Szegeden 2019. augusztus 7. 19:21 Forrás: Szegedi Tükör

Államvizsgán Péter Lászlóval

Nem ismertem Péter Lászlót. Pontosabban, nem ismertem jól, nem ismertem eléggé.

Ezt a hiányt – mint annyi más hiányt – most már nem pótolhatom. Mint a nagy embereknél általában, a híre megelőzte őt. Középiskolásként feltett szándékom volt, hogy bejutok a szegedi egyetem (akkor még JATE) bölcsészkarára, magyar–történelem szakra. A nyolcvanas évek második felében ez nem ígérkezett könnyű mutatványnak. Nem is annyira a felvételi keretszámok miatt (bár abban sem bővelkedtünk), hanem a jelentkezők nagy száma miatt. Akkor még négyszer, ötször annyian jelentkeztek erre a szakpárra, mint ahány hallgatót felvettek. Az angollal párosított bármelyik szakra még ennél is magasabb várfalat kellett megmásznia annak, aki a következő évben egyetemi polgár szeretett volna lenni. (Igaz, a fiúkat abban az időben előfelvételisként előbb elvitték egy évre katonának.)

Harmadikos gimnazista voltam, amikor a nyár két hetét felvételi előkészítő táborban treníroztuk magunkat a következő évi felvételire. Zömmel egyetemi oktatók tartották óráinkat, akik közül többen is emlegették Péter László nevét. Tőlük hallottam először róla. Abban az időben szabályosan szerelmes voltam Szegedbe, szerettem volna mindent tudni a városról. Nem ennyire nyomdakészen, ám erről a vágyamról beszéltem az előadások szünetében az egyik oktatónkkal, aki elmosolyodott, és csak annyit válaszolt: „Ilyen ember csak egyetlen létezik, Péter László.” Nem mulasztotta el hozzátenni, hogy amit ő nem tud Szegedről, azt talán nem is érdemes tudni. Majd félrevont és dióhéjban elmesélte a szegedi tudósember élettörténetét.

Megdöbbentem, mert azonnal világossá vált, hogy egy kiváló kutató pályáját törték derékba, mert karakánul viselkedett az 56-os forradalom alatt. Nem taníthatott az egyetemen, pedig ha jól értettem, ő maga ezt szerette volna a legjobban. Később jöttem rá, hogy egy olyan formátumú embert, amilyen Péter László volt, nem lehet tönkre tenni. Máshol, másformában elvégezte azt, amit senki nem vitt volna végbe a helyébe. A humántudományok sokaságán keresztül mutatta meg és fel Szeged rég- és közelmúltját.

A rendszerváltás évében azonnal visszakerült az egyetemre, de ez a kései rehabilitáció nem azt hozta számára, amit várt. Klasszikus irodalomtörténetet szeretett volna oktatni, egyszerre középpontba állítani Szeged irodalmi értékeit, a tényeket és az adatokat. Többször is elmondta, hogy ezek nélkül nem létezhet kutatás, hogy ezek nélkül nem beszélhetünk még a humántudományokról sem. Régimódi volt, egy nagyon megváltozott, modernné vált világban. Amennyire meg tudtam ítélni: nem találta a helyét bölcsészkaron.

Egyáltalán nem örültem, amikor kiderült, hogy az államvizsgán magyar irodalomból ő lesz az elnökünk. Szigorú volt. Az akkori szabályok szerint irodalomból a felkínált közel negyven tételből ötöt kellett kiválasztania a vizsgázóknak. Így működött akkor a tudás mérése. „Arany János?” – kérdezte csodálkozva, amikor vizsgatételeimet tanulmányozta. „Nocsak, nocsak” – mondta. Valami azt súgta, hogy ez nem jót jelent. Nem úgy ismerte a kilencvenes évek magyar szakosait, mint akik bármi érdemlegeset tudhatnak Aranyról. Tizenhat éves korom óta két költőt olvastam naponta: József Attilát és Aranyt. Gyorsan átvitorláztunk az életrajzi tényeken, majd folyamatosan idéztem a költői verseiből. Ötvenet, hatvanat tudtam kívülről. Nem is vizsga volt ez, hanem lubickolás valami elemien ismerős anyagban.

Fiatalember, ez ötös – mondta szelíd mosollyal, és utamra bocsátott.

Bod Péter

(Péter László, Szeged díszpolgára 93 éves korában elhunyt. A város saját halottjának tekinti. Temetéséről az elhunyt rokonai később döntenek.)

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: díszpolgár gyász halál jegyzet Péter László Szegedi Tükör