Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Szegeden
  • Szajbély Mihály: „Lehet, hogy még írok Csáthról, de úgy gondolom, hogy amit nagyon akartam, megírtam”
Szegeden 2019. november 28. 08:21

Szajbély Mihály: „Lehet, hogy még írok Csáthról, de úgy gondolom, hogy amit nagyon akartam, megírtam”

Az elmúlt hetekben jelent meg a szegedi egyetem bölcsészkarán oktató, korábbi dékán, Szajbély Mihály kötete Csáth Géza élete és munkái címmel. Első számú kutatási területe a felvilágosodás és a 19. század magyar irodalma, mellette kutatója a vajdasági magyar irodalomnak és a hazai sajtótörténetnek. Fiatal kutatóként kezdett Csáth Gézával foglalkozni, amely egész pályáját végigkísérte. A huszadik századi magyar irodalom egyik legrejtélyesebb, legtitokzatosabb alkotója Csáth Géza, Szajbély Mihályt könyve megjelenése kapcsán róla faggattuk.

Hirdetés

– Évtizedek óta foglalkozik Csáth-életművével. Hogyan talált rá? Mi volt kezdetben, amiről úgy vélte megfejtésre váró kérdések Csáth Gézával kapcsolatban?

– A történet még középiskolás koromra nyúlik vissza. Akkor a két világháború közötti esszéírókat olvasgattam nagy lelkesedéssel. Németh Lászlót, Kosztolányit, Karinthyt, Szerb Antalt, másokat. Majdnem mindegyiküknél találtam egy-egy esszét Csáth Gézáról. A többi írót, akikről szó esett ezekben a kötetekben, ismertem. Csáth volt a kivétel, róla semmit sem tudtam, még a nevét sem hallottam. Titokzatosnak tűnt, a név is olyan furcsa volt, de aztán sokáig nem foglalkoztam vele. Majd 1973-ban megjelent Illés Endre válogatásában az Apa és fia című novellagyűjtemény, amit akkor elolvastam. Nagyon megragadott. Az első közvetlen találkozásom ez volt Csáth Gézával. Az egyetemen egy diákköri dolgozattal kezdődött a kutatás, majd nem sokkal később megbízást kaptam a pszichoanalitikus szakkönyvének sajtó alá rendezésére, mely aztán Egy elmebeteg nő naplója címmel jelent meg. Valahogy így kezdődött.

– Felkavaró, sokoldalú, szabálytalan személyiségnek látjuk Csáthot, aki egyszerre volt, novellista, orvos, zenekritikus, pszichoanalitikus, életművész, nem mellesleg Kosztolányi Dezső unokatestvére. A sokféleség önmagában izgalmassá tette a személyiséget vagy ez inkább csak akkor bontakozott ki, amikor egyre mélyebbre ásott az életműben?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy életművész szeretett volna lenni, ami sehogyan sem sikerült neki. Az alkotói sokoldalúsága számomra menetközben derült ki, pontosabban menet közben vált érdekessé. De az életút és az életmű mélységei csak akkor bontakoztak ki igazán, amikor a naplói és a levelezése hozzáférhetővé váltak. A „hogyan”-ok és „miért”-ek ekkor kezdtek egyre világosabbá válni. Kezdetben az izgalmas novellistát láttam benne.

Bevallhatom, hogy a művek mögött megbújó szerző akkor nem igazán érdekelt. Abban az időben a műközpontú irodalomelmélet dívott, ez volt az uralkodó az egyetemeken, így Szegeden is. Magam is ennek a szellemében dolgoztam.

Egyetlen példa erre: 1977-es diákköri dolgozatomban A vörös Eszti című novelláját elemezve egyáltalán nem foglalkoztatott, milyen életrajzi motivációi vagy háttere lehet a műnek, inkább a struktúráját igyekeztem feltárni.

– Hosszú út vezetett a nemrégiben megjelent Csáth Géza élete és munkái című vaskos, 560 oldalas nagy monográfiához. Milyen tudományos lépcsőfokokat megjárva jutott el idáig?

