Hirdetés
Szegeden 2019. november 17. 20:08

Gál Béla: Aki nem tehetséggondozó tanár, az nem való a pedagógusi pályára

Harmincnyolc éves radnótis pályafutás végén Gál Béla, a gimnázium igazgatója nyugdíjba ment, ettől a tanévtől kezdve. Azóta sem pihen, a bal lába például rendre visszaviszi az iskolába. A Somogyi-könyvtárban mesélt, jellemzően a karrierje feléről, arról, amikor igazgató volt. A beszélgetés a Mentorháló és a Közoktatási Vezetőképző és Továbbképző Intézet közös rendezvénye volt, aki kérdezgette, Kincses Tímea, a makói Návay Lajos-szakgimnázium igazgatója.

Tldr, de talán „minden fontos” benne van a közoktatásról.

* * *

– Nem tudom, mire vélni a nagy érdeklődést, valószínűleg azért vannak ennyien, mert Misi (Porkoláb Mihály, a Mentorháló szervezője – a szerk.) fizetett. Tudniillik semmi extra nincs abban, amit az iskolában tettünk, a munkánkat végeztük – kezdte Gál Béla, és ezen jót nevetett az ingyenközönség.

Majd fölállt. Mert neki ez is fontos.

– A visszajelzések nagyon fontosok, szeretem az arcokat látni. Ha unott arcokat látok, akkor rövidebb leszek. Sosem ültem a tanteremben sem, sőt, mérges voltam, ha a tanár ülve tartja az órát, az nem szerencsés, nem jó a kommunikáció szempontjáról.

Tanári értékek

– Egyre nehezebb jó pedagógust találni, nem akarnak erre a pályára jönni a tehetséges fiatalok. Azt gondolom, egy iskolát nem az igazgató csinálja, hanem a tanárok teszik. Amikor valaki hozzánk jelentkezett, hogy nálunk szeretne tanítani, akkor minimum egy fél órát beszélgettem a jelölttel. Azt figyeltem, milyen mentalitása van, mennyire van benne, hogy a gyerekekért éljen. Fontos az előképzettség: amikor az ezerfejű sárkány elé állunk, akkor vagy az van, hogy jól tudom az anyagot, vagy nem tudom az anyagot. És hát az is fontos, mennyire együttműködők, a testületek. Ezzel mi folyamatosan küzdöttünk: egy 70–75 fős testületben nagyon nehéz kialakítani az egységességet, de mi folyamatosan törekedtünk erre.

Majd egy emberöltőnyi tudatos figyelem

– 1996 óta figyelem tudatosan a közoktatás változását. Sok-sok változást próbáltak átvinni. Ezek nem nagyon tudtak átmenni: mindig, és egyre inkább az van, hogy

  • kitalálunk valami nagy dolgot,
  • át akarjuk azt vinni,
  • erre pénzt adunk,
  • képezünk,
  • alakítjuk,

de valahogy mindig azt éreztem,

a felelős sose jutott el odáig, hogy ellenőrizze, mindez átmegy-e az iskolában.

A napokban olvastam, hogy egy igazgató azt nyilatkozta, a tanárok még ma is a tankönyveket tanítják. Miközben a gyerekeket kellene tanítani. Ez egy alapvető tézis. Amikor 2005-ben jött az új érettségi rendszer, akkor szembesültem azzal, ez még mindig létezik: képeztük a tanárokat, mit hogyan kell csinálni, és amikor megkérdeztem a tanárokat a végén, van-e kérdés, akkor megkérdezték:

„tessék akkor megmondani, melyik tankönyvet kell megtanítani?”

Nem megy át, hogy nem az a fontos, hogy egy tankönyvet megtanítsak: a gyereket kell megtanítani. Arra, ami benne van a követelményrendszerben. Alkalmazkodnom kell hozzájuk. Ezek sajnos nem mennek, mentek át. Ezért minden próbálkozást elhalt. Mert senki nem ellenőrizte, működik-e a gyakorlatban az elképzelés.

