Szegeden 2019. április 21. 10:35 Forrás: Szegedi Tükör

Vakvágány

Uniós csatlakozásunk sokfajta ígéretet hordozott magában. Gyorsabban, időben könnyebben legyőzhetőnek gondolhattuk a nyugat-európai országokhoz való gazdasági és életszínvonalbeli felzárkózást.

Így nem könnyű szembenézni azzal, hogy gazdasági fejlettségünk szintjét tekintve alig közelítettünk az EU átlagához. Mindennél beszédesebb, hogy hazánk a huszonhat tagország össztermelésének pusztán 0,8 százalékát adja. Magyarázza ezt a számot, hogy az egyik oldalon a közel 500 milliós lakosságot tömörítő huszonöt tagország áll, míg a másikon hazánk, a már 10 milliót sem elérő lélekszámával. Ez sok mindent meghatároz, gazdasági teljesítményének nagyságát mindenképpen – ha nem is teljesen.

Igaz ugyanakkor az is, hogy az elmúlt huszonöt–harminc évben multinacionális cégek százai-ezrei települtek be az országba, amelyek termelése jelentősen növelte az ország gazdaságát, annak potenciálját. Az is világos, hogy ez a folyamat sokkal régebben kezdődött, mint EU-s tagságunk. Bár nem vagyok gazdaságtörténész, mégis tisztában vagyok vele, hogy 2004 májusában (hamarosan tizenöt éve leszünk tagja az Uniónak) a magyar gazdaságban hihetetlenül meghatározó szerepben voltak jelen a külföldi cégek. Hadd utaljak csak az ipar olyan mamutjaira, mint az Audi, a Siemens, az Opel, az Elektrolux, a Samsung, a Philips, a Suzuki, a General Electric és a Bosch.

A mindenkori magyar kormányok – még akkor is, ha a gazdaságról vallott nézeteik olykor különböztek egymástól – igyekeztek orvosolni azt a belső ellentmondást, hogy az itt megtelepedett külföldi cég állították és állítják elő ma is a hazai import több mint kétharmadát. A mögöttünk álló lassan három évtized azt sejteti, hogy ezen a mutatón érdemben aligha lehet javítani. A magyar tulajdonban lévő nagyvállalatok kevésbé képesek kilépni a nemzetközi piacra. A torz fejlődés egyik leglátványosabb jele, hogy döntő módon a hatalmas állami megrendeléseknek köszönhetően nőttek nagyra ezek a cégek, olyan politikai hátszéllel, ami egy normálisan működő országban, egészséges gazdasági környezetben elképzelhetetlen.

Egy ország fejlettségét más mérőszámok is mutatják. A havi nettó átlagkereset, a szociális juttatások szintje, a szegénységben élők száma, a nyugdíjak vásárlóértéke. Sajnos e tekintetben sem lehet okunk – a politikai diadaljelentések ellenére sem – dicsekvésre. Közgazdaságilag szinte megmagyarázhatatlan, miért magasabbak lényegesen a bérek a velünk közel azonos fejlettségi szinten álló Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban, mint idehaza.

Mégis akad valami ebben az összehasonlításban, amiről alapvetően mi magunk tehetünk – ez pedig idegennyelv-tudásunk hiánya. A magyarok tudnak az unió állampolgárai közül legkevésbé megszólalni idegen nyelven. Tény, hogy nemzedékek maradtak le erről a lehetőségről, amit utólag nehéz, majdnem lehetetlen pótolni. Hihettünk abban, hogy az 1990 után átalakított közoktatásban a korábbiaknál lényegesen nagyobb hangsúlyt kapó nyelvoktatás áttörést hoz. A válasz: igen is, meg nem is. Diákok százezrei (milliói?) nyelvvizsgáztak, ugyanakkor a középiskolai nyelvtanítás részleges csődje is mindennapjaink tapasztalata.

Volt szerencsém (ha ezt annak lehet nevezni) tavaly végigülni egy szakgimnázium szóbeli érettségijét. Az angolból vizsgázó diákok tudásszintje minden képzeletet alulmúlt. A kínos helyzetet a tanár igyekezett menteni folytonosan feltett kérdéseivel, azt a látszatot keltve, mintha érdemi beszélgetés folyna vizsgázó és vizsgáztató között. Szemlesütve ültem székemben, és az járt a fejemben, vajon hol és hogyan futott vakvágányra (mások mellett) idehaza az angoltanítás.

Bod Péter

Nyitóképünk az Audi-gyárban készült.

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: jegyzet Szegedi Tükör