Szeged300 2019. szeptember 22. 18:56

Látszódjak a Körtöltésen túl is – ez jelenti az irodalmi hírnevet Szegeden

És ezt szerencsére nagyon sokan „megugrották”. Pedig jelentős részük „bevándoroló” volt a XX. század elején éppúgy, mint napjainkban.

Bíró-Balogh Tamás előadása még a Szeged 300-konferencia délutáni szekciójában hangzott el a Fekete Házban. Változtatás nélkül közöljük.

Szakirodalmi közhely, hogy a város pusztulással teremtődött: az 1879-i árvíz így természetesen a kultúrára, azon belül az irodalomra is hatott. Az addig mezőváros jellegű Szegeden óriási mértékben fejlődött az írott szó vidéke is. Volt olyan időszak, amikor négy napilap is megjelent a városban, nem véletlen, hogy országosan ismert újságírók szerződtek le kisebb-nagyobb időre Szegedre.

A századelőn mégis volt ellenvélemény. Nem is akárkitől. „A városnak nem volt és nincs irodalma, mert nem volt története, múltja és nincs egyéni jellege. Szeged nem volt soha irodalmi fészek. A magyar irodalom itt nem időzött, nem táborozott és nem kötött békét soha.” Juhász Gyula írta e kemény sorokat. A huszonhárom éves fiatal – budapesti! – egyetemista hozzáteszi: „A szegedi városi írókat – ha érnek valamit – előbb-utóbb úgyis meglátja és – elnyeli Budapest. / Ki tudja, talán támad egyszer egy szegedi író, aki Budapestet nyeli el! De annak meglehetősen óriásnak kell lennie. Addig marad Szeged, ami volt: a magyar írók feltételes megállóhelye.” Juhász soraiban azonban önellentmondás rejlik, hiszen ha valaki megáll egy időre Szegeden, az már itt is „időzik” valamennyit. Kérdés, hogy mennyit. Másrészt Juhász ifjúi hevében nem számolt az olyan, nem is oly sokkal korábban Szegeden időző írókkal, mint például Mikszáth, Gárdonyi, vagy saját kortársaival, Tömörkénnyel, Mórával. És habár cikkében sok részigazság van, az egész mégis torzít, ezért is, hogy az érettebb Juhász később árnyalt véleményén.

Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész a Szeged300-előadássorozaton a Fekete Házban (fotó: Szabó Luca)

Merthogy éppen erről van szó: egy város irodalma több szegmensből áll össze. Szegedé meg pláne. Mert ha csak a valóban itt élő, helyi írókat néznénk, ha nem is szegény, de jóval szegényebb lenne a korszakban a város kultúrája: legnagyobbrészt az itteni napilapok munkatársai, három kiemelkedő író: Tömörkény, Móra és Juhász. (Hármójuk közül ráadásul csak Juhász az igazi „bennszülött”, Tömörkény Cegléden, Móra Kiskunfélegyházán született.) Hozzájuk csatlakozott valamivel később „átutazóként” József Attila és Radnóti Miklós, majd immár egy másik korszakban Baka István: ő előbb szintén átutazó (1967–1972 között járt az egyetemre), majd egy rövidebb szekszárdi életszakasz után 1974-től haláláig Szegeden élt – viszont Baka „közismerten szülővárosában, Szekszárdon érezte jól magát, a szegedi kisvilághoz ambivalens módon kapcsolódott”.

Szeged irodalmához természetesen hozzátartoznak azok az alkotók is, akik rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtak a városban. Elsősorban a Szegedre 1920-ban Kolozsvárról áttelepült egyetemnek volt nagy vonzóhatása, és mellette a főiskolának. (Az első sokáig József Attila nevét viselte, az utóbbi pedig Juhász Gyuláét – előbbi mára elvesztette ezt.) Érdemes belegondolni: Radnóti Miklós például csakis addig volt „szegedi”, amíg egyetemi hallható volt: a beiratkozás előtti napon érkezett életében először a városba, majd utolsó vizsgáinak letétele után már nem is jött vissza, csak néha-néha, vendégszereplőként vagy látogatóba. Radnóti négy évig járt a bölcsészkarra – József Attila azonban még az egyetemi időszakát sem töltötte ki teljesen. Egészen konkrétan szegedi életszakasza mindössze egy tanév volt: 1924 őszén érkezett Szegedre, 1925 júniusában azonban már Budapestre költözött. (A Szegedhez közel fekvő Makón is mindössze két évet élt, 1922–1924 között – igaz, innen alkalmanként be-bejárt meglátogatni Juhász Gyulát.) József Attila szegedi periódusának idején éppenhogy nem volt a korszak reprezentatív költője – még városi viszonylatban sem! Lengyel Andrást idézem: „Az indulás azonban minden alkotó életében különlegesen fontos életszakasz, s ennek sikere vagy kudarca sokáig kihat rá. Szeged irodalmi életének belső dinamizmusát mutatja, hogy ezt az indulást József Attila számára meg tudta könnyíteni. Megajándékozta a költői elhivatottság majdnem egy életre szóló nagy élményével, s lehetővé tette számára, hogy ebben az oly fontos életszakaszban megszerezze orientációjának több fontos elemét.” Radnóti költészete is később teljesedett csak ki.

