Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • „Minden olyan, mintha az volna, ami, de mégsem” – Legjobb lemezét ünnepelte a Quimby Szegeden
Művház 2019. november 16. 18:00

„Minden olyan, mintha az volna, ami, de mégsem” – Legjobb lemezét ünnepelte a Quimby Szegeden

Képriport
Megnéztük az Ékszerelmére-koncertet az IH-ban, és most el is mondjuk, hogy milyen volt.

Nem egy sima koncertet adni jött Szegedre a Quimby pénteken este. Pontosan húsz éve, 1999 novemberében jelent meg a zenekar Ékszerelmére című nagylemeze, erre a jubileumra raktak össze egy koncertműsort és egy kisebb turnét, aminek harmadik állomása volt az IH Rendezvényközpont.

Gondolhatnánk, hogy a zenekar simán csak felült a jó ideje dübörgő nosztalgiavonatra, meg amúgy is divatosak mostanában ezek az újrajátszós koncertek, de még ha ez így is van, a helyzet az, hogy ezen az albumon tényleg van mit ünnepelniük. Mint azt már koncertajánlónkban is írtuk,

ez volt az a lemeze a Quimbynek, ami az alternatív sztárzenekarrá válás pályájára állította, és az ezredforduló egyik legfontosabb, legizgalmasabb magyar együttesévé tette őket.

Annak idején az Ékszerelmére dalaira épülő koncertjeikkel még befértek a JATE Klubba, aztán már egyre kevésbé, míg végül a Kilégzés hozta meg nekik a totális mainstream sikert, azt, ami miatt manapság Szegeden már inkább a Dóm téren és a SZIN-en szoktak fellépni, tízezrek előtt. A Quimby nagyjából tizenöt éve egyike az ország legsikeresebb, legnépszerűbb zenekarainak, azoknak minden gondjával, bajával, az ezredforduló környékén viszont a legideálisabb állapotban voltak, amiben egy zenekar csak lehet. Túl voltak már néhány lemezen, amik során megtalálták a saját hangjukat, de még érezhetően tele voltak olyan kreatív energiákkal, amikkel remekül tudták visszaadni zenéjükben a korszak hangulatát. Márpedig, ha valaminek, hát az ezredfordulónak igencsak markáns, sajátos hangulata volt.

Az elmúlt harminc év talán legizgalmasabb, legszórakoztatóbb, egyben legnyomasztóbb és legfrusztrálóbb időszaka volt az, ezt pedig a Quimbynél akkoriban szinte senki nem tudta jobban megragadni azok közül a magyar zenekarok közül, akiknek száznál többen jártak rendszeresen a koncertjeikre.

Varga Livius

Ha van valami haszna az ilyen jubileumi, kvázi-újrajátszós koncerteknek a puszta nosztalgián túl, az éppen az, hogy megtapasztalhassuk, évtizedek távlatából milyen viszonyban is vagyunk valójában azokkal a dalokkal, amikre annak idején olyan lelkesen ugráltunk, és amik közül a slágerré váltakon kívül a legtöbbet valószínűleg azok sem sokszor hallhattak az utóbbi években koncerten, akik a Quimby-keménymaghoz tartoznak.

Az kapásból a koncert kezdetekor kiderült, hogy egy ilyen fellépésre szinte kizárólag harmincöt felettiek kíváncsiak, és valamiért ők sincsenek annyian, hogy megtöltsék az IH nagytermét. Hogy ennek a viszonylag húzós jegyárak, vagy az a puszta tény volt az oka, hogy ennyi idősen már kevesebben tudnak időt szakítani egy-egy koncertre, mint ahányan esetleg szeretnének, azt nem most fogjuk megfejteni. Minden esetre, mi több emberre számítottunk, egy telt házat sem zártunk ki, mégiscsak a Quimbyről van szó.

A nagyjából fél ház ugyanakkor nem vett el a hangulatból, sőt, az az unalmas közhely is megállja a helyét, hogy családias hangulatú volt a koncert. Mert tényleg az volt. Még az első sorokban, két méterre Kiss Tibitől vagy a billentyűs Balanyi Szilárdtól is viszonylag könnyen lehetett mozgolódni, ki-be járni onnan, amit azért problémaként nehéz lenne említeni. Kényelmesen elfért mindenki, és ez láthatóan a zenekart sem zavarta.

