Hirdetés
Művház 2019. november 10. 15:26

Kísérletezők, újítók és klasszikusok a szegedi jazzünnepen

Képriport
Mindkét nap teltház fogadta a Szegedi Jazz Napok idei fellépőit. A közönség nagy örömére a 75. születésnapját ünneplő Kőszegi Imre tehetséges magyar fiatalok, míg Charles Tolliver amerikai legendák társaságában lépett színpadra.

A jazz folyamatos kísérletezés. A műfaj klasszisai nem csupán a műfajok sokaságában keresnek átjárókat, hanem igyekeznek a hangszerek egymásra tett hatásait is kiaknázni. De vannak olyanok is, akik a hangszerüket próbálják meg a lehető legkülönlegesebb módon szóra, illetve hangra bírni. A Szegedi Jazz Napok idei koncertsorozatának első napján szinte minden fellépőről elmondható, hogy a hagyományos megszólalási módokat kombinálják a hangszerükben rejlő egyéb, olykor extrém lehetőségekkel.

Ott volt például a nyitó koncert két előadója, a polish jazz két kiváló képviselője, Krzysztof Scieranski, aki a basszusgitár virtuóza, és Bernard Maseli, aki egy ritkán hallható hangszeren, marimbán játszik. Duójuk a hangszereikben rejlő megannyi - sokszor a technikai vívmányoknak köszönhető - új lehetőség szinte a végső határig történő kihasználásának köszönhetően úgy szólt, mintha egy népes zenekar állt volna fel az Ifjúsági Ház színpadára.

Nem véletlenül jellemezte Scieranskit egy szaklap úgy, hogy „Európa válasza Jaco Pastoriusra…”, hiszen a lengyel muzsikus a Weather Report egykori legendás basszistájához hasonlóan folyamatosan kísérletezik a hangszerével. Partnere pedig egy olyan hangszer virtuóza, amely segítségével olykor karibi hangulatot képes a színpadra varázsolni, olykor a funky ritmusokat soroz le, de az egyedi módon négy ütőt használó Maseli érzelmes, lassú dallamokban is képes kibontakoztatni egyedi tudását.

A lendületes felütést egy misztikus lebegésként értelmezhető produkció követte. A norvég Nils Petter Molvær rögzített elektronikus effektekre játszott trombitájával. Jazzkoncerteken ritkán látható olyan előadó, aki végig egy széken ül, egy kézzel fogja a hangszerét, a másik kezével pedig gombokat tekerget, és olykor elindít egy programot a laptopján. Molvær mindeközben olykor nem fújja, hanem szívja a hangszerét, beleénekel a trombita korpuszába, vagy egyszerűen csak levegőt fúj a hangszerébe, amely üvegesen hasít bele a gépekből áramló misztikus elektronikus alapok ritmusába.

A norvég jazzről tudjuk, hogy képviselői olykor a jazz határait feszegetik. De ők teszik fel legtöbbször azt a kérdést is, hogy a jazznek egyáltalán vannak-e határai? Nils Petter Molvær több mint egy órán keresztül uralta a színpadot, pedig csak ült egy széken, és a nézők sem tudták igazán eldönteni, hogy ő kísérte-e a gépzenét, vagy az effektek kísérték őt. Akik a klasszikus, improvizációs alapú jazzt kedvelik, nyilván ezt a dilemmát úgy válaszolták meg, hogy kivárták a következő produkciót.        

Ami persze egy igazi, mondhatni klasszikus jazzprodukció volt a 75. születésnapját ünneplő Kőszegi Imre főszereplésével. Kőszegi virtuóz hangszerszólista, zenekarvezető és zeneszerző, elismert dobtanár, számos tanítványa lett népszerű a magyar könnyűzene különféle irányzataiban. Az a zenekar, amely erre a különleges alkalomra állt össze, főként a tanítványaiból állt. Bacsó Kristóf szaxofonos úgy fogalmazott, hogy hatalmas megtiszteltetés számára ismét Kőszegi együttesében játszani. A még mindig nagyon fiatal Rozsnyói Péter ült a zongoránál, és az alkalmi zenekar az ő egyik szerzeményét is eljátszotta a mester tiszteletére, és természetesen közreműködésével.

A feltörekvő magyar zenészek egyik legkiválóbbika, Szandai Mátyás bőgőzött ezen az estén, aki csak ezért a fellépésért tért haza rövid időre Franciaországból. Kőszegi a maga visszafogott stílusában irányította a fiatal tehetségekből verbuvált együttest, de azért nem mulasztotta el megvillantani különleges képességeit. A különleges születésnapi produkció hatalmas sikert aratott a közönség körében, pedig már lassan éjfél volt, mire befejezte a kvartett az utolsó ráadásszámot is.

