkalmatlanság. Ezzel szemben a rejtetten diszfunkcionális családokra a fizikai erőszak egyáltalán nem jellemző, sőt az ilyen családok általában jólétben élnek. Olyan közösségek, amelyekben látszólag minden rendben van, az életkörülményeik legalábbis erre utalnak. Kívülről szemlélve nem érzékelhető benne semmi rendellenesség.

A magány nagy részben abból „készül”, hogy a gyerek elveszti a bizalmát a szülőben, a szüleiben.

Ehhez nem kell a diszfunkcionális család, bőven megteszi a rejtetten diszfunkcionális. Bánki György példája erre. Egy látszólag jól működő családban az iskolából hazaérkező gyerek, aki korábban az ezen a téren gyűjtött tapasztalatai miatt legtöbb érzését és gondolatát nem osztotta meg a szüleivel, úgy érzi, hogy arról a tényről, hogy most nagyon szerelmes lett, mégiscsak beszámol az éppen mosogató édesanyjának. A mama a mosogatótól nem fordul a gyereke felé, hanem neki háttal csak annyit válaszol: „Csak aztán a tanulás rovására ne menjen.” A gyerek ezek után – érthető módon – soha semmit nem fog megosztani a szüleivel. Érezhetjük, hogy „készül” a magány.

Terapeutaként gyakran tapasztalja Bánki György, hogy akik úgy számolnak be gyermekéveikről, hogy a családi életük fantasztikusan jó, vagy nagyon normális volt, ott általában gyanakodni kell, mert az emlékezés egyik nagy dilemmájába ütközünk. A gyerek jó emléket (igyekezik) őrizni rossz családi életről. Éppen azért, mert szüleiket nem akarja kritikával illetni, és ahogy korábban elhangzott: sokan menekülnek a valóság elől, ekkor éppen a másként emlékezés gyakorlatával.

A rejtetten diszfunkcionális családokra nagyon jellemző, hogy az anyuka állandóan csinál valamit. Főz, takarít, most, mosogat, vasal, tereget. A pszichiáter szerint ezt azon túl, hogy el kell végezni, az ilyen családokban azért lehet tapasztalni, mert az anya valójában nem akar sem játszani, sem érzelmileg foglalkozni a gyerekkel. Nincs hozzá se türelme, se igénye. Pótcselekvésbe menekül, mert így magyarázhatóvá teszi, miért nincs ideje a gyerekeire.

A rosszul működő családokban tilos a nyílt közlés, ezekben az indirekt kommunikáció a jellemző.

„Nem tudom, hogy fog a szemetes vödör tartalma lekerülni a kukába?” – hangzik el ilyenkor a költői kérdés, érzékeltette az indirekt kommunikáció érvényesülését a napi gyakorlatban Bánki György.

Az előadás végén elhangzott, hogy a lelki mozgató rugók és mechanizmusok megértésével az ember kizárólag saját magán képes változtatni, a másikon nem. Az utóbbira kísérletet sem szabad tenni, mert nagyon sok kárt okozunk, miközben előzetesen azt hihetjük, hogy régen elromlott emberi kapcsolatokat rendbe tudjuk tenni.

B. P.   

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Bánki György Mentorháló