Azért kellett volna ellenőrizni, mert ez egy egyéni szakma. Bemegyek a tanterembe, becsukom az ajtót, és egyedül vagyok. Ha röghöz kötött vagyok, nem tudok változtatni, akkor ugyanazt fogom csinálni, mint korábban. Hiába mondták azt, más kell.

Most borzasztóan fontos lesz az, hogy az IKT-eszközök (információs és kommunikációs technológiai eszközök, „magyarul” az okos, tanítást segít eszközök, és alkalmazások – a szerk.) hogyan mennek át. Nem tudom. Hiába képezzük a tanárokat, nehéz lesz ez a váltás is. Iskolákon belül lehet azt elérni, hogy ezt például ellenőrizzük.

Gál Béla a változások kapcsán arról is beszélt, sokszor nem értett egyet ezekkel: – Nagyon sokszor volt ilyen. Elég gondolkodó ember vagyok, megvan a véleményem az oktatás dolgáról, de köteles és felelős vagyok, mert vezető vagyok, azaz alkalmazkodnom kellett. Ilyenkor mindig azt kerestem, hol lehetnek azok a dolgok, amelyekben benne van az én szellemiségem is. Ezek mentén próbáltam mindig megoldást találni. Magyar Bálint oktatási minisztersége idején a hatosztályos gimnáziumot preferálták. Nem értettem egyet a 6+6-os képzéssel a gyerekek pszichológiai fejlődése miatt. Ugyanakkor muszáj volt alkalmazkodni hozzá, mert hátrányba került volna az iskola. De amint módosítani lehetett rajta, megtettük.

Most 35 órát járnak a gyerekek iskolába. Ha naponta csak egy órát tanulnak otthon, akkor megvan nekik is a 40 órás munkahetük.

Ez úgy zöldség, ahogy van.

Itt azzal próbáltunk enyhíteni a terheken, hogy bizonyos – csúnya szóval élve – háttértantárgyak esetében választhatott a gyerek. Abból indultam ki, ha ő választ, akkor kevesebb terhet jelenthet neki.

A tanításnak tehetséggondozásnak kell lennie

– Minden tanárnak kötelessége fontosnak tartani a tehetséggondozást, sőt, továbbmegyek: a tanítás, az tehetséggondozás. Meg kell nyerni a fiatalt annak, amit szeretnék. Ezt csak tehetséggondozással lehet. Ez most divat: kitaláljuk, hogy tehetséget gondozunk.

Aki nem tehetséggondozó tanár, az nem való a pedagógusi pályára.

Tudom, hogy ez elég sarkos, de akkor is ezt gondolom. Azon lehet vitatkozni, hogy az, hogy a legtöbbet hozzuk ki a fiatalokból, az mekkora terhet jelent nekik. Itt jön megint a pedagógus felelőssége: úgy kell elérnem a legtöbbet, hogy a diák ebbe ne rokkanjon bele. Ha túlhajtjuk, az súlyos hiba. Ilyen van. Adódik. De nem ez a helyes út. A pedagógusnak kell tudni, meddig terhelhető a diák.

Majdnem sikerült a hatosfogatnak: egy ponton múlt a bajusznyírás

– A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt egy biofizika csoportom, ahol úgy jöttek össze a gyerekek, annyira meg volt bennük akkor még az, hogy hajtsanak, hogy csodálatos volt látni mennyire akarnak. Az utolsó évben már semmit nem kellett kis túlzással csinálnom, azt mondtam nekik, kérdezzétek egymást. És úgy szívatták egymást... Erre nyilván készülni kellett, tehát igazából sokkal jobban haladtak együtt.