Dutka Ákos költő máriaremetei otthona. Az asztalon Juhász Gyula nagyváradi portréja, a családnak dedikálva: „Dutkáéknak ismételten szeretettel. Juhász Gyula, Nagyvárad 1919. X. 29.” (fotó: Fortepan)

Felsorolni is hosszú lenne azon írók-költők és irodalomtörténészek-kritikusok nevét, akik a szegedi felsőoktatásban végeztek. Elég csupán a harmincas években működő élcsapatra, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumára gondolni, vagy a hatvanas évektől működő Ilia-iskolára. Szeged hatása vissza-visszaköszön szinte majd’ mindenki írásaiból.

És Szeged irodalmi életéhez hozzátartoznak azok az alkotók is, akik csak alkalmanként fordultak meg a városban. Ők népszerűségük, vonzásuk vagy presztízsük miatt voltak hatással a helyi kultúrára. Leggyakrabban irodalmi rendezvényen vettek részt – előadáson, felolvasáson, köszöntésen –, de nemegyszer csak látogatóba jöttek valakihez.

1936. Radnóti Miklós, a „szegedi” költő ekkor már több mint tíz éve Budapesten él. A kép Gül Baba utcában egy házavatón készült. Bal oldalon Kolozsvári Grandpierre Emil író, előtte Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós költő, mellettük kendővel Péter Andrásné (háziasszony) és Ortutay Gyula néprajzkutató. Előrébb Halász Gábor író és monoklival Joó Tibor irodalomtörténész. Jobb oldalon áll Reitzer Béla szociológus, előtte Hevesi András író (fotó: Fortepan/Paczolay család)

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a lokalitás nem esztétikai mértékegység, és a lakcímkártya nem minőségjelző lakmuszpapír: attól, hogy valami „szegedi”, még nem lesz jó. Természetes, hogy vannak közepes és kifejezetten gyönge minőségek is, a helyi lakosok között is, a városban időző egyetemisták között is. De az irodalomnak szüksége van erre a másod-, harmadvonalra is, mert közülük kerülnek ki a kismesterek és próbálkozók. Sőt, „az irodalmi élet valóságos közegét nem utolsósorban ezek a kisebb írók alkották, s ennek a mezőnynek a viszonylagos erejét jelzi, hogy mindegyik csoportnak – a kismestereknek éppúgy, mint a torzóvá lett próbálkozóknak – megvolt a maguk szerepe. A kismesterek valódi irodalmat teremtettek, értékeket alkottak, a próbálkozók pedig – ha többet talán nem is, de – egy új életérzést, irodalmi habitust megszólaltatni próbáltak, s a maguk módján az irodalom új törekvéseit képviselték e vidéki közegben. Kudarcaik legalább annyira tanulságosak, mint eredményeik.” Az irodalom szükségszerűen kitermeli a sokadvonalat is: rengeteg név van a korabeli lapokban, amelyeket a jótékony feledés fed azóta is. (És fedi majd el a mai „írók, költők” egy részét is.) Szegeden fontos viszonyítás a várost körülvevő Körtöltés – aki és ami azon túljut, az, a mondás értelmében már valamiképpen minőség. Mások pedig belül ragadnak a Körtöltésen; nekik meglehet, nagy a városi „hírük”, de a Körtöltésen kívül nem látszanak.

Az úgynevezett „szegediség” kérdéséhez érdemes szúrópróbaszerűen mélyfúrásokat végezni az itteni irodalmon. Nézzük meg a reprezentatív élcsapat, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának összetételét ebből a szempontból:

