Hirdetés
Hirdets
Művház 2018. október 13. 06:35

Nemes Jeles László: A Napszállta talán egy kis óvatosságra int

Mi jelentette a motivációt a szinte felfoghatatlan sikerek után, mik a kapcsolódási pontok a Saul fia és a Napszállta között, miért kap különösen nagy szerepet filmjeiben a hang, dolgozna-e nagy hollywoodi stúdiónak, lerohanták-e a magyar filmesek? Interjú az Oscar-díjas Saul fia rendezőjével második nagyjátékfilmje kapcsán.

A még mindig csak 41 éves Nemes Jeles László 2015-ben bemutatott Saul fia című első nagyjátékfilmjével minden várakozást felülmúlt. Nem azért, mert bezsebelt egy rakás fontos nemzetközi díjat, köztük a cannes-i filmfesztivál nagydíját, a Golden Globe-ot és végül a legnagyobb elismerésnek tartott Oscart, hanem mert egy számtalanszor feldolgozott témát volt képes sajátos stílusával minden korábbinál megrendítőbb módon bemutatni. Olyan közel hozta a nézőhöz, és olyan átélhetővé tette a holokauszt poklát, amire senki korábban nem volt képes, ezzel pedig filmje nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmtörténet egyik megkerülhetetlen alkotásává vált. Ahogy Nemes Jeles filmjével a nézőknek, úgy önmagának is feladta a leckét, hiszen egy ilyen kezdés után egy második filmre szinte teljesíthetetlen elvárások nehezednek, és egész további karrierjét meghatározhatja annak sikere vagy bukása.

Második filmje, a Napszállta három évvel a Saul fia után érkezett meg. A világpremiert a velencei filmfesztiválon tartották, ahol máris megkapta a legjobb filmnek járó díjat a nemzetközi filmkritikusok szövetségétől. Magyarországon szeptember 27-étől játsszák a mozik, szerveztek viszont premier előtti bemutatókat, így Miskolc után szeptember 18-án Szegeden is látható volt a Belvárosi Moziban, ahol közönségtalálkozót is tartottak. Nemes Jeles egy órán keresztül beszélt filmjéről a nézőknek a vetítés után, és a kérdéseikre is válaszolt. Ezt követően pedig velünk is leült beszélgetni.

– Pár évvel ezelőtt még szinte senki sem tudta, ki az a Nemes Jeles László. Aztán jött a Saul fia, a díjak, az Oscar, és nagyon hamar nagyon ismert lettél. Egy ilyen brutálisan erős indítás után mik azok a belső motivációk, amik ráveszik az embert arra, hogy viszonylag gyorsan készítsen egy másik nagyjátékfilmet?

– Nagy nyomás ilyenkor, hogy mindenképpen jöjjön a második, különben soha többé nem csinálok filmet. Valahogy ezt el kell dönteni, és komolyan és maximális elszántsággal kell leforgatni a második filmet. Fel kellett tennem azt a kérdést, hogy akarok-e másról is beszélni, mint az első filmem témájáról, és van-e mögötte az az akarat, hogy a filmművészetben fejezzem ki magam. És ez annak a kérdése, hogy milyen típusú filmet csinálok.

– Akkor a második filmnek van talán a legnagyobb tétje?

– Az első után mindenképpen a másodiknak van a legnagyobb tétje. Azért is, mert ebben az esetben iszonyatosan nagy energiákat generált ez az első játékfilm, és a figyelem minősége is teljesen megváltozott néhány év alatt. Nekem nagyon fontos volt ezt a filmet megcsinálnom, ugyanolyan késztetésem volt erre, mint az elsőre.

– Már a Saul előtt tudtad, hogy ezt a filmet meg szeretnéd csinálni?

– Nagyjából ugyanakkor. Pontosan nem tudom, vissza kéne mennem a dokumentumaimban, de nagyjából ugyanakkora tehető az, hogy ez a film is elkezdett nőni bennem.

– Azt, hogy a Saul fia és a Napszállta stílusában vannak egyértelmű hasonlóságok, vehetjük egyfajta Nemes Jeles-védjegynek, vagy tervezed esetleg, hogy a jövőben majd teljesen más stílusú filmeket is készítesz?

