• Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • A Csodálatos mandarin táncban félti a világunkat – Születésnapi beszélgetés Juronics Tamással
Művház 2019. február 5. 08:07

A Csodálatos mandarin táncban félti a világunkat – Születésnapi beszélgetés Juronics Tamással

– Attól félek, hogy mi is tovább adunk valamit a huszadik század szörnyűségeiből, miközben az új generációknak ezt a terhet már nem kellene hordozniuk. Sok mindent nem beszéltünk még ki magunkból, és ezek az eltakart dolgok nagyon könnyen öröklődhetnek – mondja az ötvenedik születésnapját ünneplő Kossuth-díjas koreográfus, Juronics Tamás.

– Tatán született és néptánc szakon végzett! Hogyan lett ebből Szeged és balett?

– Édesapám a vám- és pénzügyőrségnél dolgozott, és sűrűn áthelyezték egyik helyről a másikra, így gyakran költöztünk. Tatán sem éltünk sokáig, kilencéves koromban Budapestre költöztünk, de egészen tizennégy éves koromig nem táncoltam, csak sportoltam. Édesanyám valamilyen belső impulzustól vezérelve mégis úgy érezte, hogy nekem táncolni kell, és elvitt az Állami Balettintézetbe felvételizni. Mivel a balett tagozatra csak tízéves korig lehetett jelentkezni, maradt a néptánc, itt is végeztem 1987-ben.

– És Szeged?

– Ez is a véletlennek köszönhető. Pont ekkor alakult Imre Zoltán vezetésével a Szegedi Balett, és tagokat toboroztak. Eljöttek megnézni a mi néptáncos osztályunkat is, többek között engem is kiválasztottak. Végül heten eljöttünk az osztályból Szegedre, de csak én ragadtam itt ilyen hosszú időre. 

– Ötvenéves, több mint harminc éve van a pályán, ennyi idő alatt sokat változott a tánchoz való viszonya?

– Szerintem a negyven éves kor egy táncosnál vízválasztó, azután már csak nagyon kevesen tudnak jó kondícióban maradni, és a mentális háttér is megkopik az évek múlásával. Olyan egy kicsit ez is, mint a versenysport. Egyszer eljön az az idő, amikor nemcsak fizikálisan, de lélekben is elfárad az ember és rádöbben, hogy most már valami mást kell csinálnia.

Különleges látványvilágot hozott 2004-ben a Dóm térre az Új világ

– Táncosként mikor búcsúzott el a színpadtól?

– Tíz éve, 2009-ban táncoltam el a Csodálatos mandarint, az volt az utolsó igazi táncos jelenlétem a színpadon. Nagy szerepet azóta sem táncoltam, de máig is naponta koreografálok, és az előtáncolás is elég intenzív mozgás, ezért ehhez is nagyon karban kell tartanom a testem, hogy még sokáig tudjam csinálni és ne csak újjal mutogassak a táncosaimnak.

Juronics Tamás

Táncos, koreográfus, rendező

1969. február 5-én, Tatán született

Nős, egy kislány édesapja

1987-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán

1987-től a Szegedi Balett táncosa

1990-től magántáncosa

1991-től koreográfusa

1993 óta a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője

 

– Nehéz volt egy idő után elfogadni a teste korlátait?

– Nem, mert az én esetemben a tánc majdnem az egész pályámon másodlagos volt, engem elsősorban mindig az alkotás foglalkoztatott, húszéves korom óta koreografálok is. Igazából alkotóként élem meg az ötven évemet, ez pedig ebből a szempontból egy nagyon jó életkor, mert mára egy csomó tapasztalattal, tudással gyarapodtam. Szóval, egyáltalán nem érzem az idő múlását drámainak.

– Nem vágyik vissza a színpadra?

– Sok esetben a háttérben lenni izgalmasabb, mint a színpadra lépni. Azért szerencsére még most is megesik, hogy kisebb szerepeket elvállalok, két éve nyáron a Dóm téren a Carmina Buranában a halált alakítottam, máskor pedig a József legendájában az angyalt táncoltam. De nincs bennem keserűség amiatt, hogy már nem a napi rutin része a színpadi fellépés.

– Miért van az, hogy a balett megosztó, nehezen befogadható műfaj?

