Hirdetés
Szegeden 2019. június 24. 13:04

Egy szegedi bölcsész, akit a Távol-Kelet varázsa magába szippantott

Képgaléria
A doktori képzéssel együtt 10 évig járt a Szegedi Tudományegyetemre, közben hosszabb-rövidebb időt töltött más európai országokban. Amikor végzett szegedi tanulmányaival, elindult a Távol-Keletre, előbb Dél-Koreában töltött néhány évet, most pedig Japánba, pontosabban a Hokkaido Egyetemre tette át a székhelyét. Már majdnem nyolc éve él Ázsiában Balogh Lehel, így van némi rálátása az európai és a távol-keleti gondolkodás közti alapvető különbségekre.
Repülőnap

Dél-Korea második legnagyobb városában, Puszanban tanítottál hosszú ideig. Mit tapasztaltál, mennyire foglalkoztatják az ottani embereket az európai, és különösen a magyar történések?

Kevéssé, különösen ami a magyar történéseket illeti – hacsak nem következik be egy olyan, a koreaiakat is fájdalmasan érintő katasztrófa, mint amelyhez fogható az idén nyári hajóbaleset volt Budapesten. Magyarország annyira távol fekszik Dél-Koreától, hogy érthető, miért tudnak csak nagyon keveset rólunk. Mindazonáltal a többség, akikkel én szóba elegyedtem, tisztában volt országunk elhelyezkedésével Európán belül, fővárosunk nevével, továbbá az idősebbek az ’56-os forradalommal is képben voltak. A koreaiak tudatában Európa (amely alatt sokszor az EU-t értik) többé-kevésbé egységes egészet képez, amelynek szokásait és kultúráját sokan nemigen tudják megkülönböztetni az USÁ-étól. Ezzel együtt vannak persze tájékozottabb emberek is, akik jobban belelátnak a napi világpolitika eseményeibe és képesek érzékelni a nüánszokat akár Európán belül is. Ám mielőtt még mindebből azt a téves konzekvenciát vonnánk le, hogy a koreaiakat hidegen hagyja a nyugati világ, talán tanácsos azt is fontolóra vennünk, hogy amennyire egy európai átlagember sem tud túl sokat a borneói vagy a gvangdzsui előválasztások zöldpárti jelöltjéről, úgy feltételezhetően egy koreai vagy japán polgár sem lesz különösebben tájékozott a dél-alföldi járások körzeteit illetően. Mindenkinek a saját háza tája a legfontosabb, és ez így is van rendjén.

Akik nem foglalkoznak filozófiával, azok is sejtik, hogy a nyugati metafizikai gondolkodás nagyon sokban eltér az ázsiai hagyományoktól. Mennyire tudod megértetni Heideggert, Kantot, Hegelt azokkal, akik teljesen más kulturális hagyományok örökösei?

Semennyire. Akik teljesen járatlanok az európai szellemtörténetben, azok számára merőben idegen fog maradni Hegel vagy Heidegger filozófiája. Emlékszem, amikor a gimnázium negyedik osztályában először olvastam bele a Szellem Fenomenológiájába, számomra sem mondott semmit sem az a szöveg, holott nekem mégiscsak egy olyan országba volt szerencsém születni, amelyben a nyugati metafizikai gondolkodás nem teljességgel ismeretlen. Amikor Koreában kezdtem tanítani „Nyugati filozófiát”, akkor hamarjában be kellett látnom, hogy az alsóbb évesek számára nem célravezető valódi „hard core” bölcseletet oktatni, mert nincsen még meg a kellő hátterük hozzá, hogy érteni és élvezni tudják azokat a szövegeket, amelyek olyan kultúrtörténeti jelenségekre épülnek, amelyekkel nincsenek tisztában. A felsőbb évesek számára viszont, akik akkorra már megedződtek Platónon és Descartes-on, valamint tájékozódtak európai irodalomból és történelemből is, érdemes volt elővezetni bonyolultabb modern és kortárs szerzők műveit is, mert ekkorra már ők is képesek voltak valamelyest elhelyezni ezeket a gondolkodókat és gondolataikat a teljes nyugati filozófiai korpuszon belül.