– A műközpontú irodalom-felfogástól eljutottam egy más típusúig, amely az utóbbi években kezd előtérbe kerülni. Ennek a rövid lényege, hogy a szöveg mögött visszatér a szerző. A szerzőt az értelmezés már nem akarja „megölni”, de még a háttérbe szorítani sem.

Ellenkezőleg, éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy ami a szerző számára személyes élmény volt, milyen módon tud irodalommá válni. Messze túl van ez a szemléletmód azon a korábbi pozitivista felfogáson, amely szerint egyfelől előttünk áll a szerzőnek az élete, másfelől az életműve, és e kettő teljes mértékben harmonikus egymással.

Csáth Géza: az ópiumba zárt zseni

Író, orvos, pszichiáter, zeneszerző, zenekritikus – már ezeket sem mindig tudjuk  Csáth Gézáról, a „nyugatos” generáció egyik legtitokzatosabb szerzőjéről. Valódi neve Brenner József volt, apját is így hívták, a Csáth Géza felvett írói neve volt. A fiatal írót egyes vélemények szerint Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényében szereplő Csáth, aki Attila hadvezére volt, és Gárdonyi Géza ihlette. Brenner József Szabadkán született 1887-ben. Tizenhét éves koráig alig írt, végzős gimnazista volt, amikor első komolyabb művét – stílszerűen – A Kályha címmel elküldte Bródy Sándornak, a Jövendő folyóirat főszerkesztőjének. Bródy írásra biztatta, szót fogadott mentorának. 1904-ben felvették a Budapesti Orvosi Egyetemre, de 1906-ban a Budapesti Naplóban több írása is megjelent. 1908-as alapítása óta írt a Nyugatba is, első novelláskötete A varázsló kertje 1908-ban jelent meg már Csáth Géza néven. 1909-ben diplomázott, az Idegkórtani Klinikán kezdett el dolgozni. Itt született egyik legfontosabb munkája az Egy elmebeteg nő naplója. 1910-ben kezdett ópiumot használni, rászokott, a rabjává vált. 1911-ben függőségéből is táplálkozott a Délutáni álom című elbeszéléskötete. 1912-ben szabadkőműves lett, 1913-ban megházasodott, Jónás Olgát vette el, akitől 1918-ban lánya született. 1914-ben katonaorvosi szolgálatot teljesített, gyakorlatilag kimeríthetetlen ópiumkészletek közelébe került, függősége ebben az időszakban hatalmasodott el rajta. 1917-ben rossz idegállapota miatt leszerelték. Földesen, később Regőcén lett háziorvos, de nem javult az állapota, 1919-ben Bajára került az ottani kórház elmeosztályára. 1919-ben megszökött az osztályról, megölte feleségét, és öngyilkosságot kísérelt meg, de nem járt sikerrel. Szabadkára került kórházba, de onnan is elszökött. Szabadka és Kelebia között tartóztatták fel a katonák szeptember 11-én, de nagymennyiségű pantopont vett be és öngyilkos lett.

– Érhetem ezt úgy, hogy miközben Csáth életművét kutatta, alapvetően megváltozott a tudományos felfogása?

– Igen, de ez nem kizárólag Csáthhoz kötődik. Irodalomtörténeti kutatásaim nem csupán Csáthra irányultak és irányulnak. Sőt azt is mondhatnám, hogy pályafutásom során az ő életművének a feltárása mindig csak mellékvágány volt, amelyre valahogy mégis, újra és újra ráfutottam. Csáth nem ereszt. De talán a róla szóló könyvemben érződnek legradikálisabban ennek a felfogásbeli változásnak a következményei.

„Régimódi”, azaz kifejezetten modern felfogású monográfiát írt Csáth Gézáról Szajbély Mihály (fotók: Szabó Luca)

A monográfia írása közben leginkább az érdekelt, hogy miként lehet az életet interaktív viszonyba hozni az életművel. A kettő közötti kölcsönhatás foglalkoztatott.

Ez elég nagy eltávolodást jelent a műközpontú irodalom-felfogástól, amely természetesen nem egyik napról a másikra következett be. A referenciális olvasat fontosságát hangsúlyozó tudományos iskolát persze nem egyedül képviselem, miközben premisszáit sem mindenki fogadja el.

