Hirdetés
Szegeden 2019. február 9. 08:42

Kiskundorozsma, a háromszáz éve újratelepült „falu”

Képriport
Nagyon sokáig így, faluként tartották számon. Majd lett Szeged kicsit különálló, ma már viszont tőle elválaszthatatlan városrésze.

Hirdetés

Sztriha Kálmán esperes-plébános. Ha valaki, akkor ő lehet a – nevezzük így –újkori Kiskundorozsma történetének, történelmének egyik legfontosabb alakja. Az 1883-ban Dorozsmán született plébánost 1906-ban szentelték pappá, 1918-tól itt volt plébános, esperes és tanfelügyelő. 1922-ben a templomban a falakat ő festette újra. Új harangokat szentelt fel, bevezette a villanyt, a hősök kertjében stációkat állíttatott, rendezte a parkot, Szent Teréz tiszteletére oltárt emeltetett. És emellett megírta Kiskundorozsma újratelepülésének kétszáz éves évfordulójára a Kiskundorozsma története című kötetet, amelyet végül 1937-ben adtak ki.

Aldobolyi Nagy Miklós egyetemi tanár, geográfus így ajánlotta annó a művet:

„Kiskundorozsma, ez a közel húszezres lélekszámú magyar falu, több tekintetben típusául szolgálhat a paraszti életközösségek hányt-vetett sorsának. Keletkezett az Árpádok korában, elpusztult előbb a tatárjárás, utóbb – teljesen – a török uralom alatt és aránylag korán újratelepült: 1719-ben, jászkún és palóc családok beköltöztetése révén. Az új telepesekre nem várt meleg fészek és gondtalan élet: harcolniok kellett az elemekkel – homok, mocsár, Tisza – és az emberrel egyaránt – évtizedes véres birtokperek a kún pusztákért Szeged városával – azért a paraszti sorsért, amely tulajdonföldhöz is csak óriási anyagi megerőltetés árán juttatta tagjait 1745-ben a redemptio révén. Dorozsma pedig mindezt megtette és ennél sokkal többet is; seregeket állított a szabadságharc, világháború alatt, seregeket ragadt el a múlt századi kolerajárvány belőle, időnként új községekre menő rajokat bocsátott ki magából Halasra, Dunántúlra, Szegedre, szántófölddé alakította a sívó homokot, lecsapolta a mocsarakat, erős hitéletről tett bizonyságot, kivette részét – mégpedig aránylag korán és nagy mértékben – a kulturális áldozatokból. És ma, mindezek megtétele után, fejlődése rendellenesen megállt, lélekszáma fogyatkozik, a születések száma évről-évre csökken és birtokviszonyait a szerző így jellemzi: »Dorozsma lakosságának 90 százaléka törpebirtokos. Bár birtokmegosztás szempontjából ez szerencsésnek mondható, mégis az elszegényedést mutatja, mert rendes körülmények között 10 hold szükséges egy család eltartásához. A birtok megoszlása és a vele járó elszegényedés évről-évre nagyobb lesz.«

