Hirdetés
Szegeden 2019. január 27. 16:47 Forrás: Szegedi Tükör

Kik vagyunk, honnan jövünk...?

1823. január 22-én Kölcsey Ferenc letisztázta a Himnusz kéziratát. Százhatvanhat évvel később, 1989-ben a Hazafias Népfront javaslatára döntötték el, legyen ekkor a magyar kultúra ünnepe.

Azóta évről évre január 22-én megszaporodnak a színházi előadások, komolyzenei koncertek és ünnepélyes díjkiosztók. Korszerű kifejezéssel „népszerűsítik” a magyar kultúrát. Megállni és gondolkodni kiváló alkalom minden ünnep az évben.

Ki a magyar?

Kiváló magyar gondolkodók évszázadok óta igyekeznek megválaszolni a kérdést. Illyés Gyula „Ki a magyar?” című, 1939-ben napvilágot látott tanulmányában nem a vér szerinti, hanem a lelki rokonságot tartja perdöntőnek a kérdésben. Tamási Áron viszont az erkölcs fontosságát hangsúlyozta: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan” – szól a kemény ítélet erdélyi írónk novellájából. A magyar irodalomban József Attila rövid, tragikus élete cseppben tengerként mutatja a magyar sors vonásait. Költőzsenink magányossága, kiemelkedő tehetsége, léleklánglobbanásai és korai, tragikus halála mind a magyar karaktert idézik. Kétségbeesett istenes szózatából, az „Ember is; magyar is; magam is” című verséből az örök meg nem értettség hangja – talán sértett dühe (?) – hallatszik.

Magyar költő-forradalmár Petőfink alakját népmeséink állandó hősével, „a legkisebb fiúval” rokonította Márai „Ég és föld” című művében, amikor így írt róla: „Egészen fiatal volt. A láng volt benne. Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, huszonhat éves és Petőfi, tudott angolul és franciául, megírta művét, és meghalt a hazáért. (...) Ilyen csak egy volt!” – mondjuk halkan. S szívünkhöz szorítjuk művét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.” Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”, Pestet és Budát összekötő Lánchídjával és a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával örök példakép marad. Közismert tény, hogy aradi vértanúink között szép számmal akadtak más nemzetiségűek, ám küzdelmes életükkel és tragikus önfeláldozásukkal magyar hősökként haltak meg.

Szubjektív irodalmi és történelmi panteonunktól távolodóban ne feledkezzünk meg kiváló zeneszerzőinkről, képzőművészeinkről, építészeinkről sem: Kodály és Bartók kettőse a magyar ének-zene oktatás és a népzenei értékmentés szempontjából alapvető jelentőségű, Csontváry látomásos cédrusai vagy Fadrusz János kolozsvári Mátyás király-emlékműve pedig nemcsak a magyar, hanem az egyetemes művészettörténetnek is örökérvényű alkotásai.

A legkisebb fiú mindig győz.

A magyar tősgyökeres és büszke. Lánglelkű forradalmár. Különös melankolikus, magányos és reménytelenül idealista. Szelíd-szilaj táltos. Paripája nyergében gyorsabban száll, mint maga a Gondolat. Hamvas Béla „A méhesben” című írásában ráérzett egyfajta igazságmagra, hiszen örök aranykorban élő, abból kimozdíthatatlan, szerény, elpusztíthatatlan magyarokról beszélt. Magyar kultúránk egyszerre páratlan, ugyanakkor egyetemes, európai. Ázsiai rokonaink szemében mégiscsak nyugatiak, a nyugatiaknak pogány keletiek vagyunk. A szőke északi népekhez képest temperamentumosak és barnák, a Mediterráneum göndör szőrű latinjaihoz viszonyítva nyugodtabb vérmérsékletűek. Európa kellős közepén egy hatalmas szívdobbanás vagyunk.

Jelképektől hemzsegő néphagyományunk táncaink, dalaink, temérdek népmesénk konokul őrzi titkunkat. Tavaszi szél vizet áraszt. Világom-virágom. Ki a magyar? A legkisebb fiú, aki látszólag mindvégig esélytelen. Végül levágja a hétfejű sárkányt, és megmenti a világszépe királylányt. Övé lesz végül a fele királyság, és boldogan él mátkájával, amíg meg nem hal. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja.

Ugye, milyen egyszerű minden? Tiszta szívvel.

Tóth A. Péter

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: jegyzet Szegedi Tükör