Hirdetés Hirdetés
Szegeden 2019. március 3. 09:48 Forrás: Szegedi Tükör

Mi, alföldiek

Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert egy biliárdasztal simaságú területen születtem, a kezdetektől fogva csodáltam és szerettem a hegyeket. Nem kell mindenkivel egyetérteni, még a klasszikusokkal sem – morfondíroztam magamban az érettségi előtt, amikor a lázadás és a tekintélytisztelet eldöntetlen csatát vív a lélekben.

Hirdetés

Mindezt csak azért hozom szóba, mert második gimnazista voltam, amikor először eljutottam iskolámmal sítáborba. Apró kitérő. Az elnevezések fontosságáról testvérem minapi mondata ugrik be, aki mostanában nézte újra a Megáll az időt. Az egyik jelenetben Dini és Tosoki Gyula (micsoda név!) együtt mennek be a gimnáziumba, és Paul Anka You are my destiny című száma szól az épületben. Dini erre megszólal: „Hallod? A negyedikesek.” Értsd meg, ez a mondat nem hangozhat úgy, hogy: Hallod? A tizenkettedikesek – magyarázta. Ilyen stílustalanságot aligha bírna el a film.

Tornatanárunk szervezte a tábort, mai szemmel megmosolyogtató felszereléssel. Azok az idők voltak, amikor azzal mentünk, amire futotta. Akadt közötte faléc és magas szárú bőrbakancs is. Ilyesmit manapság múzeumban láthatunk, de nekünk akkor ez a valóságot jelentette a Polsport márkanévvel együtt. Akadt persze a lécek, a kötések és a lesiklócipő között Atomic, Head, Elan, Fischer és Nordica. Ilyesmi azonban nem jutott mindenkinek.

Aki egyszer volt sítáborban – kevés kivételtől eltekintve –, azt rabul ejtik a hegyek. Nincs különbség, hogy ezt az élményt az Alacsony-, a Magas-Tátrában vagy az Alpokban éljük át. Mindegy, hogy először Szlovákiában síel valaki vagy Ausztriában, Olasz- vagy éppen Franciaországban. Utána talán nem, de most hangsúlyosan az első élményről beszélek. A hegy(ek) megejtő szépsége, az alföldi ember számára tagadhatatlan idegensége, olyan varázserővel bír, hogy elképzelhetetlennek tűnik az első tábor utolsó léccsatolásánál (szomorú pillanat) ne azt gondolnánk, hogy jövőre újra jövünk. Így gondolkoztam. Könnyen, mert szüleim pénztárcájában és jóindulatában bíztam.

Szégyen, nem szégyen: rossz volt hazajönni. Könnyű volna mindezt azzal elintézni, hogy egy hét szünet után csöppet sem hiányzott a tanulás. A lesiklást nem lehetett büntetlenül az iskolapadra cserélni, ami addig is gályapadnak tűnt, de Chopok, Donovaly Jasna és Čertovica után különösen. Szombat délután, ahogy magunk mögött hagytuk Salgótarjánt, és csúsztunk-úsztunk az Alföld felé, egyre jobban a kétségbeesés lett úrrá rajtam. A Szlovákiában töltött egy hét elég volt, hogy egészen másként nézzek arra a lapos tájra, ami otthonom földrajzi kereteit jelentette.

A kihalt országúton vészes tempóban száguldott Ikarusunk, amely a hegyi utak emelkedőin kegyetlenül szenvedett. A sofőrök szerettek volna minél hamarabb otthon lenni. Éppen Mezőtúrt hagytuk el, hosszan néztem ki az ablakon. Sehol egy deka hó, a száraz télben egy-egy csupasz fa árválkodott. Olyan reménytelen képet mutatott a táj, hogy hirtelen öngyilkos gondolatok fogtak el. Hiányzott a hó, a hegy, a felvonó, a sípálya, a lesiklás gyönyörűsége, a harapni friss levegőt, a léccsatolások utáni gőzölgő tea illata, a kesztyűhúzás.

Menthetetlenül belezuhantam a minden mindegy érzésébe. Emberi akarat a buszt nem képes visszafordítani. Azóta töprengek: mi ez a kiolthatatlan vágy bennem a hegyek után? Egy alföldi fiú nem múló hiányérzete? Sokakkal beszélgettem erről az érzésről. Biztosan állítom, hogy nem vagyok egyedül.

Talán úgy vagyunk a heggyel, mint a tengerrel: látni akarjuk. És a távolságot, mint üveggolyót, megkaptuk ehhez.

Bod Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: jegyzet Szegedi Tükör