Voltak esetleg olyan kollégáid, tanítványaid, akik kifejezetten a te inspirációdra kezdek el magyar kultúrával, történelemmel, esetleg filozófiával foglalkozni? Esetleg a te hatásodra döntöttek úgy, hogy Európába, illetve Magyarországra utaznak a szabadságuk alatt?

Olyan eset, hogy valaki annak hatására látogatott el Magyarországra, hogy velem megismerkedett, számos akadt, hiszen öt éven át tanítottam Koreában, sok száz hallgató fordult meg az óráimon, akiknek java része kimondottan érdeklődőnek mutatkozott a magyar kultúra iránt. Voltak, akik önszorgalomból meg is tanultak pár kifejezést magyarul, és „Jó napot kívánok, Tanár úr”-ral köszöntöttek a folyosón, ami bevallom, nagyon jól esett. Több alkalommal fogadtam is a koreai hallgatóimat Budapesten vagy Szegeden, amikor éppen otthon tartózkodtam, sőt a szüleimnél is többen megszálltak már az évek során. Európába pedig rendkívül sokan utaztak és utaznak a mai napig is a koreai hallgatók közül, hiszen népszerű turisztikai állomásnak számít a fiatalok körében nem csupán London vagy Párizs, hanem Prága, Bécs és Budapest is.

Nem lehetett egyszerű beilleszkedned, hiszen a más kulturális hagyományok mellett komoly nyelvi nehézségeid is lehettek. Hogyan kell elképzelnünk a nyelvet, a koreai írást?

A koreai nyelv esetében voltaképpen szótagírásról van szó, amely a koreai ábácén, vagyis a hangulon alapszik. Maga a hangul megtanulása nem jelent különösebb nehézséget, egyszerűen be kell gyakorolni az új jeleket, amelyekből egyébiránt nincsen túl sok, huszonegynéhány. Számomra a valódi nehézség ott kezdődött, amikor meg kellett különböztetnem az egymáshoz nagyon hasonló koreai hangokat, amelyek a nyugati nyelvekben egyáltalán nem is léteznek. Ez a gyakorlatban azzal jár, hogy az embernek lassú, fáradalmas munkával meg kell tanulnia új hangokat képeznie. Illetve az is komoly problémát okozott, hogy meghalljam és megértsem, az anyanyelvi beszélők normális sebességű nyelvhasználat mellett mit próbálnak kommunikálni felém, hiszen az, ami a nyelvtankönyvekben szerepel, és az, ami az utcán zajlik, az két markánsan eltérő világ.

A koreai nemzet több mint fél évszázada megosztott, és nem csak két államban, de két nagyon eltérő társadalmi, kulturális, ideológiai környezetben élnek az emberek. A déliek szerint mennyire reális az a törekvés, hogy belátható időn belül egyesüljön a félsziget két állama?

Teljes mértékben reálisnak tartják. Elvétve találkoztam csak olyan koreaival, aki ne száz százalékos meggyőződéssel állította volna, hogy a két ország egyesítésére belátható időn belül sor fog kerülni. Aki némileg szkeptikusabb volt ez ügyben, az is csak azért volt óvatosabb, mert idősebb volt, és abban nem volt már bizonyos, hogy ő maga meg fogja érni az újraegyesülést – de hogy a két ország egyesülni fog, efelől nem volt kétsége.

Hogy kell elképzelni a koreaiak humorát? Ha például elmeséltél nekik egy magyar viccet, nevettek?

