Hirdetés
Művház 2019. március 12. 12:30

Mácsai Pál: Úgy általában egyáltalán nem vagyok elégedett

Orvosnak készült, színész lett belőle. Művészcsaládban nőtt fel, amit ő leginkább kispolgárinak érzett. Fiatalként ellenszenvesen nagyképű fiú volt. Szeged a három magyar városok egyike, ahol otthon érzi magát. Ezekről és még sok minden másról beszélt Mácsai Pál hétfőn az IH Boncz Géza Termében, hatszáz néző előtt a Mit csinálok? És miért? című pódiumbeszélgetésen.

Az én két szememért produkció nélkül nem szoktak ennyien összegyűlni – kezdte a Beslin Anitával folytatott pódiumbeszélgetést Mácsai Pál. Egy jó órával később azzal egészítette ki az iménti mondatát, hogy a Terápia című filmsorozat nélkül a mostani közönség fele nem váltott volna jegyet. De haladjuk sorba.

(fotók: Szabó Luca)

A városhoz kötődést a Szegedi Szabadtéri Játékok alakította ki – korán, azzal hogy fellépett Az ember tragédiájában, a Csíksomlyói passióban és a Valahol Európában. (Utóbb egy nézői kérdésre válaszolva mondta el, hogy élete egyik legfontosabb színészi munkáját kifelejtette a felsorolásból. Az 1990-es évek második felében Szegeden rendezték meg – akkori nevén – az Országos Színházi Találkozót, amelyen a Kass Szállóban adta elő a Marió és a varázslót. Semmilyen díjat nem kapott ezért, mert a zsűri meg sem nézte a darabot, amiért nagyon megsértődött – emlékezett vissza.) Nagyapja koporsókereskedő volt (jó kedélyű, vidám ember), aki nem örült fia pályaválasztásának, mert azt gondolta, hogy a festők haláluk után keresnek sok pénzt, amit nehéz lenne jó üzletnek nevezni. Mácsai inkább azt fájlalta – mindezt ironizálva mondta el –, hogy apja nem bohémtanyaként működtette műtermét, meztelen női modellekkel. Családja életvitelét kispolgárinak írta el. (Érdekesség, hogy szülei 1956-ban disszidáltak, de egy évvel később visszatértek, így fiúk 1961-ben Budapesten született.) Harmadik gimnazista volt, amikor eldöntötte, hogy orvos helyett színész lesz. Mint kifejtette: szabadságvágy vitte a színház felé, amit utólag „súlyos tévedésnek” nevezett. Már azt, hogy a színészmesterség szabadságot adna. A Pinceszínház 17 évesen beszippantotta, és visszaemlékezése szerint az utolsó gimnáziumi évet itt, és nem az iskolapadban töltötte. Bizonyára ez is segítette abban, hogy elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára.

Ez a szakma bizonyára találkozott az alkatával, különben nem lenne negyven éve színész – boncolgatta egykori döntését és annak következményeit a Kossuth-díjas művész. Egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy soha nem lett volna rendező, ha korábban nem játszott volna színészként. (Viszonylag korán, 1990-ben elvégezte a rendezői szakot is.) Sok színészből lett rendező, és „ebben van valami természetes” – fűzte hozzá magyarázatul. Ezt követően arról beszélt, hogy egy színházi előadás nem a színpadon születik meg („ez őrületes tévedés” – nyomatékosította), hanem a néző fejében. Cervantes Don Quijote című regényét hívta segítésül ennek megértéséhez. Ha a könyvet nem olvassa senki, akkor a könyv egyszerűen nem létezik – igyekezett párhuzamot vonni színház és irodalom között.

Nem mindennapi körülmények között lett 2000-ben az akkor induló Örkény Színház igazgatója. Ezt megelőzően a Madách Színházban játszott, ami időközben majdnem teljes egészében átalakult zenés színházzá. A Madách Kamarát leválasztották az anyaintézményről – avatta be szegedi hallhatóságát az elmúlt évtizedek színháztörténeti kulisszatitkaiba Mácsai. Az eredeti terv úgy szólt, hogy ez bulvárszínház lesz. Az addigra prózai szerepek sokaságát eljátszó színésznek meg sem fordult a fejében, hogy igazgató legyen, erre Kerényi Imre kapacitálta. Pályázatában komoly darabokat bemutató teátrumnak írta le a későbbi Örkény Színházat, ám ennek ellenére szabad utat engedtek elképzeléseinek. Az Örkény művészszínház lett – hangsúlyozta. Hozzátette, hogy Budapestnek fantasztikusan gazdag a kulturális, ezen belül is a színházi élete. Elmondása szerint a fővárosban egy este több színházi előadást találni, mint Londonban. Ezt én sem értem, de élvezem – tette hozzá, nem kis derültséget kiváltva. Beslin Anita kérdésére válaszolva elmondta, hogy a jelenleg futó évadban – két játszóhelyen – huszonnégy különböző darabot (!) mutat be az általa vezetett színház. Elismerte, hogy ez túl sok.

