Hirdetés Hirdetés
Művház 2019. június 10. 22:55

Hétfő hajnalra mindenki elfáradt – Így ért véget az idei Deja Vu Fesztivál

Képriport
A háromnapos buli utolsó estéjén kiderült, jó ötlet-e egy énekesnőnek Whitney Houstont énekelni, hogyan kell húszpercnyi zenével egyórás koncertet adni, és hogy mennyit bír egy nosztalgiafesztivál közönsége a folyamatos bulizásból.

Hirdetés

Bár a Pünkösd miatt vasárnap is nyugodtan lehetett csapatni a Deja Vu Fesztiválon, mégis, az utolsó estén mintha egy kicsit kevesebben lettek volna Postás-pályán, mint az előző napokon. Pedig semmi lényeges nem változott: az idő ismét remek volt és a fellépők névsora sem volt gyengébb az előző napoknál. Úgy tűnik, a Deja Vu nem éppen tinédzserekből álló közönségének valahol a kettő és a három nap között van az a pont, ahol elkezdi érezni: nem véletlen, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtti zenékre szeret a legjobban bulizni.

Az utolsó estét a magyarok mellett Jenny Berggrennel az Ace Of Base-ből, a 2 Brothers On The 4th Floorral és a Fun Factoryval lehetett tölteni, aztán meg főleg szegedi dj-kkel, bár a partysátorban fellépett az ezredforduló fontosabb dance-lemezlovasai közül DJ Newl is, sajnos viszont este tíztől éjfélig zenélt, így aki a nagyszínpad programjaira volt kíváncsi, az róla lemaradt.

Bár a svéd Ace Of Base Berggrenék családi zenekaraként jött létre a kilencvenes években, Szegedre 2019-ben csak Jenny Berggren jött el, hogy vokalistákkal és egy szintis sráccal elénekelje a legismertebb slágereiket. Ezt meg is tette becsülettel, pedig az a húsz év felette sem múlt el nyomtalanul.

Családi vállalkozás a 2 Brothers On The 4th Floor is, a frontvonalban viszont nem a két holland testvér, Martin és Bobby Boer, hanem Désirée Claudette Manders énekesnő és MC-k vitézkednek. Az együttes a kilencvenes évek kellős közepén adta ki legismertebb dalait, úgyhogy tényleg negyedszázados időutazás volt a koncertjük, pontosan azzal az eurodance-hangzással, amit lényegében csak imádni vagy gyűlölni lehet.

Fotók: kmn

A Deja Vu közönségének zöme persze az előbbiek táborába tartozik, úgyhogy ment is a bulizás rendesen a koncertjük alatt, amit még az sem tudott derékba törni, hogy az énekesnőjük egy ponton úgy érezte, eljött az idő, hogy elénekelje Whitney Houston I Will Always Love You című klasszikusát, ami bárkinek is jut eszébe, általában rossz ötlet, az ő esetében pedig különösen az volt. Rémesen kínos volt az egész, ám legnagyobb szerencséjükre addigra a közönség már annyira belejött a bulizásba, hogy hamarabb lendült túl dolgon, mint amilyen gyorsan egy énekes tehetségkutatóból zavarták volna haza szegény asszonyt. A koncert ezt követően már zökkenőmentes volt, gyorsan lezavarták a slágereiket, és mire észbe kaphatott volna bárki, már a Fun Factory volt a színpadon.

A legnagyobb sikereit szintén a kilencvenes évek kellős közepén elérő német együttes valamiért 25 éve úgy érzi, hogy ők valójában egy egyetemi amerikaifoci-csapat plusz egy lelkes pomponlány, ennek megfelelően léptek a színpadra most is. Azt a problémakört pedig, hogy három-négy számnál tőlük sem ismer többet a lelkes rajongókon kívül senki, úgy oldották meg, hogy nem is adtak elő többet. Helyette inkább bemutatták, a Hogyan adjunk elő négy számot ötven perc alatt című produkciót, ami abból állt, hogy a számok közötti nem kevés időben a közönséget kiabáltatták, beatboxoltak, mások számainak részleteit énekelték zene nélkül, és igyekeztek rávenni az embereket, hogy ezekben tartsanak velük.

A többség pedig így is tett, bár azért a hátsó sorokban lehetett hallani némi morgolódást, miszerint ez azért így mégiscsak kevés. Főleg amikor már másodjára kezdtek bele abba a műsorba, hogy vezetőjük, Toni Cottura a minap ünnepelte a születésnapját, úgyhogy itt a remek alkalom, hogy közösen elénekeljük neki a Happy Birthdayt. Arról pedig láthatóan senki sem világosította fel őket, hogy magyar közönségnek sajnos még 2019-ben sem érdemes túl hosszan egybefüggően angolul beszélni, mert bizony nagyon sokan vannak, akik nem értik.

Mindezek ellenére a közönség kitartott, ment a sikongatás, és amikor végre belekezdtek egy-egy slágerükbe, akkor a bulizás is, teljes erőből. Ha jó fej akarok lenni, azt mondom, hogy ennél sikeresebb alibizést talán még soha nem láttam, ha kevésbé jó fej, akkor meg csak annyit, hogy pár éve a Partfürdőn azért mintha jobbak lettek volna.

Ők voltak az idei Deja Vu Fesztivál utolsó külföldi fellépői, utánuk az elmúlt két napban megszokott menetrend szerint a nagyszínpadon helyi dj-k játszottak mindenféle régi dance-slágert, a partysátorban pedig szintén szegedi lemezlovasoknak köszönhetően valamivel masszívabb klasszikus klubzenék szóltak hajnalig. Mindkét helyszínen az előző napokhoz képest egy kicsivel hamarabb ért véget a móka: a nagyszínpadon három körül kapcsolták le a zenét, míg a sátorban valamivel fél négy után játszotta le az utolsó számokat Just-inn, aki előtte azért megmutatta, hogy ő elő tud venni olyan klasszikusokat is a kilencvenes évek közepéről, amik nem nagyon jutottak eszébe még másnak ezen a fesztiválon. Jó volt.

Bár alaposan megdolgoztatta a szervezőket a Tisza a múlt héten, nem tűnt úgy, hogy komolyabb gondot okozott volna a fesztivál előtti utolsó napokban lebonyolított költözés, és bár a Partfürdő minden szempontból ideálisabb helyszín egy zenei fesztiválra, mint a Postás-pálya, három ilyen napot azét itt is ki lehet bírni. Jövőre, gondolom, újra a Partfürdőn lesz majd a Deja Vu, ha azt a természet is úgy akarja, ezt az ideit pedig a régi-új helyszínen tekintsük nosztalgiázásnak a nosztalgiázásban.

Az este során készült képeink itt találhatók, a fesztivál első és második napjáról egy csomó kép kíséretében itt és itt írtunk.

kmn

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: dance Deja Vu Fesztivál fesztivál koncert zene