És ezzel még nem volt vége! Már szombat volt, mire Lajkó Félix a színpadra lépett. A vajdasági hegedűvirtuóznak népes rajongótábora van Szegeden, különben mivel magarázhatnánk, hogy a késői időpont ellenére szinte senki sem ment haza az utolsó koncert előtt. Lajkó egyszerre igazi hungarikum és balkatikum. A topolyai hegedűvirtuózhoz hasonló produkcióval ugyanis szinte senki sem tölti meg a koncerttermeket. Muzsikája a népzenei hagyományokra építve kalandozik el a zene távoli univerzumaiba. És természetesen ő is mindent kihozott a hangszeréből. Hiszen a hegedő is több, mint egy vonós hangszer, ugyanis a hegedű maga a lehetőség, amellyel csak egy különleges képességű zenész képes élni.

Szintén déli szomszédunktól érkezett a szombati nap első produkciója. Az újvidéki Zemljani olyan együttes, mely formabontó módon két basszistával állt fel. Ebből az egyik szintetizátorként is funkcionált, így a négytagú zenekar olykor úgy szólt, mint egy orgona, de harangozást, sőt kolompot is ki tudott csiholni hangszeréből Vasil Hajigrudev, a csapat bolgár tagja. Az együttes vezetője a magyar felmenőkkel is rendelkező Lav Kovač, aki biztos kézzel irányította társait az olykor misztikus, olykor felpörgő darabokban. Rengeteg eredeti elképzelésük van, de a Zemljani tagjai más formációkban is keresik a saját hangjukat. A fesztiválon a vajdasági zenészek több olyan lemezét is meg lehetett vásárolni, melyeket más formációkkal készítettek, és ezek ismeretében lehet igazán átélni, hogy egy fiatal zenész milyen sok irányba képes még elindulni.    

Akik utánuk jöttek, már rég ugyanazt az utat tapossák, ennek ellenére (vagy pont ezért) minden koncertjükön tudnak meglepetést okozni a közönségnek. A tradicionális népzenei alapokról elrugaszkodó Dresch Mihály quartetje már felállásában is unikumnak számít. A cimbalmos Zimber Ferenc ismét bebizonyította, hogy a magyar jazz teljesen befogadta ezt a hagyományos népi hangszert, ifj. Csoóri Sándor Sündi pedig brácsásként volt kiváló partnere a legendás fúvósnak. A nagybőgő egy univerzális hangszer, ezért a húrokat pengető Bognár András olykor egy népzenét játszó együttes ritmusát biztosította, olykor pedig jazz-alapokat nyújtott társainak. A fa- és nádfúvós hangszerek sokaságán játszó Dresch Mihály sodró erejű játékát hallgatva senkinek sem hiányoztak olyan, a jazz zenekarokat meghatározó hangszerek, mint a dob, vagy a zongora.

A Szegedi Jazz Napok idei záró koncertjén azonban igazi klasszikus felállásban lépett színpadra a Charles Tolliver All Stars. Ez az elnevezés egyáltalán nem fellengzős, hiszen a legendás amerikai trombitás együttesében olyan sztárok zenéltek, akikről nem azt kell megemlíteni, hogy milyen hírességekkel zenéltek, hanem, kiket ért az a megtiszteltetés, hogy velük együtt léphettek fel valamilyen formáció tagjaiként. Nem kell különösen fejtegetni, hogy az alt szaxofont megszólaltató Jesse Davis, a zongorista Keith Brown, a bőgős Buster Williams, valamint a dobokat kezelő Lenny White milyen hatalmas tapasztalatú zenészek, akik a rendkívül innovatív Tolliver elképzeléseit a legteljesebb módon kiszolgálják.

A Szegedi Jazz Napok történetének egyik legsikeresebb koncertje közben nem hagyhatta nyugodni a kérdés a szakértő hallgatóságot: Az amerikai fekete zenészek hogyan képesek egyszerre ilyen lazák, ugyanakkor ennyire koncentráltak lenni egy koncert alatt? Sodró lendületű zenéjükben ugyanis egyszerre érzi az ember precizitást és az improvizáció felszabadító erejét. Tolliver és társai egyszerűen és természetesen adták vissza a jazz lényegét, amit úgy lehet egyszerűen megfogalmazni, hogy egy hangszer egy nagy lehetőség, és ha ezzel a lehetőséggel egy tehetséges találkozik, rengeteg embernek tud örömöt szerezni.    

Sz. Gy.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Szegedi Jazz Napok