Hirdetés
Szegeden 2019. január 26. 09:12 Forrás: Szegedi Tükör

Máté Roland: Nincs gond, élvezek minden egyes napot

Önfeledten lubickolt, imádta az életét a tévériporter és műsorvezető, Máté Roland. Egészen addig a júliusi éjszakáig, ami örökre megváltoztatta az életét. A 32 éves fiatalembernek amputálni kellett a lábát. Nem esett kétségbe, változatlanul imád élni. És másoknak is sugározza az energiát a blogján keresztül.

– Keresik az okokat, mert ritka, hogy valakinek 32 évesen amputálják a lábát, de nincs válasz. Egyre nagyobb az esélye annak, hogy valamilyen genetikai problémára vezethető vissza. De mindegy is, ez így alakult – mesélte Máté Roland tévériporter a megyei iparkamara női vezetői klubjában az „Egy pillanat – Az élet lábatlanodása” című blogja kapcsán.

– A rosszullétemnek konkrét előjele nem volt. Kéthavonta begörcsölt a lábam, de elmúlt. Előtte két hónappal elkezdett zúgni a fülem, arról azt hittem, huzatot kaptam. Nem voltam orvoshoz járogatós típus. Ha jól érzem magam, miért menjek? Volt gyerekkoromban egy vesebetegségem, ami miatt rendszeres kontroll alatt álltam egészen öt évvel ezelőttig. Azóta nem mentem, mert jók voltak az eredményeim, nem kellett.

– Dolgozni akarok, egy nap gondolkodás után elvállaltam egy szépségverseny vezetését. Élveztem, poénkodtam, jólesett elfáradni – mondta Máté Roland (fotók: Szabó Luca)

A pillanat

– Imádtam és imádok élni, rengeteget dolgoztam és buliztam, csajoztam. Nem voltam mintapasi. Azon a pénteken végeztem a melóval, és volt nálam egy házibuli. Cigiztem, ittam, csajoztam, ahogy szerettem. Mert volt egy imádott életem, amelyben önfeledten lubickoltam. Véget ért a buli, és elindultunk egy diszkóba. Mielőtt bárki azt gondolná, soha nem használtam semmilyen szert. Nagyon meleg nyári este volt, és egyszer csak azt éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. Megszédültem, bár nem ittam közel sem annyit. Bementem a mosdóba, és bevizeztem a fejemet, hogy felfrissüljek. Ott összerogytam. Tudatomnál voltam, de nem láttam, és nem volt egyensúlyom. Faltól falig borultam, lefejeltem a tükröt – idézte fel a történteket.

– Azon kattogott az agyam, hogy az italomba csempésztek valamit. Akkor bejött egy srác, azt mondta, nagyon szét vagyok csúszva, vagyis nagyon bekábítószerezhettem. Mondtam neki, erről szó sincs, tudom, mit csinálok, csak éppen lábra állni nem tudok, és nem látok. A srác kivitt a teraszra, ott kezdtem észhez térni. Kóvályogva mentem ki a taxiig. A többieknek szóltam, hogy hazajövök, mert másnap dolgozom, fel sem merült, hogy a klinikára menjek.

Utolsó riport a temetőből

– Hazajöttek a barátaim is, akik aznap nálam aludtak. Nem akartam idegesíteni őket. Reggel az előző napokban lezúdult vihar kárai kapcsán kellett bejelentkeznem a Belvárosi temetőből. Az volt az utolsó élő riportom. Utóbb derült ki, hogy egy hajszál választott el attól, hogy abból a temetőből többet ne lépjek ki – teszi hozzá derűsen.

Hazament, és bár olyan fájdalom nyilallt a derekába, ami semmihez sem hasonlított, a telefonon jelentkező korábbi barátnőjének sem szólt. Végül a fürdőszobában összecsuklott, és húszperces haláltusa kezdődött, amíg hason csúszva eljutott a nappaliba a telefonjáig. Mentőt hívott. Barátai közben visszatértek, masszírozták, mert már feketedett a lába. Nem tudták autóba tenni, úgyhogy rohammentőt kértek. A műszerek kimutatták, hogy nincs keringés a lábában, a főartériái teljesen elzáródtak.