  • Ádám László Mezőtúron született, Szegedre egyetemi évei kötik, aztán visszaköltözött szülővárosába, később pedig Budapesten telepedett le.
  • Árvay Erzsébet a Kolozsvárhoz közeli Buzán született, Szegedre egyetemre jött, itt ment férjhez Kalmár Lászlóhoz és a városban éltek ezután.
  • Balla Sándor Gyulán született, Szegeden tanult, egy ideig még itt volt újságíró, könyve is jelent meg itt, majd a fővárosba költözött.
  • Baróti Dezső az erdélyi Tordán született, és valóban sokáig élt Szegeden, az egyetem rektora is volt; később Budapesten lakott, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként ment nyugdíjba.
  • Berczeli Anzelm Károly szegedi családban született, 1939-ben költözött Budapestre.
  • Buday György Kolozsváron született, családja 1924-ben költözött Szegedre, de ő 1937-ben előbb Olaszországba, majd 1938-tól végleg Angliában telepedett le, s ott lett világhírű fametsző.
  • Erdei Ferenc Makón született, és bár a szegedi egyetemen tanult jogot, sosem élt Szegeden, naponta járt be Makóról; később ő is Budapestre költözött.
  • Gáspár Zoltán a felvidéki Rozsnyón született, szegedi egyetemi évei után nem sokkal Budapestre költözött, a Szép Szó szerkesztője lett.
  • Hont Ferenc Szegeden született, a harmincas években egy ideig párhuzamosan rendezett szegedi és budapesti színpadokon, később már csak fővárosban, mert ott élt.
  • Kárász Judit ő is szegedi családban született, az egyetemi évek után Németországban és Dániában élt, végül Budapesten telepedett le.
  • Ortutay Gyulának az apja, Ortutay István is a szegedi irodalom része, itt volt újságíró; Gyula azonban az egyetem elvégzése után Budapestre költözött, miniszter is volt.
  • Radnóti Miklós Budapesten született, a négy egyetemi év után azonnal visszament a fővárosba, és csak alkalmilag rándult le tanulmányainak városába.
  • Reitzer Béla Szegeden született, itt is nőtt fel, de az egyetem elvégzése után Budapesten kapott állást, ott élt.
  • Széll István Szegeden született, orvostanhallgató volt, majd jogot tanult, később Budapestre költözött.
  • Tolnai Gábor Kunszentmiklóson született, Szegeden csak egyetemi évei alatt élt, aztán a fővárosba költözött, az akadémikusságig vitte.
  • Tomori Viola Budayhoz hasonlóan kolozsvári származású, Szegedre jött egyetemre, de ideig itt is dolgozott, majd egy külföldi ösztöndíj után Budapesten telepedett le, aztán egy ideig ismét Erdélyben élt, végül Tiszaújvárosba költözött, ott is halt meg.

Látható, a reprezentatív szegedi írócsoport tizenhat tagja közül mindössze hat született Szegeden, viszont csak egy tag maradt végleg a városban, de ő meg nem itt született. A legtöbben az egyetemi éveik után Budapesten, illetve külföldön telepedtek le. A Művkoll azonban nevében is szegedi, alighanem a „helyi” irodalom legerősebb korszakát jelenti.

Hasonló eredmény mutatkozik meg, ha megnézzünk a hetvenes-nyolcvanak évek két reprezentatív szegedi költői antológiáját, az 1979-ben megjelent, Szigeti Lajos Sándor által szerkesztett Gazdátlan hajókat, illetve az 1983-ban Vörös László szerkesztette A hazatérés lehetőségeit. Előbbiben – ezt szokás az Ilia-iskola „nagy generációjának” nevezni Baka István Szekszárdon, Belányi György Garcson, Géczi János Monostorpályiban, Petri Csathó Ferenc Szegeden, Téglásy Imre Békéscsabán, Zalán Tibor Szolnokon született (és Abonyban nőtt fel). A második, pár évvel későbbi antológia négy szerzője közül a tragikusan fiatalon meghalt, és a kötetben már csak posztumusz jelenlévő Herbszt Zoltán Sopronban, Hévizi Ottó Budapesten, Józsa Fábián Hartán, míg a Vecsernyés Imre néven publikáló Dlusztus Imre Szegeden született. Tehát mindkét antológiában egy-egy szegedi születésű költő van, igaz, ők meg is maradtak a városban. A többiek Baka István kivételével az egyetem elvégzése után elköltöztek Szegedről.

Ma szintén sok író és költő van Szegeden, doyenjük Simai Mihály és Horváth Dezső, a legfiatalabbak a Törzsasztal Íróműhely köré csoportosulnak. A teljesség igénye nélkül sorolok pár szegedi lakos szerzőt: Bencsik Orsolya, Bene Zoltán, Becsy András, Gyukics Gábor, Hász Róbert, Kelemen Zoltán, Kollár Árpád (bár ő Szentmihályon él), Lanczkor Gábor, Latzkovits Miklós, Lázár Bence András, Lengyel Zoltán, Orcsik Roland, Plugor Magor, Szilasi László.