Ami azt illeti, vicceket nem igazán mesélgettem, de biztosra veszem, hogy nem sok babér termett volna az anyósvicceknek vagy a Kohn vs. Grün-féle humorbonbonoknak. A koreaiak humora alapvetően fizikai humor, zsigerileg imádják a slapstick-et, amelyben a lényeg az, hogy valaki elcsúszik, pofont kap, melléesik, megsérül, stb. Továbbá valamely rejtélyes oknál fogva szeretik, és elképesztően viccesnek találják, ha férfiak beöltöznek nőnek és nőket imitálnak. Ha jobban belegondolok, ez inkább csak a férfiakat mulattatja, ám mivel elsősorban ők a hangadók és a véleményformálók, ez a típusú crossdressing-humor széles körben jelen van. Személyes tapasztalatom az, hogy a szituációs, spontán jellegű humort és a játékosságot értékelik, ha tehát például különféle karakterekben beszél az ember, vagy könnyen érthető iróniát alkalmaz, az elég jól működik náluk. Úgyhogy megnevettetni őket tulajdonképpen nem is nehéz, de az biztos, hogy nem egy pesti viccel kell nekilátni a dolognak.

Miért váltottál országot? Mit vársz a Japánban töltött időtől?

Nagyon szerettem Koreában élni és dolgozni is, rengeteget kaptam attól a kultúrától és az ottani emberektől, ugyanakkor egy idő után éreztem, hogy megérett a váltás ideje. Szüksége van az embernek olykor más impulzusokra, újabb kihívásokra, és számomra Japánban élni pontosan ezt jelenti. Őszintén hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült a Hokkaido Egyetemre kerülnöm, nagyszerű körülmények között dolgozhatok, kiváló kollégáim vannak, akik mindenben támogatnak és segítenek. A szerződésem két évre szól, amely időszak végére egy monográfiát szeretnék megírni az összehasonlító filozófia és pszichiátria/pszichoterápia területéről.

Számunkra Japán egy távoli, kicsit misztikus, de alapvetően munkaközpontú, és gazdag ország. Te már valamennyire belátsz a felszín mögé: valóban annyira fegyelmezett társadalom az övéké, ahogy innen látjuk?

Valóban példásan fegyelmezettek és rendszeretőek, amely véleményem szerint a hétköznapokban nagymértékben megkönnyíti az emberek együttélését. Természetesen ők is ugyanúgy emberek, ahogy mi, ők is mind küzdenek a maguk nehézségeivel és problémáival. Időnként szükségük van tehát arra, hogy a gőzt kiengedjék, és ennek megvannak a társadalmilag szentesített formái: a hétvégi vállalati vagy munkahelyi közös együtt evések és ivások, a karaoke, az sportklubokba tömörülés és az együtt sportolás, az idősek mély természetszeretete, a közös hegymászások, amelyek majdhogynem spirituális utazások, a vallások, rituálék, öntökéletesítési foglalkozások (tea-szertartás, virág-rendezés, stb.), és még számos egyéb tevékenység, amellyel kiszakadhatnak a mindennapok stresszes taposómalmából.

A filozófia mellett vallástudományokkal és pszichológiával is foglalkozol. Ha ötvözöd ezeket a tudományokat, akkor új távlatok nyílhatnak az alkalmazott tudományok területén. Kik voltak rád a legnagyobb hatással, amikor a kutatási területedet kijelölted?

Szegedi oktatóim közül filozófiailag Csejtei Dezső, Dékány András, Gyenge Zoltán, Pavlovits Tamás és Sutyák Tibor voltak rám a legnagyobb hatással, mindannyiuktól nagyon sokat tanultam a szakmáról, azon belül is főként a francia és német filozófiai hagyományról. A tudományok ötvözhetőségét és alkalmazhatóságát illetően Tóth János és Krémer Sándor jártak előttem kiváló példával, akiktől nem mellesleg egy széles látókörű nemzetközi szemléletet is elsajátíthattam. Ez utóbbi igencsak lényeges volt abban, hogy külföldön is meg tudjam állni a helyemet és alkalmazkodni legyek képes a sokszor felettébb eltérő helyi viszonyokhoz és elvárásokhoz. Pszichiátriáról a SOTE Magatartástudományi Intézetének tanszékvezetőjétől, Kovács Józseftől tanultam a legtöbbet, a vallástudomány terén pedig a West Virginia Egyetemen oktató Borsay Dánielt emelném ki, aki ugyancsak az interdiszciplinaritás elkötelezett híve, és kitűnő ismerője az összehasonlító vallástudománynak. Ezek a nemzetközileg is kiemelkedő tudományos kutatók és professzorok – s velük együtt még sokan mások, akikkel itthon vagy külföldön volt alkalmam együtt dolgozni – mind jelentős mértékben formálták a gondolkodásomat és a hozzáállásomat filozófiához, tudományokhoz és vallásokhoz, és mindenekelőtt az emberi lélek örömeihez és szenvedéséhez.

