Szegeden 2019. december 2. 08:02 Forrás: Szegedi Tükör

Valódi kincs

Hat évvel ezelőtt írtam az első jegyzetemet. Azt mondta a rovatvezetőm az akkori lapomnál, hogy válasszak egy könnyebb témát, mondjuk az adventet. Azt hittem, szerencsés vagyok, mert két napot is kaptam rá. Viszont olyan rövidnek még egy hétvége se tűnt, mint az, annyit kínlódtam az írással.

Amikor anyukámnak is panaszkodtam, megértően mosolygott: „nem is tudhatod, mit írjál karácsony előtt, amíg halottaid nem lesznek”. Nem értettem. Hál’ istennek sokáig nem értettem.

Aztán elment először a férjem, rá egy évre anyut is elveszítettem. Most, amikor megint az adventről készülök írni, elgondolkoztam, mennyire igaza volt anyunak. Mint már annyiszor, de én nem vettem komolyan. Főleg, amikor az elmúlásról beszélt. Elhessegettem a gondolatot, és eltereltem a szót, mert elszorult a szívem, látva, mennyire nehezére esik erről a témáról beszélni.

Mert adventkor otthon nem ajtódíszt tett ki, és nem koszorút tett az asztalra, mondván, az olyan, mintha sírt dekorálna, márpedig ő nem akar egyfolytában gyászolni. Gyertyát vagy mécsest sem engedett gyújtani, merthogy az is a temetőre emlékezteti. A fenyőállítást is hanyagolni akarta, amikor már csak ketten maradtunk, mert úgyis minek arra az egy napra, amikor én hazamegyek, utána már csak kerülgeti szomorúan. Pár éve azt gondoltam, kapóra jön, hogy divatba hozták a grincsfát, amit azoknak találtak ki, akik nem szeretik a karácsonyt. Megleptem hát anyukámat egy ilyen vesszőkből hajlított, cserepes dísszel, amit felszalagoztak, még csengettyű is került rá. Nem hárította el, de azt azért én is beláttam, hogy ez mégsem az igazi.

Idén minden más lesz. Egy barátnőm mesélte, hogy ők most advent első vasárnapján felállítják a karácsonyfájukat, és négy héten át tovább csinosítgatják, örülnek neki, majd a szentestén teszik alá a kis betlehemet, a karácsonyi asztalon pedig eggyel több terítéket készítenek azok kedvéért, akikre már csak emlékezni lehet. Vacsora előtt pedig mézet, diót, fokhagymát esznek közösen, és egy almát vágnak annyi szeletre, ahányan vannak. Így a várakozás hetei örömmel telnek, a karácsony ugyancsak a jelen lévők boldogságát jelenti, miközben elhunyt szeretteikről sem feledkeznek el. Ezt hallva megkönnyebbültem, meghonosítom ezt a szokást, hátha ezzel magamon is segítek. És mert én szeretem a gyertyákat, készítek koszorút, sőt ajtódíszt is akasztok a bejáratra, remélve, hátha idén nem lopják el a lépcsőházból.

Az ajándékozásról meg az jutott eszembe a mostani, adventi tűnődésem alatt, mennyit emlegettük együtt Lázár Ervin meséit. Különösen Bab Berci kalandjait, ahol is Lapázi Lopez az egyik hős. Ő valódi ellentolvajnagy, aki nem elvisz, hanem éppen fordítva: mindenkinek odacsempészi azt, amire feltétlenül szüksége van. Milyen jó lenne az esztendő utolsó hónapjában (legalább ekkor) mindnyájunknak ilyenné változnunk! Mosolygok is magamon, milyen szentimentális kezdek lenni. De ne adjuk fel! Miért is ne? Mert ha jobban belegondolok, mire is lehet szüksége a körülöttem lévőknek? Időre. Ami, valljuk be, nem is olyan egyszerű. De folytatva a gondolatmenetet: időre együtt. Egy teára és beszélgetésre, egy sétára, kiállításnézésre vagy színházlátogatásra. És mi a közös mindebben? Az együttlét és a jókedv. Akkor mit is nem tudok megoldani, ha nagyon akarom? Na, ugye.

És mert a mesének szépen illik zárulnia, adventi tűnődésem farkán a bojt legyen magától értetődően ugyanaz, mint amivel Lázár Ervin meséje zárul. Repülővel menekülő hősei csak akkor tudnak végre a magasba emelkedni, amikor kidobják a véka aranyat. Tudni kell, mi a valódi kincs.

Dombai Tünde

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: advent jegyzet Szegedi Tükör