Szegeden 2019. november 12. 17:15

Marjanucz László: Magaménak érzem ezt a várost

Egyetemi oktató, a történelemtudományok doktora, aki Szeged polgárságának históriáját kutatva bepillanthatott az egykor itt élők mindennapjaiba, gondolkodásuk sajátosságaiba. Azt mondja, hogy a szakmai sikerek megalapozzák az egyén és lakhelye szoros kapcsolatát.

– Makóra járt gimnáziumba, ezt követően került Szegedre főiskolásként. Ízes tájszólással beszéli a magyar nyelvet. Soha nem mondták önnek, hogy gyüttmönt?

– Nem, annak ellenére, hogy jó rég, 1973 óta itt élek. Akkor kezdtem meg ugyanis tanulmányaimat a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, történelem-orosz szakon. Szegedet a magaménak érzem, ide kötnek a szakmai és magánéleti sikerek. Azt hiszem, ez a kulcsa annak, hogy szoros kötődés alakuljon ki a polgár és lakhelye között.

– A kutatásaihoz elsősorban a német nyelvismeretre volt szüksége, de a főiskolán az orosz szakot végezte el. Tudta hasznosítani a kutatásai során ezt a nyelvet?

– A makói József Attila Gimnáziumban az oroszt és a németet is emelt óraszámban tanultam, és a jelek szerint jó a nyelvérzékem. Az oroszt kicsit tudtam használni, amikor fő kutatási területem, a Bánság történetének szakirodalmát olvasgattam, ugyanis elég sok ide vonatkozó tanulmány íródott ezen a nyelven. A német az alapnyelv a 19. századi polgárság kutatásához, hiszen a források döntő hányada íródott a magyar közigazgatás akkori hivatalos nyelvén. Ráadásul a gót kézírásos betűkkel is meg kell barátkozni ahhoz, hogy az ember az akkori német nyelvű forrásokat le tudja fordítani.

– Szeged történetével mikor kezdett foglalkozni?

– A főiskola elvégzése után a Móra Ferenc Múzeumba kerültem, ahol a szegedi polgárság története lett a kutatási területem. Így aztán a város története számomra alapvető kutatási téma több évtizede.

Most, hogy Szeged szabad királyi várossá nyilvánításának 300. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián kellett előadnom, újra beleástam magam olyan régebben kutatott témákba, mint az itteni közigazgatás története.

– Hogyan kell elképzelnünk a szegedi közigazgatást a 18. században? Volt képviselő-testület, meg polgármester, mint most?

– Az önigazgatás rendszere más volt akkoriban, de azért vannak hasonlóságok. A várost lényegében egy 12 fős szenátus irányította, melynek tagjait elektorokból álló testület választotta meg. A helyi politikai karrier csúcsa volt ebbe a testületbe bekerülni. Általában köztiszteletben álló, ismert, jó hírű családokból származó, és komoly élettapasztalattal bíró embereket választott meg az az elektori testület, melyben városi polgárok, iparosok, kereskedők, gazdálkodók ültek. Hogy el tudjuk képzelni a 12 tanácsnok befolyását, meg kell említenünk, hogy ők ítéleteket is hoztak, sőt pallosjoggal is rendelkeztek. Vezetőjük az általuk megválasztott főbíró volt lényegében a polgármester, de sokkal nagyobb hatalommal, mint a mai városvezetők. E testület mellett még a királynak volt komoly beleszólása a városi ügyekben, hiszen a 18. század elejétől szabad királyi városként közvetlenül az uralkodó fennhatósága alá tartozott Szeged.

– A városban akkor több nemzetiség, vagyonilag különböző lehetőségekkel bíró, befolyását tekintve pedig hatalmas eltéréseket mutató közösség élt. Hogyan kell elképzelnünk Szeged akkori közéletét?

– A polgárság jelentős hányada szerb nemzetiségű volt, ők sok esetben boltosként, kereskedőként szereztek vagyont. A németek is egy fontos közösséget alkottak, ők főként iparosok voltak. A magyarok elsősorban gazdálkodóként éltek Alsóvároson, esetleg a Palánkban. Később települtek be a zsidók, akik nagy lökést adtak a város polgárosodásának.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsidók letelepedésének engedélyezését a király a helyi döntéshozókra ruházta át, így ez a közösség a 19. század elejétől van jelen a város életében, amikor a helyi szenátus engedélyezte a helyben maradásukat.

– Meddig bírt a helyi szenátus ilyen meghatározó hatalommal?

– Több helyi liberális politikus és hivatalnok – többek között a nemrég emléktáblát kapott Aigner (Rengey) Ferdinánd – merevnek érezte ezt a rendszert, hiszen lényegében ugyanazok a családok jutottak meghatározó szerepbe ebben a testületben. Mai analógiával élve akár oligarchikus rendszernek is nevezhetnénk ezt, hiszen ezek a családok generációról generációra örökölték meg a döntéshozói és végrehajtói hatalmat. Ezért változtattak a struktúrán, és

különböző cenzusos feltételeknek megfelelve már több városi polgár is közvetlenül szavazhatott arról, kik üljenek a városházán, és milyen hatáskörökkel rendelkezzenek. Ekkortól már polgármesterek állnak a testületek élén, és már nem rendelkezik a várost irányító testület bírói jogkörökkel. A polgári értékrend ekkor teljesedik ki leginkább, megjelenik a városára oly büszke szegedi elit.

– Említette a városházát, amely amellett, hogy a várost irányító apparátus székhelye, Szeged egyik legszebb épülete is. Elgondolkodik arról néha, mennyire magába sűríti Szeged közigazgatásának történetét ez a patinás épület?

– Nagyon kedvelem a szegedi városháza épületét, melyet a Nagy Árvíz pusztítása után átépítettek, és a csodálatos dísztermet is akkor alakították ki mai formájában. Számomra azonban a Kárász-ház szimbolizálja leginkább Szeged és az ország polgári fejlődését. Amikor a Klauzál téren áthaladok, mindig megcsodálom ennek az épületnek a puritán szépségét. Számomra ez a ház mutatja meg leghitelesebben a polgári lét lényegét, mely az öntudatra, a büszkeségre és a lokálpatriotizmusra épül.

Sz. Gy.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: közigazgatás Marjanucz László Szegedi Tudományegyetem történelem történész