– Mert alapvetően nemcsak szórakoztató, hanem egy teremtő-alkotó műfaj, ahol igyekszünk valamilyen értéket közvetíteni. Ebben pedig mindig lehet pozitív és negatív megítélés is egyszerre, ez természetes. A közönségnek az a része, amelyik erre fogékony, pontosan tudja, mire ül be, ha eljön egy-egy előadásunkra. Ugyanakkor még mindig misszió is, amit csinálunk, pedig már generációk nőttek fel azóta, hogy táncolunk. Sokan, akik korábban megszerették ezt a műfajt, ma már a gyerekeiket hozzák el a színházba kortárs balettet nézni.

– Nem érzi úgy, hogy csupán egy szűk réteg nézi a produkcióikat?

– Folyamatosan telt ház előtt játszunk. Való igaz, hogy a lakosság szűk rétege jár színházba, és annak is csak egy kis hányada táncelőadásokra. Ők viszont gyakran! Az operát és a balettet is lehet úgy művelni színpadon, hogy az megérintse a lakosság széles rétegét. Nekem mindkettővel jó tapasztalataim vannak: nyolc operát rendeztem eddig, a Traviatát például rengeteg fiatal is megnézte, mert annyira mai és érdekes volt, amit létrehoztunk. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy végül a többség pozitív élményként éli meg az előadásainkat és legközelebb is beül a színházba. 

Vivaldi zenéjére született a Négy évszak – Feminizma

– Mivel tudják becsábítani a közönséget?

– Meghívunk például főpróbára, előadásra fiatalokat. A táncosaink nagy része nem sokkal idősebb, mint a középiskolások. Hamar kialakul a kontaktus, ha látják, hogy más fiatalok milyen akrobatikus és tartalmas dolgot művelnek a színpadon. Ráadásul legtöbbször maguk a témák is közel állhatnak a fiatalokhoz. De az is igaz, hogy még mindig sok sztereotípiát kell legyőznünk. Nincs más eszközünk, csak az, hogy be kell csalni az embereket a színházba. Ebben az asszonyok, a feleségek a legjobb segítőtársaink, mert a nők nyitottabbak a lelkileg finom dolgokra és a férfiakat is magukkal cipelik egy-egy előadásra.

– Ha már a nőket említette, a férfiak és nők kapcsolatának boncolgatása erősen végigvonul a koreográfiáin. 

– Valóban szívesen foglalkozom a nők sorsával. Érdekelnek a női karakterek, az, hogy a férfiak hogyan léteznek körülöttük, velük. Egyetlen darabom volt csak, a Sárember, ami férfi centrikus volt, számomra a női lélek titkainak a megfejtése sokkal izgalmasabb.

– Az együttes harmincéves jubileumára is egy különleges női történetet öntött táncba. A Vivaldi zenéjére készült koreográfia erősen feminista gondolkodást tükrözött. 

– A Feminizmában a női létnek azt az oldalát igyekeztem megmutatni, hogy ebben az erősen maszkulin világban hogyan tudja a kudarcait megélve keresni az útját, az egyenrangúságot és az egyenjogúságot, hogy a kudarcok és a sikerek között mégsem találja meg önmagát, és végül magányos lesz. 

Díjak, elismerések

Harangozó Gyula-díj (1997), Érdemes művész (2005), Imre Zoltán-díj (2007), Prima díj (2007), Szeged Kultúrájáért díj (2008), Kossuth-díj (2009), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (2015)

– Mennyire fontos a zenei alapanyag?

– Én mindig a zenéből építkezem, a táncnál is ez a meghatározó. A Négy évszak volt életem első olyan zenéje, amit már húsz évesen is sokat hallgattam. Akkoriban nagyon meg akartam koreografálni, de később inkább elengedtem, mert Bartók, vagy Stravinsky muzsikája mellett túl populárisnak tartottam. Harminc év után egyszer csak véletlenül ismét szembe jött velem, azután munka közben kiderült, hogy micsoda elképesztő mélységei és szépségei vannak ennek a zenének. Így született meg a Feminizma. De kortárs balett lévén, nagyon sok kortárs zeneművet is feldolgozunk, ilyenkor magát a zenét is el kell fogadtatnunk a közönséggel. Amikor pedig könnyedebb, népszerűbb zenét választunk, akkor éppen az lesz, ami behozza a közönséget a színházba. Ilyen volt, amikor a Csipkerózsikát vittük színre diszkózenével.