– Ugyanazok az emberek csinálták ezeket a filmeket, és én rendeztem mindkettőt, ezért hasonló a stílusuk. De mégis, azt gondolom, ez két nagyon más film, nekem mindenképpen. Arra törekedtem, hogy valamit abból adjak át, ahogy a főhős érzékeli a világát, ami körülötte van. Minden filmnek saját logikája van, és ahhoz képest alakul. De azért a rendezők sokszor hasonló filmeket csinálnak.

(fotó: Laokoon Filmgroup/Bartha Maté)

– Volt egy elég nagy castingja ennek a filmnek, évekkel ezelőtt. Bejártátok az egész országot, bárki jelentkezhetett, Szegeden is voltatok. Nagyon sok embert megnéztetek, lefotóztatok. Mennyire áll össze amatőr színészekből ez a film, és tudsz-e arról, hogy Szegedről végül válogattatok-e be jelentkezőket? Mi volt egyáltalán a kiválasztási szempont?

– Én olyan embereket kerestem, akik hihetőek a történet szempontjából, és olyan összeállítást próbáltam létrehozni, hogy a szereplők egymásra pozitív hatással legyenek. Van, amikor nagyon jó egy színész, csak vagy nincs rá szerep, vagy egyszerűen a többivel nem működik úgy. Lehet, hogy egy más filmben sokkal jobban működik, erre kell vigyázni. Egy színész nem csak magában létezik, hanem a többiekkel egy csapatban. Ezért is volt hosszú a szereplőválogatás, tíz hónap, vagy talán egy év, mert állandóan újra kellett értékelnünk egymáshoz képest a színészeket. Jöttek színészek az ország több részéről, és a határon túlról is, Erdélyből, a mai Szlovákia területéről, Kárpátaljáról. Az, hogy Szegedről jöttek-e, jó kérdés, kicsit megfogtál ezzel, nem tudom. Mindenesetre tényleg nagy castingot csináltunk.

– A főbb szereplők közül, akiknek az arcára emlékezhetünk, mindenki képzett színész, vagy volt közöttük teljesen amatőr is?

– Volt. De nálam az, hogy valaki amatőr, félamatőr, vagy színész, egy kicsit becsapós, mert én mindenkivel nagyon sokat dolgozom. A profi színészekkel is. Velük is átmegyek bizonyos kiképzési stádiumokon. Senki sem kész. Mindenki hoz magával valamit. Az amatőr is hoz magával valamit, az én munkám pedig az, hogy mindenki bizonyos szempontból egy filmet csináljon, és ne legyenek túl nagy eltérések. És hogy akár egy olyan ember is, akinek nincs nagy filmes tapasztalata, jól tudjon együtt működni azzal, aki csinált már ötven filmet. Azt gondolom, hogy ebben a filmben nincsenek észrevehető eltérések a profi és nem profi színészek között. Ezek nagyon szubjektív dolgok, még akkor is, ha természetesen a színészek professzionalizmust is hoznak magukkal. Mégis, ebben a filmben valahogy mások az energiák.

– Oscar-díjas, elismert rendezőként megnyíltak a kapuk a második film előtt?

– Igen. Könnyebb volt finanszírozni ezt a filmet. Az is könnyebb volt, hogy a castingon többen jelentkeztek, és mindenki jobban odafigyelt, a csapat is megpróbálta a legjobbat kihozni magából. De el kell mondanom, hogy az első filmnél, amikor még senki nem hitt benne igazából, csak a Filmalap, a magyar stábom nagyon-nagyon komoly munkát tett le az asztalra, pedig nem tudták, hogy mi lesz belőle. Tehát az, hogy én a megszokott csapattal dolgozom, azt is jelenti, hogy ők segítenek abban, hogy a földön maradjak, és hogy mindannyian komolyan végezzük a munkánkat. Az, hogy a jövőben mi lesz, és hogy milyen filmet fogok csinálni, azt még nem tudom.

– Sokan nemcsak látványban hasonlítják a Napszálltát a Saul fiához, hanem még talán kicsit történetileg is. Egyesek azt is felvetették, hogy olyan, mintha kapcsolat is lenne a kettő között. Mit gondolsz erről?

– Vannak kapcsolódási pontok a kettő között. Ha megnézem a Saulban a női szereplőt, és mellé teszem a Napszálltában az Íriszt, ugyanaz a lány játssza. Nem direkt csináltam, de utána felfogtam, kiderült számomra is, hogy ez valahogy azt mutatja, hogy mi történt a huszadik századdal, bennünk, velünk. És biztos, hogy az én utam az volt, hogy fel akarom fedezni valamennyire ezt a világot, azokat az erőket, amik alatta vannak, hogy a békeidő Budapestjén, a csodálatos csillogások alatt mi lehet.