Balanyi Szilárd. További képekért nézze meg galériánkat a nyitóképre, vagy ide kattintva (fotók: Szabó Luca)

A Quimby a közel kétórás koncert során az Ékszerelmére összes dalát eljátszotta, igaz, nem egymás után, a lemezen hallható sorrendben, hanem más albumaik dalaival keverve. Az nagyon gyorsan látszott, hogy a zenészek jól érzik magukat a színpadon ezekkel a régi dalokkal, ennek ellenére valahogy a koncert első egy órája mégis kicsit erőtlennek tűnt, és ez a közönségről is visszatükröződött.

Szerencsére viszont, amikor már éppen attól kezdtünk volna tartani, hogy egy kissé unott, megfáradt nosztalgiázás lesz az egész, Kiss Tibiék egyre jobban belejöttek a buliba, és a koncert második fele pillanatok alatt vált olyan örömzenéléssé, amire egy ilyen koncert során számít az ember.

Az Androidő, a Halleluja, a Libidó, Az ördög magyar hangja, a Hitalógalopp, Az otthontalanság otthona és a lemez többi dala mellett játszottak a '97-es Diligrammról (Taxi, Hol volt hol nem volt, Kávéház), 2002-es Káosz Amigosról (Fekete Lamoure), a 2005-ös Kilégzésről (Magam adom) és még a 2009-es kislemezről, az Ajjajjajról is (szerencsére nem a címadó dalt, hanem a Nice Dayt). 

Persze semmi sem pontosan úgy hangzott, mint húsz évvel ezelőtt, már csak azért sem, mert a zenekar tagjai egész egyszerűen jobb, de legalábbis profibb zenészek, mint annak idején voltak. Így azt az ösztönös, zsigeri, nyers, füstös, elszállt, pulzáló és örvénylő hangulatot nem mindig tudták már hozni, mint ami mondjuk a JATE Klubban adott koncertjeikre annak idején jellemző volt. És Kiss Tibi vagy Livius szájából sem hangoznak már annyira erősnek bizonyos mondatok, mint akkoriban. Ugyanakkor mivel a közönség tagjai sem 18-22 éves, az ezredforduló zaklatottságával, önmaguk definiálásával bajlódó egyetemisták voltak, ezért valószínűleg a többség ezt nem is élte meg valódi hiányként.

Azt nem lehet mondani, hogy ezek a dalok pontosan olyan erősek és olyan időszerűek lennének 2019-ben, mint húsz évvel ezelőtt voltak, egy mai húszéves valószínűleg semmit nem tudna kezdeni velük, hiszen egész egyszerűen tök másról szól és más hangulata van már a világnak, mint annak idején volt, de a Quimby mindezek ellenére még mindig képes arra, hogy ezeket a dalokat eljátszva egészen plasztikusan megidézze az ezredforduló hangulatát.

És nem csak azért, mert ezek akkori dalok, és mert kétségtelenül beindítják a nosztalgiát.

A Quimby, a közönség, és egy homályos hangpult az IH-ban

Varga Liviusék a koncertre magukkal hozták DJ Bootise-t és Tóth Sándor szaxofonost, előbbi nem csak a koncert fel- és levezetéséről gondoskodott, de az összes dalban is részt vett, szkreccsekkel, bejátszott hangmintákkal, ami egyrészt időnként egész jól fokozott a dalok hangulatán, a zenészek játéka mellett további játékosságot vitt a dalokba, másrészt szintén hozzájárult az ezredfordulós nosztalgiához.

Összességében egy korrekt nosztalgiakoncertet adott a Quimby pénteken Szegeden, ami láthatóan a közönségnek is bejött, és bár az emberek a végén egymás után kiabálták be a tömegből a különböző dalcímeket, amiket szívesen hallottak volna még a második ráadás után is, nem valószínű, hogy túl sokan csalódottan mentek volna haza.

A koncert után DJ Bootsie játszott még egy darabig mindenféle zenét a kilencvenes évekből, de persze nem a vérgagyi eurodance-vonalat hozta, amiből amúgy is túladagolás van ebben az országban, ha retróról van szó, hanem olyan zenéket vett elő, amiket azok hallgattak annak idején, akik tovább látták a Viva Hits CD-ken, meg amik nem mellesleg a világ szerencsésebb felén valóban a kilencvenes évek emblematikus zenéinek számítanak. Stereo MCs, Beastie Boys, Fatboy Slim, Depeche Mode, Nirvana, ilyesmik ugranak be azok közül, amiket játszott. Nem volt hosszú, de jó levezetése volt az estének.

Kovács M. Norbert

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: IH Rendezvényközpont koncert pop Quimby rock