Érdemes megfigyelni a község tanügyének alakulását. Az újratelepülés – 1719 – után pár évvel már külön iskolaépület volt, amelyhez körülbelül egy holdnyi területet a plébános adott; itt épült fel az első kántortanítói lakás is. Jellemző a kántortanító fizetésének csekély volta (minden házaspár után 16 liter gabona és évi 25 dénár) és az a visszatérő megjegyzés, mely szerint a tanítók egész sora magyarul és tótul beszél. 1761 óta két tanítója van a községnek és elkülönítve tanítják a fiúkat és leányokat. A canom'ca visitatio ismételten figyelmébe ajánlja az iskolának azt, hogy a leányokat – a szükséges tudományokon kívül – vallásos életre és a női jó erkölcsökre neveljék. A csekély fizetés krónikus nehézsége volt a dorozsmai tanügynek s e miatt részben állandó perpatvar dúlt az elöljáróság és a tanítók között, részben pedig úgy segítettek magukon a tanítók, ahogyan tudtak: különféle természetbeni szolgáltatásokat, követeltek a gyermekektől, sőt, ha a szalonna, vaj, liszt, tojás, bor, pálinka elmaradt, a gyermekeket a tanító »nem magukhoz hasonló gyermekek által vereti, hanem maga vastagabb vesszővel üti-veri annyira, hogy minden gyermek ajándékot nem vihetvén, a gyermekek az oskolából nagyobb üdőre is kimaradtak és elszökdécseltek«. Végül is a tanítók engedélyt kaptak, hogy minden tanuló után két garast szedjenek »familiatio« címen, – de ebből az összegből az iskolát is fűteniök kellett! A szaporodó lakosság gyermekeit már a 18. század végén nem tudták befogadni a szűkre méretezett tantermek s egyre sürgetőbbé vált új iskola építése. Telt-mult az idő – francia forradalom, napoleoni háborúk, devalváció – s végre 1827-ben felépült az új iskola, melynek neve »Nemzeti oskola« volt és becsülettel teljesítette hivatását egészen 1909-ig, a mai központi iskolaépület elkészültéig. Átment az iskola felekezeti, községi kategóriákon, míg 1899-ben államivá vált. Érdekesen írja le az iskolaépület hányt-vetett sorsát a szerző a háborús és forradalmi idők alatt, majd elmondja az önálló gazdasági népiskola, iskolánkívüli népoktatás, az óvódaügy és végül a külterületi iskolaügy történetét, jelenleg a külterületen 24 elemi iskola van; az első tanyai iskola 1856-ban kezdte meg működését a Seregélyes-dűlőben egy csőszházban. Bár a szerző nem jelöli meg számszerűleg a Klebelsberg-féle iskolaépítési akció által létesítetteket, kitűnik a felsorolásból, hogy a 24 külterületi iskola legnagyobb része ezen alkalommal keletkezett, ami beszédes bizonyítéka a rendszer eredményeinek. Érdekes, hogy akkora község, mint Kiskúndorozsma, nem volt képes mindmáig életképes polgári iskolát teremteni; voltak ugyan magánvállalkozások, de azok a szegedi iskolák közelsége folytán csakhamar beszüntették működésüket, pedig a bejárók száma (összes középiskolásokat együtt véve) 1935–36-ban 128 volt.”

Kattintson fönti képünkre, nézze meg Szabó Luca galériáját!

Miről ír Sztriha? Egyebek mellett ezekről

„Dorozsma legrégibb nevével legelőször I. Géza királynak 1075-ben kiadott Garam melletti szt. Benedekrendi apátság alapító oklevelében találkozunk. Ezen oklevelében Géza király a Garam melletti Szt. Benedekrendi apátságnak adományozza a Csongrád-megyei Cany nevű népes halászfalut a Tisza mentén Ányástól Horgosig elterülő apró halastavakkal és több halásztanyával együtt.