– Sokan próbálták meg a jelenhez kötni a Napszálltát, és a mai kor számára üzenetet találni benne. Te mit akartál mondani ezzel a filmmel?

– Azt gondolom, hogy a mi világunk nagyon beleszeretett a technológiába, és bizonyos szempontból a kommunikációs technológia rabja. Van egy virtuális világ, amit magunk köré építünk, amiben a computereknek adjuk át, amiket korábban a saját agyunk csinált és végzett el. Az, hogy bizonyos módon a gépek rabszolgái leszünk, és ezt a folyamatot lehet látni egyre inkább, azt is jelenti, hogy feladunk valamit abból a szabadságból, ami talán emberré tesz minket. És nem tudom, hogyan lehet ebből szabadulni. Amikor megnézem, hogy száz évvel ezelőtt mi történt, az első világháború előtt, ott is volt egy nagyon nagy ígérete a tudománynak és a technológiának, volt egy bizonyos illúziója annak a kornak arról, hogy mire vagyunk képesek. És ez talán ma is megvan. Kicsit talán istennek érezzük magunkat. És ez a film egy kis óvatosságra int talán.

(fotó: Szeged.hu/gszl)

– Egy társadalom pusztulása látszódik ebben a filmben.

– Viszont az az érdekes benne, hogy pont a zeniten van. Tehát nem az van, hogy lecsúszik, hanem a legnagyobb ragyogásában ott van már a saját pusztulása.

– Talán most is valami hasonlóban élünk. Te ezt érzed?

– Abban, ahogy a világ dolgai működnek, van egy veszély, egy fenyegetettség, ami civilizációs szinten mindenképpen nagyon nagy. Szerintem nem tudjuk, hogy mennyire közel vagyunk ahhoz, hogy saját magunkat elpusztítsuk. És most nem feltétlenül a klímára gondolok, vagy az atomháborúra, hanem valamire, ami a lelkünk mélyén van.

(fotó: Laokoon Filmgroup/Bartha Maté)

– Csak a klasszikus, 35 milliméteres szalagról engeded vetíteni ezt a filmet.

– Egyelőre.

– Már a három évvel ezelőtti szegedi közönségtalálkozón is mondtad, hogy nagyon nem szereted a digitális filmet. A legnagyobb nevek csinálnak viszont csak hasonló húzásokat, hirtelen például Tarantino jut eszembe. Ezt egy európai, Magyarországról jött rendezőnek mekkora bevállalás meglépni?

– Nagyon nagy. Talán úgy is értékelhető, hogy utolsó mohikán vagyok ebben a dologban, de azt gondolom, hogy ha a néző fizet a moziban, akkor kapja a legjobbat. És a legjobb ma a celluloid, és nem az, amit a tévében is megkap. Ha a mozi mozi akar maradni, akkor szerintem fontos, hogy megmutassa, nem csak a stílusában, de az anyagában is, hogy más, mint a tévé vagy az internet.

– Már a Sault is csak így engedted vetíteni?

– Az elején igen, a hivatalos bemutató előtti vetítéseken, és mindenkit arra ösztönöztem, vagy ösztönzök, hogy ha tudja, így nézze meg.

– És ezzel nem zárulnak be kapuk? Például azt mondják a mozik, sokan, hogy akkor inkább nem vetítjük.

– De biztos, hogy van ilyen. De azt is gondolom, hogy fontos megvédeni ezt a dolgot. Amikor elmegyünk a múzeumba, lehet, hogy nem vennénk észre, hogy fénymásolatot nézünk az igazi festmények helyett, de szerintem megérdemeljük, hogy megnézzük az eredetit és érezzük valahol a tudatalattinkban, hogy mi az anyag és mire készült, és hogy nem csak egy kópiát látunk.

– A filmjeidben a képek mellett nagyon fontos szerepet kap a hang, főként a háttérben, vagy a képen kívül zajló események hangja. Ezek miért ilyen fontosak neked?