Az Örkény rétegbuli – fogalmazott némileg stílustörően, ami alatt egyszerre értette azt, hogy ebben az esetben művészszínházról van szó. Mellette azt, hogy Budapest négy legkomolyabb prózai színházát – Vígszínház, Katona József, Radnóti és az Örkény – ugyanaz a százötvenezer ember látogatja, ami a tízmillió lakosságszámhoz mérten nem nevezhető soknak. Ezzel összefüggésben jegyezte meg az Örkény Színházról, hogy: „Nem tartom magunkat olyan fontosnak.” Mindez nem azt jelenti, hogy ne venné nagyon komolyan a munkáját. „Mindig magunkat kell meghaladni” – fogalmazott már-már krédószerűen, és ennek kapcsán arról is beszélt, hogy kizárólag olyan emberekkel dolgozik együtt, akik lelkiismeretesek, és akik számára a színház és az előadás érdeke minden mást megelőz. Nem tagadta, hogy a feszített munkatempó miatt gyakran fáradt, keveset alszik, messze nem annyi idő tölt családjával – lánya nyolc, fia tizenhat éves –, amennyit szeretne. Kikapcsolódásra és a hosszabb együttlétre kizárólag nyáron nyílik lehetőségük.

Külön témaként szerepelt a hétfő esti beszélgetésen a Terápia című filmsorozatban alakított pszichológus szerepe. A nézők közül szinte mindenki felemelte a kezét, amikor a moderátor arra kérte őket, hogy jelezzék, ki látta a sorozatot. Viccesen meg is jegyezte Mácsai, hogy e filmszerep nélkül, most fele ennyien lennének a nézőtéren. Arra a kérdésre: miért őt választották főszereplőnek, úgy válaszolt: „Jókor voltam ötven”. Mint kiderült öt-nyolc szóba jöhető színészből castingon választották ki Mácsait, de komoly gondként merült fel, hogy kék a szeme. A tévécsatorna nagyhatalmú igazgatója barnaszemű pszichológus ragaszkodott, mivel a más-más országokban készülő valamennyi produkcióban barnaszemű volt a lélekgyógyász. Enyedi Ildikó rendező puhította az amerikai cég vezetőjét, hogy másítsa meg döntését. Az eredetileg izraeli sorozat meghódította a világot, amelynek Mácsai-féle magyarázata így hangzik. A dramaturgiában a görögök óta nem találtak ki semmi újat, mert ez egyszerűen képtelenség volt. A Terápiának ez szerinte mégis sikerült. Kitérőként még hozzátette: a producerek azért rajongtak a sorozatért, mert olcsó a gyártása. Gondoljanak a Trónok harcának egy-egy jelenetére – tette hozzá a jobb érthetőség kedvéért a színész, amire végighullámzott a nevetés a termen.

A Terápia kalandfilm – magyarázta Mácsai –, mert mindkét szereplője nagy bajban van. Vagy meghalnak, vagy nem. Megengedőbb megfogalmazásban: az a tét számukra, hogy összeroppan-e az életük vagy sem. Mindezen túlmenően a történetek krimiként is felfoghatóak, mert a két szereplő életében ott található a titok, amire egyszerre kell rálelni és megfejteni. Kukkolófilm ugyanakkor a Terápia, mert két ember olyan művel benne – félreértés ne legyen, csak beszélgetnek –, amihez harmadiknak nincs semmi köze. Mindezek mellett a film ritmusa azonos a valóság ritmusával (a pszichológussal folytatott beszélgetések időtartama, a találkozások sűrűsége), és ezzel a rafinált konstrukcióval érik el, hogy ennyire sikeres a sorozat – szedte csokorba az összetevőket a magyar változat főszereplője. A Terápiának nem lesz folytatása – oszlatta el az ezzel kapcsolatos várakozásokat Mácsai Pál.

Szerinte a sorozat arra jó szolgált, hogy a pszichológiai kezelések gyakorlata a korábbiaknál is elfogadottabbá vált társadalmunkban. A lélektan múlt századi hányatott sorsáról gondolkodva elmondta, hogy az 1920-as évek Magyarországán gyanús zsidó tudomány volt, majd a háború utolsó éveiben betiltották. A koalíciós évek három éve után „burzsoá tudomány” lett, és mint ilyet kiradírozták. Aztán az 1960-70-es években kezdett el visszaszivárogni a magyar tudományosságba, de lemaradását – ez alatt főként az alkalmazását kell értenünk – nem tudta ledolgozni.

Arra a kérdésre, hogy elégedett-e eddig munkásságával, Mácsai így válaszolt: „Úgy általában egyáltalán nem.” Magyarázatként elmondta, hogy túl sokat vállal, és nem tud úgy egy-egy feladatban annyira elmélyedni, amennyire szeretne. Felkérték tanítani, amit szívesen elvállalna, de egyszerűen nem fér bele az idejébe. Egy tanárnak nézete szerint jelen kell lennie tanítványai mindennapjaiban, és nem háromhetente megjelenni órát tartani.

A hallgatói kérdések közül sok a politika és a színház viszonyára vonatkozott. Mácsai szerint ezt állandó konfliktus jellemzi, amit maga természetesnek tart, ahogyan azt is, hogy a jó színház mindig reflektál a jelenre, benne a politikai történésekre. A téma kapcsán megfogalmazta, hogy van, aki azt gondolja szakmán belül, hogy a színház dolga a hatalom ünneplése, ám magát nem sorolta ezek közé. Kritikus odafigyelés a közpénzen működő színház feladata – vélekedett. Zárszónak is felfogható az a mondata, hogy a magyar színházi életben nem kizárólag esztétikai kérdések merülnek fel egy-egy darab kapcsán. Ami nincs jól – foglalta össze a kérdésről véleményét.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: IH Rendezvényközpont Mácsai Pál