– Ezért szerepel az új kötet címlapján a „Régimódi monográfia” meghatározás?

– Tulajdonképpen igen. Bazsányi Sándor említette a kötet budapesti bemutatóján. hogy könyvem műfajmeghatározásáról eszébe jutott Nietzsche Korszerűtlen elmélkedések című munkája. Mit mondjak, ez elég megtisztelő, nekem szerencsére nem jutott eszembe, mert ha eszembe jut, biztosan nem lett volna merszem odaírni a régimódi monográfia műfajmeghatározást. Nietzsche szembefordult a korábbi filozófiával, és ironikusan azt mondta, hogy amit ő csinál, az korszerűtlen. Persze, nem volt az. Ilyen módon irónia a „régimódi monográfia” elnevezés is.

A Csáth Géza élete és munkái cím, amelyet könyvemnek adtam, a XIX. századi pozitivista irodalomtörténeti monográfiáira rímel. Jónéhány olyan mű született annak idején, amely címébe emelte, hogy az éppen vizsgált szerző életét és munkáit kívánja feltárni. Az én „régimódi” könyvemben is ez a kettő áll egymás mellett, de fontos különbség, hogy az életút és az életmű nálam értelmezői viszonyban állnak egymással.

– Csáth töredékes életművet hagyott hátra, fiatalon, tragikus körülmények között halt meg. Napra pontosan tudjuk, mikor fogyasztott először kábítószert, azt is, hogyan vált a szer rabjává. Alakulhatott volna másként, szerencsésebben, konszolidáltabban Csáth élete?

– Különböző traumák és képzelt problémák szövevénye eredményezték, hogy élete odajutott, ahova. Egész életében végigkísérte a hipochondriája, ami folyamatos traumát jelentett neki.

Lehet, hogy ha nem Szabadkán születik, ahol különösen pusztított a tüdőbaj, ha a tüdőbaj nem lett volna abban az időben gyógyíthatatlan betegség, és ha a századfordulón nem rettegtek volna tőle módfelett, ha a kishúga, Ilonka nem hal meg agyhártyagyulladásban, akkor lehetett volna másként. Ha az apja megértőbben viszonyult volna hozzá bizonyos életszakaszaiban és élethelyzeteiben. Ha az anyja nem hal meg olyan korán. Ha azon a reggelen nem lett volna kéznél a morfiumos fecskendő. Ha lett volna kedve és ereje, hogy megtanulja az összhangzattant, lehetett volna zeneszerző. Ha megszerzi a szükséges akadémia ismereteket, lehetett volna festő. A „ha”-val kezdődő és a „volná”-val folytatódó mondatokat sokáig lehetne sorolni. Biztosan másként alakult volna az élete, ha például nem lett volna olyan sokirányúan tehetséges. Eljátszhatunk ezekkel a lehetőségekkel, de ami az ő életében történt, az egy idő után már egészen biztosan nem lehetett volna másként.

– Egy, az év elején Önnel készített interjúban a most megjelent kötetéről úgy fogalmazott, hogy azt nem azért kellett megírni, mert a harminc éve megjelent kismonográfiájának állításai tarthatatlanokká váltak volna. Innentől Önt idézem: „Hanem mert az elmúlt három évtizeddel, elmozdult minden, és máshonnan másként látszik ugyanaz.” Avasson be: mi minden mozdult el, mi látszik ma Csáth Géza-ügyben másként?

– Arról, hogy az irodalomszemlélet és az irodalom-felfogás hogyan változott, már beszéltünk. De más okok is közrejátszanak ebben. A Csáth-életmű fokozatosan vált hozzáférhetővé. Az 1980-as évek közepén, amikor a kismonográfiát írtam, még csak Illés Endre novellaválogatásai álltak rendelkezésemre, meg Dér Zoltán kétkötetes szövegkiadása, mely már Csáth egyéb írásaiból is ízelítőt adott, valamint Demény János Éjszakai esztétizálás című, Csáth zenekritikáiból válogató kötete. Nagyjából ennyi.

– A többi publikálatlan volt?

