Szegeden 2019. július 21. 13:32 Forrás: Szegedi Tükör

Magunknak teremtett idill

Két hét távol Szegedtől. Kitört a nyár, jött vele a kánikula, és ami ennél is fontosabb: véget ért a tanév. Irány nyaralni a gyerekekkel!

A helyszín egy innen alig több mint száz kilométerre fekvő város. Nagymamával, sok szeretettel, gondoskodással, nyugalommal, türelemmel, odafigyeléssel, finom koszttal. Amilyen észrevétlenül csordogált az idő, olyan gyorsan eltelt.

Jártuk a strandokat, megmártóztunk a hullámmedencében, a legmagasabb és legtekervényesebb csúszdáról is a mélybe vetettük magunkat. Összekapaszkodtuk, mert egy öt- és nyolcéves gyereket fenn a magasban mégiscsak megtalál az aprócska félelem, de apa keze ezen a nehézségen is átsegítette őket.

Kosztolányival értek egyet, aki egész alkotói énjét arra vezette vissza, hogy neki azért sikerült művésszé válnia, mert nem felejtette el gyerekkorát. Sőt, ennél is több sikerült neki: bizonyos értelemben gyerek maradt. Ez a képesség a szülőknek is jót tesz. Könnyebben és gyorsabban megértjük a kicsiket. Az ő észjárásuk és elvárásaik szerint tudunk velük társalogni és elmagyarázni azt a felfoghatatlanul sok ismeretlen dolgot, amit összefoglaló néven a világnak nevezünk. (És közben mindegyre azt tapasztaltam, hogy már nagyon sokat tudnak. Ismereteik néha bámulatosak, olykor fel sem foghatom, honnan tudják ezt vagy azt.)

Szóval nekünk nagyon jól telt a két hét. Fát vágtunk, tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, napnyugta után zseblámpával a kézben sétálunk a Kettős-Körös gátjánál. Belebújtunk a szalmaboglyákba, szalmabálákat görgettünk, vízibicikliztünk, homok- és anyagvárat építettünk a folyó partján, futóversenyeztünk a sekély vízben, megnéztük közelről, milyen egy szarvasbogár, és abban maradtunk, hogy jövőre már kajakozunk és kenuzunk is.

Két hétre majdnem teljesen elfelejtettem, hogy létezik világ azon a mikrokozmoszon kívül, amelyben akkor léteztem. Fagyiztunk, bicikliztünk, kürtőskalácsot ettünk, nagyokat sétálunk, megnéztük kinn a pusztán a naplementét. Az egész két hetet finoman körbefonta az idill érzése. Bár egyik gyerekemet sem nevezném nagyon könnyű esetnek, egyetlen hangos szó el nem hangzott a nyaralás ideje alatt. Szófogadóak voltak, és olyan jókat aludtak, mint talán soha életükben. A napközbeni programok sokasága miatt ezen nem csodálkoztam, hanem jólesően nyugtáztam.

Az apró idill a mienk volt. Magunknak teremtettük, mi vigyáztunk rá. A bennünk megtelepedett harmónia azonban nem tett vakká. Ahogyan kéz a kézben sétáltam a gyerekeimmel a nekem legszebb délkeleti kisváros utcáin vagy annak strandján, lépten-nyomon gyerekeikkel veszekedő szülőket láttam. A türelmetlenség, kiabálás, veszekedés, fenyegetőzés, „legutolsó figyelmeztetés” változatai a gyerekek és a szülők közötti meg nem értettség formáira. Talán túlzok, de ha más családokat néztem, többnyire ezt láttam.

Egy fáradt, keserű ország életképei jöttek minduntalan elém. Rossz házasságokról, elrontott családi életekről lebbentek fel a fátylak egy-egy pillanatra, amikor a dühtől eltorzult hangú anyákat és apákat hallottam, akik olyan mélységekből érkező indulattal beszéltek csemetéjükkel, amire észszerű magyarázatot aligha lehet adni. Én biztosan nem tudok.

Talán szerencsés vagyok. Egy kicsit megmaradtam gyereknek. Füvet szerettem volna nyírni, de a gyerekek a slaggal játszottak, egymás locsolták, és sikítoztak. Na, ebből nem lesz fűnyírás – gondoltam. Aztán eszembe jutott, mennyire szerettem a testvéremmel a kerti öntözővel játszani. Akkor azt gondoltam, nincs is annál nagyobb mulatság.

Négy évtized távolából lehet, nem is tévedtem nagyot.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: nyaralás Szegedi Tükör