Február 22-én mutatják be a KIsszínházban a Credo-t

– Most min dolgozik?

– A népszerű észt zeneszerző, Arvo Pärt Credo című művére komponáltam koreográfiát. A művet ötven éve mutatták be Tallinban, de az előadást nem sokkal később betiltották. Az alkotót a kultúrpolitika a Szovjetunió legveszedelmesebb komponistájává nyilvánította. Ez egy ön- és Isten-kereső darabnak született. Az elmúlt időben sokat foglalkoztatott a téma, a bennünk lévő, magunkban hordott traumák eredete, amit sokszor nem tudunk kezelni, miközben nagyon is kellene. Ahogyan a családon belül tovább adjuk egymásnak a feldolgozatlan traumákat, úgy egy társadalomban is. Attól félek, hogy mi is tovább adunk valamit a huszadik század szörnyűségeiből, miközben az új generációknak ezt már nem kellene hordozniuk.  Sok mindent nem beszéltünk még ki magunkból, és ezek az eltakart, szőnyeg alá söpört dolgok később nagyon könnyen felszakadhatnak.

– Az előadásaikban a néző a látványvilág mellett aktuális üzenetekkel is találkozik. Fontos, hogy a tánc napi aktuális kérdésekre is reagáljon?

– Szeretném azt gondolni, hogy mindig aktuális, amit csinálunk, ugyanakkor igyekszem távol tartani magamat és a társulatot is a napi politikától. De az ilyen közéleti felhangok sokszor nem az alkotón múlnak. Ha olyan korban élünk, amikor könnyű áthallásokat találni, akkor fogunk is. 

– Márpedig a mai kor ilyen!

– Az Abszurdia című darabomban például tetten érhetők napi aktualitások. Ez egy vicces, közéleti táncjáték, ami alapvető közérzeti és társadalmi témákkal foglalkozik, felidézve az „átkos” rendszer mechanizmusait, a jelentős szovjet zeneszerző, Alfred Schnittke zenéjére. A néző azonnal ráismer azokra a problémákra, amik körülvettek bennünket. Az esetleges áthallásokról nem én tehetek.  

Az Abszurdia című darabban tetten érhetők napi aktualitások is

– Harminc éves pályafutásából melyik három darabra a legbüszkébb?

– Tizennyolc éve folyamatosan játsszuk a Carmina Buranát. Ez szinte csoda és még mindig van rá érdeklődés, de a Csodálatos mandarin is ott van a kedvenceim között, viszont nehéz lenne most hirtelen egy harmadikat kiválasztani. 

– Ennyi év után talál még kihívást a munkájában?

– Hogyne! Minden évben születnek új produkciók, amik új kihívást jelentenek nemcsak nekem, hanem az egész társulatnak. Ráadásul nemcsak helyben, Szegeden érnek új impulzusok, hiszen minden évben rengeteg meghívásnak is eleget kell tennünk, eddig huszonnyolc országban léptünk fel, Mexikótól Kínáig több mint százötven előadással vittük el a szegedi kultúra jó hírét a világba.

Tavaly ünnepelte a Szegedi Kortárs Balett megalapításának 30. évfordulóját

– Úgy tudom, más területeken is kipróbálja önmagát!

– Valóban, a baletten kívül operát, prózát, musicalt is rendezek, ezek is új kihívásokat jelentenek számomra, nekem pedig szükségem van erre. A következő két évemet már most pontosan látom magam előtt, tudom, hogy milyen darabokat fogok rendezni. Mostanában igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy minél rövidebb idei legyek távol a családomtól. A kislányom két és fél éves, most van abban korban, amikor nehezen viseli el, ha távol vagyok. Korábban még csak ő hiányzott nekem, most már én is hiányzok neki. És ezt nem akarom!

Rafai Gábor

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: interjú Juronics Tamás Kossuth-díj Szegedi Kortárs Balett születésnap Szegedi Nemzeti Színház színház tánc