A kolostorok, káptalanok és apátságok egyik főjövedelmi forrása ugyanis a halastavak voltak, amelyeket – mint itt is – adományképpen kaptak a királytól. Ezen adománylevélben fordul elő először a Drusba szó, amelyről sok vita folyt, hogy vajjon belőle származik-e a Dorozsma név? (...) A Drusba szó valószínűleg szláv eredetű s nincs kizárva, hogy valamelyik itt lévő, de a magyaroknak behódolt szláv nemzettségnek őse viselte ezt a nevet, amelyből később a Drusma, Durusma, Dorozsma nemzetiségnév származik. (...) Dorozsma ezek szerint ősrégi halásztanya volt, amely mint lakóhely, ősi szokás szerint, a nemzetség fejének, Drusma nevét vette föl. Bizonyos, hogy a Drusma, Durusma nemzetség bölcsője itt ringott, s valószínű, hogy e nemzetség nevétől vette később a község a Dorozsma nevet. A Durusma nemzetségnek itt volt az ősi fészke Dorozsma területén. E területek későbbi benépesítése körül elévülhetetlen érdemeket szerzett a terület földesura. (...) Dorozsma múltjára vonatkozólag 1237-ből egy igen becses oklevelet ismerünk. Belőle világosan kitünik, hogy Dorozsma már ekkor lakott hely volt s hogy apátja is volt, aki a pannonhalmi és a szávaszentdemeteri (most Mitrovica, Szerém vm.) apátok közt támadt peres viszály elintézésénél mint igazlátó tanu volt megidézve. (...) Az oklevélben Durusma van, de nem kétséges, hogy ez a mai Dorozsmával azonos, hiszen az oklevélben felsorolt községek is mind a Tisza-Maros közére utalnak. Pázmány Péter i 1629-ben szintén megemlíti a dorozsmai apátságot, amely »a régi privilégiumokban és irományokban előfordul«. Ez a dorozsmai apátság a szt. Benedekrend kötelékébe tartozott. Bár egyes történetírók ezt bizonytalan rendűnek mondják, mégis valószínű, hogy ez bencés apátság volt, amit annál inkább bizonyosnak lehet venni, mert másrendű apátságok akkor még alig voltak ezen a vidéken. A dorozsmai apáti címet mai napig is a váci egyházmegyei névtár tartja nyilván. Pár évvel később 1241-ben olyan óriási csapás szakadt az országra, amely elsöpörte a munka és műveltség eddigi alkotásait és pusztasággá változtatta a magyar falvakkal benépesült Alföldet. Ez a szörnyű csapás a tatárjárás volt. A Sajó melletti szerencsétlen mohi ütközet után a tatárok a Tisza-Duna közét özönlötték el, elpusztítva mindazt, ami útjukba esett. A falvakban összesereglett a nép. Árkot ástak, sáncokat húztak, fatornyokat építettek és vesszősövényt fontak. A tatárok azonban a kőhajító-gépeikkel egy-kettőre összetörték ezeket a kezdetleges védelmi műveket, s lakosságot kegyetlenül leölték, a falvakat porrá égették. Szeged vidékét is elözönlötték a tatárok. Ekkor pusztult el Dorozsma is a többi tiszaparti községekkel egyetemben. Nemcsak a parochiális egyházak mentek tönkre, hanem a Tiszamenti monostorok is. A tatárvihar jégverésétől sújtott magvetés azonban nem ment tönkre, mert a keresztény magyarság kiomló vére csak vetőmag volt, amelyből a keresztény magyarság számára új és bőséges vetés sarjadt ki. A tatárok kitakarodása után szomorú képet mutatott a vidék. Sok helyen két-három napi járóföldön sem lehetett élő embert találni, csak romok és puszta falvak jelölték az egykori lakóhelyeket. Az utakat és ösvényeket fű és bogáncs lepte be. Az elvadult puszta tájon vadállatok sokasodtak el s a ragadozó farkasok csapatostól kóboroltak a puszta vidéken. Az utakon az éhen-haltak és meggyilkoltak tetemei hevertek szerteszét s a temetetlen holttestek nyomán megjelent a dögvész, mely elragadta még azt is, aki csodálatos módon életben maradt. (...) Béla király a magyarsággal rokon kun népet Bolgárországból visszahívta, ahova a kunok még a mohi csata előtt Kuthen kun király megölése miatt kivonultak, és őket IV. Béla körülbelül mintegy 40.000 főnyi kunt, a Duna-Tisza közé szétszórva a magyarság közé beékelve telepített le. (...)

A kunoknak a keresztény hitre való térítése és a megyékbe való szétosztása Kun László királyra maradt, aki a kunokkal barátkozott, s ezért kevé eredményt ért el. A térítés munkája később is csak nehezen haladt előre. A kunok még száz év mulva is pusztai életmódra, sátrak alatt, pogány módon éltek. Még Nagy Lajos király is térítgette a kunokat és megtérésüket csak Mátyás király korában fejezték be egészen. (...)

Kunok telepedtek meg a mostani Dorozsmához tartozó Átokházán is, amelyet azelőtt egyik kun vitézről Áltokszállásnak neveztek. Kun település volt Ellés is, a mostani Üllés puszta Dorozsma területén. A kunok száma azonban ahelyett, hogy szaporodott volna, folytonosan apadt. (...)

Ezeket a terjedelmes pusztákat, a szétszórtan élő kevésszámú kun már nem foghatta művelés alá. Később már legeltetésre és kaszálóknak sem igen használták. Nehogy e roppant terjedelmű kun legelők és kaszálók parlagon heverjenek, a szegedi polgárok kérésére Mátyás király megengedte, hogy a szegediek ezeket a homokos pusztákat, a »Homokhátságot«, a kunokkal együtt közösen használják legelőnek és kaszálónak.”

Ma délelőtt őket ünnepeljük. Boldog születésnapot, Kiskundorozsma!

Nézze meg a Szeged Televízió rövid összefoglalóját!

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: helytörténet Kiskundorozsma évforduló