Volt persze minden tanévben mézesmadzag is. Először az, hogy aki döntőbe jut az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, az rám nyithatja a kémián a vészzuhanyt. Nagy élmény volt. Aztán, ha ketten jutnak be. Már ott tartottunk, hogy öt diákom jutott be. Ez a hatos azt mondta, ők hatan lesznek benn. Az volt a díj, hogy levághatják a hajamat és a bajszomat. Egy ponton múlt a hatodiknak a bejutás... De ez egy akkora élmény volt nekem is, amit sosem feledek el. A mai gyerekekben viszont sokkal kevésbé van meg, hogy a célokért dolgozni kell. Ez a társadalom hatása.

Nem rosszabbak a mai gyerekek, mint a 10–20 évvel ezelőttiek, de a társadalomnak van egy ilyen hatása. Közben meg nagyon racionálisak is a diákok.

Négy évvel ezelőtt ért szó szerint az a trauma, hogy megint volt egy nagyon jó csoportom, akár sikerülhetett is volna a csúcsdöntés. Nem ez volt a cél, félreértés ne essék. Elkezdtünk készülni, de éreztem, hogy valahogy nem az igazi az egész. Leálltunk, elkezdtünk beszélgetni, és akkor mondták

„tanár úr, ne tessék haragudni! Nekünk az, hogy OKTV-döntőben vagyunk, az semmi. Sokkal fontosabb, hogy fölkészüljek az írásbeli érettségire, hogy fölvegyenek az egyetemre”.

Ennyi a különbség. Ez az a bizonyos társadalmi hatás. És ők nagyon sokat dolgoztak azért, hogy ezt elérjék.

– Ugyanakkor az ismeretek átadásán túl sokkal fontosabb az, emberileg mennyit tudunk adni: 14–18 éves korban a tanár már többet jelent egy fiatalnak, mint a szülő. Sokkal többet el lehet érni tanárként, ha jól közelítünk. Lelkileg is azok voltak a legnagyobb sikereim, amikor emberileg tudtam adni. Azt tapasztaltam mindig, hogy van egy nagyon jó út: a tanároknak beszélgetni kell a diákokkal.

A mai családok egyszerűen olyanok, hogy nincs idő beszélgetni a gyerekekkel.

Nagyon fontosak pedig a beszélgetések, a probléma megosztása. Sokszor mondtam mindig, azért beszélek annyit, hogy tudják, mit gondolok, és legfeljebb így küldenek el melegebb égtájakra... Ha beszélgetünk, akkor tudnak a dolgok is megváltozni. A vita nagyon fontos lenne. És ebből nagyon hiányoznak a gyerekek. Pedig ők ezt nagyon igénylik. Ha beszélgetünk velük, akkor elfogadnak minket, majd megszeretnek, és elkezd kialakulni egy közösség. Azt érzik, megbecsülöm azzal, érdekel a véleménye, ezzel engem is becsülni kezd. Innen, ebből a helyzetből sokkal könnyebb elérni azt, hogy ugyanezt „megcsinálják” a gyerekek egymással is.

Minta Bánfalvi Józseftől

– Harmincöt évig vezette Józsi bácsi az iskolát, az ő munkája igazi minta volt. Ő vett oda, hosszú időt dolgoztunk együtt. Ő pofozgatott helyre, mint vidékről jött gyereket. Nagyon értettem azt, ahogy gondolkodott. Végig éreztem rajta, hogy ugyan pártember és a többi, de mindig iskola javára használta ki ezeket a kapcsolatait. Csak az iskola érdekelte, szegénységben, nélkülözésben halt meg, egyébként. Nagyon rafinált is volt. Amikor mi odakerültünk a nyolcvanas években, akkor már nagy mozgástere nem volt, de tudta, jól jár, ha megfogja a fiatal tanárokat. Ő találta ki, hogy angolt oktat nekünk a tanártársunk. Én ott tanultam meg kőbaltás módon az angolt. Az ilyen apróságok járultak hozzá az építkezéshez. Ő rögtön mondta nekem, pályázzak. Nagyon tudatlanok voltunk akkoriban. Mindent ott tanultunk meg az iskolavezetésről a helyettesekkel. Boldog és nagyon érdekes időszak volt, sokszor szerencsénk is volt. Rengeteget változtattunk, alakítottunk a rendszeren, de sokszor tényleg tudatlanul csináltuk.