Két László, de az egyik Ernő: Szilasi és Darvasi, aki Szív

Ez a névsor azonos kvalitású azzal a névsorral, amikor olyan neveket mondok, akik itt tanultak, de az egyetem vagy a főiskola elvégzése után elmentek Szegedről: itt tanult Ambrus Lajos, Dékány Dávid, Géczi János, Gimesi Dóra, Grecsó Krisztián, Győrei Zsolt, Háy János, Hevesi Judit, Keresztesi József, Kiss László Kiss Ottó, Pál Sándor Attila, Schlachtovszky Csaba, Szijj Ferenc, Totth Benedek (egy szemeszter), Temesi Ferenc és Turi Tímea. Darvasi László és Podmaniczky Szilárd szintén itt tanultak, de nem mentek el rögtön a városból, évtizedeket éltek itt, mielőtt a fővárosba, illetve a Balaton partjára költöztek.

Az első névsorból – az itt élők közül – csak ketten szegedi születésűek: Latzkovits Miklós és Lázár Bence András, a másodikból hárman: Dékány Dávid, Gimesi Dóra és Temesi Ferenc, akik az egyetem elvégzése után költöztek el Szegedről.

Ez a vegyesség, mondani sem kell talán, jót tesz Szegednek. A ma itt élő alkotók sok helyről érkeztek – Erdély, Vajdaság, Dunántúl, Tiszántúl, Budapest, –, az ott szerzett tapasztalataikkal színesítik a szegedi kultúrát. És fordítva: a Szegeden tanult szerzők pedig az országos kultúrát színesítik egy kis szegediséggel.

Ennek leglátványosabb fajtája az úgynevezett Szeged-regény. Az Ilia-tanítványok közül hárman is írtak ilyet, Temesi Ferenc a Port, Géczi János a És kezét reá tevé, hogy lássont, Ambrus Lajos pedig az Eldorádót. A mai középgenerációból Darvasi László Virágzabálók és Taligás, Szilasi László A harmadik híd, és Trenka Csaba Gábor Érinthetetlenek című regényét kell kiemelni. Legújabban az idén megjelent Grecsó Krisztián-regény, a Vera gyarapította a Szeged-témájú szépirodalmat.

És a harmadik csoport, a városba látogató írók-költők. Hát, szerencsére sokan vannak. Leginkább a Grand Café, a Somogyi-könyvtár, a Szegedi Tudományegyetem, a Millenniumi Kávéház és a Jazz Kocsma szokott helyet adni a rendezvényeknek. Felsorolni sem lehet azokat az ismert és elismert alkotókat, akik a városba látogatnak, könyvbemutatót, felolvasó estet tartanak, úgyhogy nézzük csak ezt a hetet. Hétfőn a Margó-díjas Totth Benedek, kedden a Kossuth-díjas Bodor Ádám és József Attila-díjas Cserna-Szabó András, tegnap a Libri Irodalmi díjas Tompa Andrea, ma pedig – öt órától – a Magyar Irodalmi Díjas Balla Zsófia és a József Attila-díjas Báthori Csaba lépett, illetve lép föl Szegeden. Ezen írói látogatások majdani irodalomtörténeti feldolgozásához azonban már nem a sajtót kell lapozni hozzá – mert a kulturális újságírás erősen hanyatlófélben van, úgymond – hanem a Facebook-eseményeket.

Történetileg – és most hasraütés-szerűen mondok egy példát – Pál Sándor Attila szegedi kötődése semmiben sem különbözik Radnóti szegediségétől: mindketten vidékről érkeztek egyetemistának a városba, majd annak elvégzése után rögtön tovább is álltak. Radnóti ráadásul utálta is a várost, ő Pesten akart maradni, nem függetlenül Gyarmati Fannitól, de a numerus clausus miatt nem járhatott a budapesti egyetemre. 1930. július 20-án írta Fanninak: „Valószínűleg Szegedre vesznek csak fel. Hát nem őrület ez? Szeged. Hát mit csináljak én Szegeden?” Elhatározta, hogy amint lehet, egy vagy két félév után, lelép innen. De addig is, a dedikációinak összegyűjtött sorozatából látszik, hogy nagyon is jól tudta, mit kell csinálni: azonnal megpróbált barátokat, szövetségeseket szerezni, és azonnal adott a Pogány köszöntőből dedikált példányt a tanárainak is. Ugyanakkor pedig rögtön belépett a nevében is szegedi Művkollba, és később „növelő közössség”-nek nevezte a városi csapatot.

Sokat kapott a várostól – és sokat adott neki. Ez a leggyakoribb képlet. A város és mindenkori írói kölcsönhatásban vannak.

Nyitóképünkön: A Szekszárdon született szegedi költő, Baka István (fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum)

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Bíró-Balogh Tamás irodalom Szeged 300