– A hang nagyon fontos. Azt látom, hogy a mai moziban a hang csak illusztrálja a képet, amit látunk, azt halljuk is, és még effektként is használjuk, hogy még jobban megijesszük a nézőt, vagy még jobban rátegyünk arra, amit a képen látunk. Én azt gondolom, hogy a hang nagyon finoman be tud vinni egy világba és visszaadni azt, amit az ember érezhet egy kicsit a saját életében is. Annak, hogy mennyire személyes lehet az utazás, a hang nagyon szerves része. Nagyon sok olyan dolgot tudunk átadni a hanggal, amit a képpel nem, vagy kiegészítjük, vagy elkezdünk olyan dolgokat dialógusokban, hangokban adni, vagy zenében akár, ami talán az atmoszféráról szól és nem feltétlenül kizárólag csak a cselekménypontokról.

– Ez azt jelenti, hogy veled két filmet kell leforgatni, egyet képben, egyet hangban? Ez nehezebbé teszi a forgatást?

– Nehezebbé teszi az utómunkát, vagy komplikáltabbá teszi az utómunkát. A forgatás alatt pedig bele kell képzelni a hangokat.

– Komoly és markáns véleményt forgalmazol meg a technológiáról. Várhatunk esetleg a jövőben tőled egy science fiction filmet?

– Hát jó lenne! Az egy jó ötlet lenne. Meg kéne találnom a megfelelő anyagot. Gondolkozom ezen, abszolút.

– Kaptál már felkéréseket a nagy amerikai, hollywoodi stúdióktól, hogy készíts nekik filmet? Lenne hozzá kedved?

– Nem lenne probléma bármelyik nagy amerikai stúdióval filmet csinálni. Itt az a kérdés, hogy mennyi kontrollt tudok megtartani. Úgy nem érdemes Hollywoodban filmet csinálni, hogy minden kontrollt kivegyenek a kezemből. Az nem az én érdekem, mert akkor csak egy olyan ember leszek, aki felveszi az anyagot. Én olyan szeretnék maradni, aki kontrollt tart a filmjei felett.

– El tudod képzelni, hogy a közeljövőben készítesz, mondjuk egy olyan filmet, ami abszolút a jelenben játszódik?

– Igen, igen, de nagyon relatív a jelenkor. Ha csinálunk egy mai filmet, az húsz év múlva már a múlt lesz, a múltat ábrázolja.

– Úgy értem, hogy foglalkoztat-e téged a jelenkor annyira?

– Azt gondolom, hogy a filmjeimben benne van a jelen, így vagy úgy.

(fotó: Laokoon Filmgroup/Szilágyi Lenke)

– Milyen reményeket fűzöl most a Napszálltához? Azt már például tudjuk, hogy Magyarország ezt a filmet nevezi a következő Oscarra.

– Egy Oscar-kampány nagyon sok mindentől függ. Nem feltétlenül attól, hogy milyen minőségű a film. A Sony csinálja az Észak-Amerikai forgalmazást, ami az Oscar-kampány szempontjából nagyon fontos. Nagyjátékfilmeknek amerikai forgalmazó nélkül nem nagyon van esélyük semmilyen kategóriában szerintem. Mindenképpen kell amerikai forgalmazás, és a Sony a legjobb amerikai forgalmazó a külföldi filmek esetében. Az biztos, hogy őket ismerjük, ők is ismernek minket, kölcsönös a bizalom, és tudjuk, hogy mire lehet építeni, ők is tudják ezt, már végigcsináltunk egy ilyen kampányt, az Akadémia is ismer minket. Ez már egy bejáratott kapcsolat. De az egész világon el van adva a film, nekem pedig az a dolgom, hogy minél több helyen és minél többen lássák. Az a legnagyobb feladatom, hogy minél több helyre elkísérjem, Magyarországon is, nem csak külföldön. Azt Velencében is észrevették, hogy ez egy olyan film, ami nem hasonlítható a többihez, tehát már úgy tekintenek rá, és a magyar filmre, filmkészítőkre, hogy van egy saját világuk. Ez szerintem fontos.

– Térjünk vissza egy kicsit a Saulra! Abban a pillanatban, amikor kimondták, hogy a filmed Oscar-díjas, mi futott át az agyadon?

– Az, hogy most ki kell menni a színpadra.

– És ott mondani kell valamit?