– A legnagyobb változás az első öt évhez képest az volt a második ciklusomban, hogy az elsőben a tanároknak akartam az igazgatója lenni. De rá kellett jönnöm, ez nem jó: az iskolának kell a vezetőjének lennem, úgy, hogy a tanárok is jól érezzék magukat benne – amennyire ez lehetséges. Ez egy nagyon fontos változás volt. Tisztességes voltam mindig, voltam kemény – egyes kollégáim szerint nem elégszer. De mindig igyekeztem következetes lenni. A több pedig a mindenkori pillanatnak köszönhető. Ugyanakkor egy-két döntést korábban kellett volna meghozni.

Az első időszakban például volt egy olyan helyzet, hogy kiborult az egyik kollégánk, és közönség előtt nyakon vágott egy gyereket. Megpróbáltam „megoldani” a kérdést. Fél éve volt a nyugdíjig, azt mondtam neki, szerzek orvosi igazolást, hogy elmehessen nyugdíjba, ne tegyük tönkre ezzel egy élet munkáját. Segítek neki, ha ezt megteszi, akkor a szülőkkel megbeszélem, hogy ne legyen botrány. Erre ő azt mondta, „kiskomám, majd én zsebre teszlek téged!” Na, ott kellett volna lépnem. Egy nagyon hosszú menet következett, egészen Strasbourgig elment a történet, ott is vesztett a kolléga. Talán még egy vagy két ilyen volt. Emberi életről kell ilyenkor dönteni, ez borzasztóan nehéz.

Igazi örömök, bánatok

– Egészen elképesztő kollégáim voltak, ezt bátran állíthatom. Akik minden esetben azt nézték, mit, hogyan tudnak a gyerekekért tenni. De az igazgatóságomnak ugyanilyen meghatározó élménye volt a Radnóti-szobor fölállítása is.

Viszont, azt egyáltalán nem tartom szerencsének, hogy elvették az iskolák, főleg a középiskolák önállóságát. Próbáltam ellene tenni, de falakba ütköztem. Azért nem tartom szerencsésnek, mert a középiskolákba nem egyforma érdeklődésű diákok járnak. Azt még el tudom fogadni, hogy az általános iskolák legyenek egységesek. Ez sem működik egyébként, de legyen. De a középiskolai szabadság megszüntetése, az egységes irányítás – ez nagyon nem jó dolog. Sokkal egyszerűbb lenne, ha a tankerület a költségvetési időszakban eldönti, ennyi pénzem van, gazdálkodj ebből, aztán majd popón rúg, ha rosszul gazdálkodom, Ekkor lett volna egy szabadság, egy szabad belső élet, ami a középiskoláknál nagyon fontos.

Amikor második alkalommal vezető lettem, akkor még lehetett jutalmat osztani három-négy évig. Akkor én minden kollégát egyesével a testület előtt jellemeztem. Három órás értekezlet volt... Nem piskóta... Nem véletlen, hogy abbahagytam... Az volt a célom, mindenki érezze, hogy mit kell elvégeznie a pozitív megítéléshez.

