Szegeden 2019. március 24. 15:02 Forrás: Szegedi Tükör

Térképen e táj

Száznegyven éve a vályogból döngölt, tapasztott parasztházak falait hullámsírba mosta az ár.

Lechner Lajost, a nemzetközi összefogást és az európaiságot emlegetik legtöbbször az emlékezők.

Bennem földmíveseket, halászokat és kézműveseket, paprikatermesztőket, hálóvetőket, papucsosokat és gyékényeseket is idéz a tragikus jubileum. Akiknek a szívóssága és a türelme évezredes bölcsességgel és kitartással párosult. A város ereje mindig a közösségében rejlett.

Tombácz bácsi meséje

Néhány éve láttam egy fekete-fehér kisfilmet. Egy alsóvárosi parasztházban forgatták. Kalapos, mosolygós, kerek arcú bácsi ült középen, háta mögött a hófehér búbos kemencével. Körülötte idős asszonyok és gyermekek hol szájtátva, hol nevetgélve hallgatták a mesét. Rózsa Sándorról szólt a kis történet, amely apáról fiúra, szájról szájra szállt. Hétpróbás „lacibetyár” volt Rózsa Sándor, szamárbőrbe bújva tette lóvá a keresésére küldött pandúrokat. Tombácz János bácsi kukoricacsövet morzsolgatott mesélés közben, s csak úgy mellékesen, miközben fabulázott, néha kiszólt az asszonyoknak: „Azért csak morzsoljunk, emberek!” – s fél szemmel a kamerába kacsintott. Alsóvárosi életkép.

Kamaszosan rohanós

Két évtizedig tanítottam földrajzot és rajzot Szeged egyik legpatinásabb általános iskolájában. Alsóvárosiak és hattyasiak generációi Kazali vagy Hámán Kató néven ismerik egykori alma materemet. Az egyik tanév végén a szokásos leltárt kellett végigszenvednem, újabb tétel: „15. Vízrajzi térkép”. Egy sárgult, cakkos szélű, régi falitérképre gyanakodtam, amelyen az Alföld nagyobb részét kék szín – tehát vízzel borított terület – jelezte. Mennyivel bölcsebbek voltak az őseink nálunk, hiszen alkalmazkodtak a természethez, nem pedig saját szükségleteikhez akarták hozzáidomítani a tájat. Végzetes hiba volt a korábbi, ártéri fokgazdálkodást sutba dobni. Amit nyertünk a réven, elveszítettük a vámon. Hatalmas területeket sújt évtizedek óta minden korábbinál hosszabban az aszály, ráadásul a gátak közé szorított folyók vize néhány óra alatt hatalmas vízszintingadozás-különbségekkel vergődik, rohan. Ahogy az erek falát érszűkületkor a vér, úgy nyomja, feszíti a Tisza a gátakat, töltéseket. Persze, a mezőgazdasági termelés, a prioritások. Isten tudja, miért tervezték az amúgy kanyargós, megfontoltan lassú és méltóságteljes alföldi folyókat kamaszosan rohanósra. Megleltem a tizenötös vízrajzi térképet. Megragasztottam celluxszal a szélét, visszatettem a szekrénybe. Úgy voltam vele, még nem selejtezem le, hátha használom jövőre nyolcadikban.

A mi Szegedünk

Tápai Antal ősi erejű szobrát, a Hálóvetőt sosem lenne időszerűbb végre az őt megillető, méltó helyre tennünk. Az erőteljes, izmos halász jelképi erejű alakja az árvízből újjászületett, európai Szeged szívébe kívánkozik. Nagyon szép város Szeged. A mi Szegedünk – tősgyökeres szögedieké és gyüttmönteké együtt. Mert együtt vagyunk szegediek. Összefogásból és egyetértésből ma egy kicsivel több illene hozzánk.

Tóth A. Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: árvíz Árvíz 140 Szegedi Tükör Tápé Tisza