– Igen. Az az érdekes, hogy a díjátadás a Dolbyban van, és a Dolby egy nagyon nagy terem, de amikor benne van az ember, az első sorokban, az első 20-30 sor nagyon picinek tűnik. Maga a színpadrész sem olyan nagy, mint amilyennek tűnik, és az egész olyan hirtelen kicsi lesz. És az egész megnyúlik, mint egy álomban, a perspektíva végtelen lesz, van egy nagyon pici és hirtelen egy iszonyat nagy perspektíva, és az egész kettőssége nagyon félelmetes. Az, hogy éppen én most kimegyek a reflektorfénybe és mondanom kell valamit.

– Hosszú volt az út?

– Hosszú, hosszú. Nagyon gyors és nagyon hosszú.

– Megvolt előre, hogy mit fogsz mondani?

– Az Oscar-gála alatt írtam meg.

– Magyarországon azok után, hogy Oscar-díjat nyer egy fiatal rendező, mennyire rohanják le a magyar filmesek, a színészek, a szakma? Gondolom, az elmúlt években mindenki Nemes Jeles Lászlóval akart együtt dolgozni Magyarországon. 

– Hát az lehet, de én ezt nem vettem észre.

– Nem rohantak le?

– Nem, de ez nem is az ő dolguk, hogy lerohanjanak. Azt gondolom, hogy mindig a rendező feladata, hogy nyisson a színészek felé. A színészi szakma egyébként is egy nehéz szakma, és bizonyos szempontból kiszolgáltatott, túlzás lenne, hogy még ráadásul azt is elvárjuk, hogy nekik kelljen árulniuk magukat a rendezőknek.

– Nem kaptál felajánlásokat? Akár a neves, akár a kevésbé neves magyar színészektől, hogy mindenképpen benne akarnak lenni a következő filmedben?

– Szerintem ez nem így működik. Egyébként érdekes módon a külföldiektől inkább.

– Volt olyan ismert, nagy sztár, aki megkeresett?

– Sok. De ez ott inkább megy.

– Mondhatsz neveket?

– Nem, nem mondok. (nevet – a szerk.) Csak képzeld oda a neveket. Ez egy folyamat. Már ismernek egy picit Amerikában, és ott mindig szeretnek új embereket bevonni a folyamatokba. Nekik fontos, hogy máshonnan a világból is jöjjenek új emberek, ez része az egésznek. Ez itt viszont egy másik világ, itt nem kell elvárni ilyesmit.

(fotó: Laokoon Filmgroup/Hermann Ildi)

– Volt egy kérdés a közönségtalálkozón, amire gondolkodási időt kértél, a válasz viszont végül elmaradt. Én most felteszem újra. Volt olyan világhírű rendező, filmes szakember, akitől az elmúlt években kaptál olyan tanácsot, amiről azt érezted, hogy valóban használható és érdemes megfontolni?

– Ez nehéz, mert az ember beszélget, és nem feltétlenül olyan tanácsokat mondanak, amiket azonnal meg tud ragadni, és praktikus vonzatai vannak. Sokszor inkább ez csak egy beszélgetés, egy hozzáállás, egy mentalitás, egy gondolkodásmód, vagy csak egy anekdota, amit elmesélnek, és ami átad valamit a következő rendezőgenerációnak. Spielberg például megkérdezte, hogy hogyan fogom a produkciós értékét növelni a Napszálltának. Mindig van egy adott költségvetés, és hogyan fogom azt elérni, hogy annál többnek tűnjön ez a film. Én meg mondtam, hogy nagyon sok réteg lesz, és sok por lesz benne. Ez tetszett neki. Ez a porozás tetszett neki. (nevet – a szerk.)

– Következő filmterv? Megvan már a fejedben?

– Még nincs. Gondolkozom rajta sokat.

– Lehet, hogy most többet kell majd várni a következőre?

– Nem tudom. Most több minden fel van sorakoztatva, több lehetőség is van. A következő fél évben ki fog derülni, akkor jobban fogok tudni erre válaszolni.

– Mi a kedvenc filmed?

– Jó kérdés. Kubrickot nagyon szeretem.

– És tőle mi a kedvenc?

– A Barry Lyndon. Most legalábbis.


Kovács M. Norbert

(Borítókép: Szeged.hu/gszl)

Videónk is van! Az interjú rövidített változata, kiegészítve a premier előtti vetítés néhány nézőjének nyilatkozatával a Szeged Televízióban volt látható. Nézze meg ezt is!

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Belvárosi Mozi film mozi Napszállta Nemes Jeles László Oscar-díj Velencei Nemzetközi Filmfesztivál