Tehetséggondozás 2.0: a Szent-Györgyi-tanári lét

– Nem akkora durranás ez sem, mint amilyennek hallik, ugyanakkor nagyon jó kezdeményezés a Szent-Györgyi-tanárság. A Szegedi Tudományegyetem Hegyi Péter professzor ötletére kezdte el a Szent-Györgyi-programot: ennek a programnak a keretében kiválasztódhatnak szerte az országból azok a tehetségek, akik, ha segítjük őket egészen a felnőttkoruk is, akkor lehessenek akár olyan tudású kutatók, aki újra Nobel-díjat hozhatnak Szegedre. Először a biológiával kezdtük, majd az volt a cél, hogy terjesszük ki előbb a természet-, majd a társadalomtudományokra. Kiderült, ez keményen pénzkérdés, ami korlátokat szab ennek is. Úgy lettünk Szent-Györgyi-tanárok, hogy gyerekeket ajánlottunk a programba, felkészítettük őket. Most már ott tart a program, hogy országszerte tizenkét iskola működik alközpontként. Fantasztikus az egész, és az, hogy a Bartók-művelődési ház átépül Szegedi Tudós Akadémiává, ez tényleg mindennek a csúcsa.

A bal lába még visszaviszi az iskolába

– Szerdán voltam legutóbb az épületben, de tartom magam ahhoz, hogy nem megyek föl. Focizni járok. Letelt az időm, nem érzek nosztalgiát, nincsenek romantikus pillanatok, egy olyan ember vagyok, akit beengednek futballozni. Nem látszik rajtam, de szeretem csinálni. Fiatal koromban tényleg nem volt rossz a bal lábam.

Szülők? Hát...

– Óriási bajt látok: azzal, hogy mi, pedagógusok, a pedagógustársadalom egyre kevésbé vagyunk fölkészültek, egyre inkább kihozzuk a szülőkből, hogy „ehhez még én is értek...” Sajnos ez egyre erőteljesebb. Nekem is volt ilyen sztorim. Mit csináltam? Megkérdeztem a szülőt, mi foglalkozása. Azt felelte, egyetemi tanár. Visszakérdeztem, nem középiskolai? Nem, egyetemi, mondta ismét. Akkor miből gondolja, hogy ért hozzá, hogy mit kellene csinálnom? Nem szólt többet.

Merni kell azt mondani a szülőknek, hogy ez az én szakmám, majd én megoldom. De ehhez bizalom kell, és háttér, társadalmi háttér, amit nem nagyon kapunk meg.

Tehetséggondozás 3.0: nincs jobb az Arany Jánosnál, mégis kinyírja az első Orbán-kormány vívmányát a mostani

– 1999-ben hirdették meg az Arany János Tehetséggondozó Programot. Nagyon sok helyen elmondtam, többször is, az utóbbi 30–35 év legjobb oktatáspolitikai programjának érzem. Jelenleg huszonhárom olyan gimnázium működik az országban, amelyeknek az a feladata, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek kerülhessenek be erős gimnáziumokba, és fölzárkóztassák őket. Borzasztóan sokat tudunk adni nekik. Igaz, két-három évig szenvednek, föl kell küzdeniük magukat, de a negyedik évre már olyanok, mint a többi radnótis. Egyetemre mennek, jogosítványt, nyelvvizsgát, ECDL-jogosítványt szereznek. Feladatunk az is, hogy szocializáljuk őket, azaz kollégiumban laknak. Nagyon hasznos. Tizenöt éve kiszámolták, 3-3,5 millió forintot fektetnek be pluszban minden diák esetében, de az országnak fejenként 52 millió forintot hoznak. Viszont most egy kicsit meg vagyunk zakkanva. Pont a pénz miatt. De nem amiatt, hogy mi keveset kapunk. Hanem azért, mert elkezdték a szakképzést preferálni, és ösztöndíjat adni a gyerekeknek. Ezeknél a hátrányos helyzetű diákoknál a család szintjén is hatalmas összeg az ösztöndíj, amit kapnak. Mi hiába mondjuk, hogy fölkészítjük a nyelvvizsgára...

Hirtelen elmentek ezek a hátrányos helyzetű diákok a szakképzésbe. A felére csökkent a számuk a programban... Ez mindenhol így van az országban. Hiába van meg a pénz háromezer ilyen diákra, nem tudjuk betölteni a helyeket. A havi több, mint 30 ezer forintnyi készpénz fontosabb, mint az „ingyentudás”.

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Mentorháló Somogyi-könyvtár Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium Gál Béla