Szegeden 2018. november 1. 10:05 Forrás: Szegedi Tükör

A fájdalom mindig a túlélőket sújtja

„A holtam után ne keressetek, / Leszek sehol és mindenütt leszek” – írja egyik versében Reményik Sándor költő. Érdemes megfogadni intelmét.

Mert hiszen annak, hogy hogyan és mikor gondolunk elveszett szeretteinkre, idő és tér nem szabhat határt, míg él az ember. Persze hajlamosak vagyunk azt hinni, az élet soha nem ér véget, az élet örök, időnk pedig van, ráérünk halogatni dolgainkat. Mígnem egyszer belőlünk is „emlék” lesz.

Az élet nem könnyű és nagyon rövid, leírni is nehéz, hogy egyszer (állapotunk és időnk függvényében) mindnyájan eltávozunk ebből az árnyékvilágból. Még akkor is, ha „Álmodunk egy öregkort, csodálatos szépet, / de a sors mindent összetépett. / Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat. / Könnyű ide bejutni, de nincs kijárat...” – írja a költő versében.

Aligha van család, amely ne emlékezne ilyenkor (mindenszentek és halottak napján: november 1–2.) az eltávozott szeretteire. A jelzett napokon a szentekért, a halottakért és persze az élőkért is megszólalnak a harangok. Zúgásukat szívünk s lelkünk kellemes muzsikává rendezi, miáltal a zene szárnyán képzeletben a csillagok közé, egészen közel szeretteink lelkéhez repül lelkünk.

Tisztelt Olvasóink!

Szerkesztőségünk fenntartja a jogot arra, hogy az észrevételeket, olvasói leveleket rövidítve, szerkesztett formában adja közre.

A szülés, a betegség, az öregség és a halál együttes ereje fogva tart minden élőlényt. Ez utóbbi pedig tökéletes munkát végez. Nemcsak azt viszi magával, akit temetünk, hanem annak hozzátartozóit is, akik még itt maradtunk az árnyékvilágban. Csak a mi lelkünket nem gyászolja senki, mert annak halálát nem ismerik fel. A sérült és fájó lelkünkkel nekünk, az itt maradóknak kell továbbélnünk.

Nota bene: a fájdalom mindig a túlélőket sújtja, hiába vannak melletted vigasztaló rokonaid és barátaid.

Shakespeare, az öreg és bölcs költő, aki mindent látott és tapasztalt, az alábbi kérdést tette fel: nincs mód arra, hogy összehangoljuk végtelenségre törő vágyainkat és véges sorsunkat? Sajnos a választ nem tudtam még, de jó lett volna okosodni belőle. Viszont van a kérdésben két szó: véges és végtelen. Bármelyik is megszűnne valami ok folytán, a másik szó is elveszítené értelmét. Ugyanis a dialektika törvényeinek figyelembevétele mellett létező szópárok (világos-sötét, hideg-meleg vagy véges és végtelen) egyike a másik nélkül nem létezne.

Azért annyit megjegyeznék: vágyaink és sorsunk, az örök élet és az elmúlás az emberi gondolatban valahol azért találkozik... A végtelennek tűnő „kavarodásban” idetartozik az eltávozókról szóló megemlékezés is. Világosabban kifejtve gondolataimat: emberi törvény kibírni mindent, és menni kell tovább, mert az élet nem állhat meg. Ezt még az emberi agy talán meg is érti, de a szív soha...

A fájdalmat leírni nem lehet. Bár sokszor megpróbáljuk, legtöbbször sikertelenül. Sajnálatosan mindig azoknak fogalmazzuk meg a legnehezebben gondolatainkat, akiket a legmélyebben és legtisztábban szeretünk.

A halált, az elmúlást „tiszta” aggyal senki se várja. Jön az magától is teljes bizonytalanság mellett. Elkerülni nem lehet, ha itt az ideje, menni kell!

Memento mori! Én mégis inkább az tanácsolnám az iménti latin szólás (emlékezz a halálra) helyett, hogy inkább emlékezzünk az életre, mert az élet nem a halálról szól.

Kutnyik Pál

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: emlékezet olvasói levél Halottak Napja Mindenszentek Szegedi Tükör