A családjától és a barátaitól, akik meglátogatták, azt kérte: ne sajnálják

Roland blogjából

„32 éves vagyok, az előtt a bizonyos pillanat előtt másfél hónappal ünnepeltem a születésnapomat. Ikrek férfi vagyok, vagyis imádom az életet két vagy három, de mindenképpen két lábbal megélni… Egyszóval hedonistának tartom magam. Az élet folyamatos harcok elé állított; 14 éves koromtól volt egy vesebetegségem… Hosszú hetek kórházban, hízások, fogyások, hajelhullás, de akkor sem adtam fel, és soha nem adom fel, azt a harcot sem sikerült még megnyerni, de lélekben és agyban már réges-rég legyőztem… 18 éves korom óta viszont azt csinálom, amit gyerekkorom óta szerettem volna: a médiában dolgozom, évekig rádióztam, tévéztem és tévézek, rendezvényeken vezetek műsort, úgyhogy ezen a téren rendkívül szerencsés vagyok. De az igazi szerencse mégsem ez, hanem az a család, aki engem mindig mindenben támogatott és támogat, és az a rengeteg barát, akiket tényleg a barátomnak hívhatok. Ez az igazi szerencse… És az a bizonyos imádott életem, ahogy azt már korábban hívtam: évek óta mindig megyek, valahová mindig tartok. Állandóan úton voltam, életem legnagyobb félelme volt, hogy a lábaimmal egyszer történik valami, hogy miért? Ne kérdezzétek, nem tudok rá választ adni… talán pont ezért, mert mindig mentem. Én az elmúlt éveimet úgy éltem meg, hogy nincs vesebetegség, nincs gond, nincs semmi, csak carpe diem van!”

A sürgősségin egyik vizsgálat követte a másikat, majd amikor műtét került szóba, Roland még akkor sem fogta fel, hogy másnap láb nélkül ébredhet. Bár korábban félt az altatástól, akkor már annyira fájt a lába, hogy megadta magát. Többórás műtétekkel sem sikerült kitágítani az ereit, ezért az orvosa kerek perec kimondta: vagy amputálják a lábát, vagy meghal. Egy százalék esélyt adott, hogy lábbal megúszhatja. Roland mégsem szerette volna, ha levágják, végül egy orvosnő határozott fellépése nyomán egyezett bele az amputációba. Megsimogatta a lábát még utoljára, és megköszönte, hogy sok jó helyre ment vele. Vasárnap estére megváltozott az egész élete. 42 napot töltött a klinikán júliustól szeptemberig. A családjától és a barátaitól, akik meglátogatták, azt kérte: ne sajnálják.

Két lábbal az életben

– Tanulság? Azóta sokkal hálásabb vagyok dolgokért. Például azért, hogy van kezem és lábam, ami korábban természetesnek tűnt. Átkattantam, más dolgok fontosak. Már nem idegesítem fel magam olyanon, amin előtte. És arcoskodásnak tűnhet, de nem az: megtehettem, hogy a sok ember közül, aki körülvett, a többségét kisöpörtem. Azokat, akikről azt éreztem, hogy nincs rájuk szükségem. És értékelek minden napot. Korábban is így éltem, most is ezt teszem. Ebből a helyzetből a legtöbbet ki akarom hozni. Nem érzem magam kevesebbnek, mint régen. A körülöttem lévők úgy kezelnek, mint eddig.

Örülök a blogom pozitív hatásának, hiszen sok sorstársam úgy éli meg a helyzetét, hogy vége a világnak. Kérdezték tőlem is, szükségem van-e pszichológusra, de nem volt. De ha lenne, azt sem szégyellném. Azt gondolom, lesz rá szükségem, mert az én mélypontom még nem jött el, de el fog, ha tényleg eljut a tudatomig, hogy nincs lábam. Ez valószínűleg akkor következik be, amikor megérkezik a protézisem, és minden reggel fel kell csatolni. Egyre biztosabb lábakon állok, sok mindent önállóan megcsinálok, jó úton vagyok, de már semmi nem az lesz, mit régen – mosolyog Roland.

Dombai Tünde

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Szegedi Tükör Máté Roland Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara