Hirdetés
Szegeden 2019. március 16. 11:52 Forrás: Szegedi Tükör

Megrázó vonatútjaim

Az élet úgy hozta, hogy az utóbbi két évben sokat és rendszeresen vonatoztam. Őszülő fejjel tanulásra adtam a fejem, így hetente tettem meg a lakhelyem és a Szeged közötti távolságot.

Majd egy évvel később már munkába is vonattal jártam. Bizonyára nem teljesen alaptalanul gondolom, hogy jegyvásárlásaim jelentékeny mértékben segítették a közlekedési társaságot, hogy pénzügyeit egyenesbe hozza. Rajtam biztos nem múlott.

Minthogy a most citált évek előtt a legritkább esetben ültem vonatra, meglepően sok újdonsággal találkoztam útjaim során. Ha valami nem igazán változott: a színvonal. Békéscsaba és Szeged között vegyesen járnak az 1960-as években gyártott (azóta nyilván többszörös felújításon átesett) vagonok, és azok az orosz motorvonatok, amelyeket röviden minden kényelmet nélkülözőnek lehet nevezni. Ülései olyan kemények, mintha úgy fejlesztették volna ki, hogy arra ne lehessen használni, amire szánták. A vonatozás amúgy sem magas élvezeti értékét nagyban rontja, hogy hónapok óta Vásárhely és Szeged között vonatpótló buszok járnak. Az átszállás macerás, kényelmetlen, és alaposan megnöveli a menetidőt. Sokat mondó, hogy a békési megyeszékhelyről – a távolság kilencven kilométer – két órát bőven meghaladó idővel lehet eljutni Szegedre. A harmadik évezredben.

Számomra, a fizikában járatlannak örök rejtély maradt, hogy a hagyományos vasúti vagonokban miért pislákol menetközben a világítás, és miért izzanak fel a lámpák, ha megáll a vonat. (A dinamóelv szerint ennek éppen fordítva kellene történnie.) Mindezt azért hozom szóba, mert rendszeres vonatozóként olvasással igyekeztem hasznossá tenni az időt. Így itt jutok el a lényeghez, amelynek kevés köze lehet a világításhoz, de talán valamivel több a világossághoz. Ez nem más, mint maguk az utazók.

Szemlélődésre bőven maradt időm, mert amikor munkába jártam – még leírni is szörnyű – két és fél órámba telt, míg otthonomtól eljutottam (többszörös átszállással) annak az iskolának a kapujába, ahol dolgoztam. Értelemszerűen ugyanennyi időben telt a visszaút. Az utazók többsége hétköznapokon középiskolás diák, akiknek a kezéből ki sem lehetne robbantani a telefont. A hajnali vonatokon a gyér világításban a telefonok kijelzői úgy fénylettek, mint a szentjánosbogarak. Mindenki messengerezett. Láthatóan senkinek eszébe sem jutott, hogy beszélgethetne a mellette vagy a szemben ülőkkel, noha többnyire ismerősök, iskolatársak és barátok gubbasztottak együtt. Önkéntelenül is az futott át rajtam – és nem állítanék igazat, ha azt írnám, hogy olykor ne irkáltam volna én is a telefonomon –, hogy a fiatalok számára valahogy mindig azok az érdekesek, aki távol vannak, akik nincsenek ott. Képtelenek – akár a fogalom hétköznapi, akár elvonatkoztatottabb értelmében – a jelenlévőkre figyelni. Mintha az emberi jelenlétnek megszűnt volna a jelentősége – fabrikáltam magamban a wittgensteini mélységűnek szánt, szándéka szerint filozófiai tartalommal átitatott mondatot. Mégis, akármennyire ironizálok, nem hinném, hogy messze járnék az igazságtól.

A másik észrevételem tíz-tizenöt év vonattalan év után, hogy az emberek nem köszönnek egymásnak. Látszólag kis dolog, mégis azt hiszem az emberi együttélés egyik fordulópontjának, amolyan kulturális lakmuszpapírjának is felfoghatjuk a jelenséget. Egyebek mellett azért is, mert ez korábban nem így volt. Amikor leültünk a vonaton vagy leszálláshoz készültünk, többnyire köszöntünk alkalmi útitársainknak, és elköszöntünk tőlük.

Ma szinte semennyire.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: jegyzet Szegedi Tükör