– Elsősorban nem azzal szembesültem, hogy publikálatlan, hanem azzal, hogy nincs új kiadása. Akkor már megjelent Dér Zoltán Csáth-bibliográfiája, és kéziratban elérhető volt számomra a Nagy Júlia által összeállított bibliográfia is – a kettő egyébként jórészt fedte egymás –, így látszott, hogy a korabeli lapokban megjelent írásoknak a töredéke, talán a negyede, ha megjelent új kiadásban. Annyit tehettem, hogy összegyűjtöttem magamnak az életmű egészét, de nem tudtam, mi lehet még kéziratban. Azt igen, hogy maradtak Csáth után naplók, de ezek magántulajdonban voltak, és nem voltak elérhetők. Az első Csáthról szóló könyvemet így az életmű vizsgálatára építettem. Ez nem is esett igazán nehezemre, akkor az irodalomkutatásban élénken élt még a műközpontúság felfogása.

Könyvem újraírására az adott lehetőséget, hogy közgyűjteménybe kerültek a naplók és a levelezés jelentős része, amelyek így kutathatóvá váltak. Tulajdonosa segítőkészségének köszönhetően hozzáférhettem a levelezés magántulajdonban maradt részéhez is. Az életmű terjedelme szinte megduplázódott. A naplók három vaskos kötetet tesznek ki a Magvető Kiadó életmű-sorozatában, a levelezése négy további kötetet adna ki. Ebből jövőre már mindenki kézbe vehet egy kötetnyi válogatást, a teljes anyag pedig e-könyv formájában lesz majd hozzáférhető. Az új források egyszerre engednek bepillantást az életút és az életmű alakulástörténtébe. Nem csupán az irodalomról való gondolkodás változott tehát, hanem elérhetővé váltak azok a források is, amelyek nyomán új szemléletű monográfia születhetett.

– A most megjelent kötet 560 oldalas. Óhatatlanul felmerül a kérdés: maradtak-e megválaszolatlan kérdések, elvarratlan szálak?

Részproblémák igen. Ha tanulmányt írunk, és nem áttekintő könyvet, akkor nagyobb tér nyílik egy-egy probléma önálló és részletes kifejtésére. Az irodalomtörténeti munka mindig konstrukció,

nekem pedig most az volt a célom, hogy az életút tragédiáját és az életmű töredékességét a maga kölcsönhatásában vizsgáljam és bemutassam. Erre kellett összpontosítottam és lemondtam sok érdekes kitérőről. Hiába tehát a vaskos könyv, nincs minden elintézve a Csáth-kutatásban. Ráadásul én a magam nézőpontjából mutattam be a szerzőt, más máshonnan másként láthat.

Egy hallgatóm, Varga Réka, most Csáth naplórajzairól ír dolgozatot, arról, hogy Csáthnál a rajzok időnként a szavak helyébe lépnek, egyszerűbb valamit lerajzolnia, mint leírnia. A témára ő talált rá, és nagyon izgalmas a kutatása. Máshonnan nézi ugyanazt, és mást vesz észre. Ez így van rendjén. Rossz és unalmas lenne, ha mindannyian ugyanonnan néznénk és ugyanazt látnánk. Miről beszélhetnénk, miről írnánk könyveket akkor?

– Ezek szerint a kutatásnak nincs vége?

– Nincs, nincs. Lehet, hogy még írok Csáthról, de úgy gondolom, hogy amit nagyon akartam, megírtam. Az első változat ugyan lényeges hosszabb volt annál, mint ami végül megjelent, de a rövidítés során nem húztam ki bekezdéseket, teljes mondatokat sem, csak szavakat. Keserves munka volt, de a szöveg feszesebb lett. Így is jelentősen túlírtam a terjedelmet, amiben a Magvető Könyvkiadóval megállapodtam. Bíztam a kiadó toleranciájában, de nem akartam visszaélni vele. És azt hiszem, jól jártam: az önkorlátozás jót tett a könyvnek. De ezt döntse el az olvasó.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Szajbély Mihály Szegedi Tudományegyetem SZTE Bölcsészettudományi Kar Csáth Géza író irodalom könyv könyvbemutató nagymonográfia