Mint mondtad, egy könyv megírására készülsz. Mi lesz ennek a témája, és kiknek szól majd elsősorban?

Valóban, készülőben van egy könyv, amelynek a fő témái a nihilizmus és annak meghaladása, a „semmi” és az „üresség” fogalmának kelet-nyugati összehasonlító filozófiai vizsgálata, valamint egy átfogó egészség/betegség-koncepció-kritika, amely a nyugati gyógyszerközpontú biomedikális modellel szemben kíván alternatívát támasztani. A kötetben kitérek arra, miért és mennyiben találom elégtelennek azt a kurrens nyugati mentálhigiénés elgondolást, amely az autenticitásban (vagyis megtalálni önmagunkat és önmagunknak lenni) leli meg a mentális egészség alfáját és ómegáját, és hogy ennek helyébe miképp lehetne egy alkalmasabb modellt állítani, amelynek megalkotásához a nyugati (Nietzsche, Heidegger, Foucault) és a keleti (Nishida, Tanabe, Nishitani) filozófiai hagyomány egyformán hozzá tudna járulni. A könyv szakmai munka lesz, fogalmiságánál fogva elsősorban filozófusok és a pszichiátria iránt érdeklődők számára lehet majd érdekes, ám képességeimhez mérten igyekszem úgy megírni, hogy a szélesebb közönség számára is élvezhető legyen.

Európában alkalmazhatók-e azok a terápiás eljárások, melyeket Ázsiában megismertél?

Igen, többek között éppen azt is kutatom jelenleg, hogy a Japánból eredő, kelet-ázsiai hagyományokon érlelődött terápiás megközelítések miben és milyen mértékben módosulnak, mikor átkerülnek egy gyökeresen más kulturális miliőbe. Másfelől arra is kíváncsi vagyok, vajon mi teszi lehetővé, hogy minden változás ellenére ezek a gyógyítási technikák mégis megőrizzék önmagukat annak. amik: keleti-típusú terápiáknak, amelyek mindazonáltal mégis hatékonyan tudnak segíteni a nyugati emberek problémáin is. Az ugyanis nem tűnik kétségesnek számomra, hogy ezek a terapeutikus praktikák ugyancsak hatékonyak tudnak lenni Európában vagy az Egyesült Államokban, hiszen ezt számos tudományos tanulmány igazolja ma már. A Naikan és Morita terápiák Európában és az USÁ-ban közel ötven esztendeje vannak jelen, emberek ezrein segítettek már, és elfogadottságuk szakmai körökben is egyre nő. Ezzel együtt természetesen a japán terápiák a nyugati pszichoterápiás megközelítések árnyékában a mai napig marginálisnak számítanak nem csupán a nyugati országokban, hanem a keletiekben is – noha pl. Kínában tudomásom szerint a Naikan terápiát már az ottani tb. is támogatja bizonyos mentális megbetegedések esetén. Nézetem szerint tehát lényeges elmozdulás van indulófélben a mentális betegségek felfogását és kezelését illetően, és ennek az elmozdulásnak szeretnék úgy az előmozdítója, mint a krónikása lenni.

Tervezed-e, hogy valamikor hazatérsz, és esetleg valamelyik magyarországi egyetemen adod át a tudásodat a hazai diákoknak?  

Semmi sem kizárt. Miután éppen a „semmi” fogalmát elemzem, ezt talán nekem illik tudnom a leginkább.

Szincsok György

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: Balogh Lehel Dél-Korea Japán