Hirdetés Hirdetés
Szegeden 2018. október 5. 08:27 Forrás: Szegedi Tükör

Békési Ilona százévesen újra magyar állampolgár szeretne lenni

Képriport
Kolozsváron született, Szegeden lakik, és hontalan. Volt magyar és szovjet állampolgár. Együtt tanított Tbilisziben azzal a professzorral, aki a nürnbergi per tolmácsa volt. Grúz férje Szegeden nyugszik. A százéves asszony már csak egyet szeretne, adják meg neki a magyar állampolgárságot, hogy úgy halhasson meg.

Hirdetés

– Hogy tetszik lenni?

– Százévesen..., így... – mondta mosolyogva Békési Ilona, aki beszélgetésünk elején kérte, kóstoljam meg azt az ásványvizet, amely a kaukázusi hegyekből, a grúz Borjomiból származik, mert igazi gyógyvíz. Jó gyomorbántalmakra, megfázásra, köhögésre és még sok minden másra. Egy budapesti orosz boltból szerzi be a Borjomit, ami valóban finom.

Békési Ilona szegedi otthonában. A 100 éves asszonyt az önkormányzat nevében Kormos Tibor önkormányzati képviselő és a polgármesteri hivatal humán közszolgáltatási iroda munkatársa, Farkas Katalin köszöntötte. Kattintson fönti képünkre, nézze meg Iványi Aurél galériáját!

Apácák

– Rögtön a második világháború után mentem ki Tbiliszibe – kezdte élettörténetét Békési Ilona, aki még az első világháború alatt született Kolozsváron, 1918. október 2-án – magyar állampolgárként. Itt végezte el az iskoláit az apácáknál. – 1946-ban mentem ki Moszkvába tanulni az orvosi egyetemre. Jóllehet az országot szétbombázták, a vasútvonalak rendben voltak. Kijeven keresztül utaztunk Moszkvába, ahol a diákoknak adtak, amit adtak. A lényeg, hogy nem éheztünk. Az előadások nagyon jók voltak az orvosi egyetemen. Itt tanult Valiko Arakelov is, aki a férjem lett.

Ilona évtizedeket letagadhatna – ha akarná

Lenni

– Még egyetemi hallgatók voltunk, amikor azt mondta Valiko, menjünk haza, Tbiliszibe. Otthagytuk Moszkvát. A háború után sokan jöttek-mentek az országban, mindenki kereste a helyét. Tbiliszi gyönyörű volt, mert Grúzia nem érezte meg a háborút. Szépen éltek az emberek. Kitűnő nemzetiség a grúz, gyönyörűek a nők és a férfiak, tudnak viselkedni, segítőkészek és vendégszeretők. Ott nincs szomszédvita, hangos szó, becsülik egymást az emberek. Európaiként érkeztem meg Grúziába, de ott tanultam meg lenni – hangsúlyozta a százéves Békési Ilona.

Békési Ilona az 1950-es években Grúziában

Gyerekek

– 1948-ban megkérte Valiko a kezemet, és én hozzámentem. De mivel akkor nem engedték a törvények, hogy egy szovjet állampolgár megesküdjön egy külföldivel, nem államosították a házasságunkat, az nem lett hivatalos. Ettől mi boldogan éltünk, és megegyeztünk, hogy az első két gyermekünk az ő nevét, a harmadik gyermekünk pedig az én nevemet fogja viselni. Így is lett. Gyurinak és Dávidnak Arakelov, Majának pedig Békési lett a vezetékneve. Mivel ott maradtunk, elveszítettem az állampolgárságomat, de a szovjet állampolgárságot nem akartam felvenni. Állampolgárság nélküliként éltem Tbilisziben.

Békési Ilona két fia, Gyuri és Dávid az 1970-es években

Taps

– 1958-ban nagy szovjet–grúz–magyar barátság ünnepséget rendeztek Tbilisziben az operában, ahol felkértek, hogy mondjak beszédet. Akkor már megszületett a két fiunk. Oroszul már jól beszéltem, grúzul viszont még nem, de grúzul szólaltam meg: „Két gyermek édesanyja vagyok, és az önök menye” – mondtam, és a grúzokra mutattam. Hatalmas tapsot kaptam. A beszédemből megjelent akkor itthon néhány mondat az Ország-Világ lapban. Nem sokkal később a kulturális kapcsolatok felelőse lettem, és magyar nyelvet tanítottam a helyi egyetemen.

Magyarul

– Egy kiváló tanár, aki nagyon jól beszélt németül, vezette azt a fakultást, ahol több nyelvet is oktattak. Misa Kosheleva professzor volt a szovjet tolmács a náci főbűnösök nürnbergi perében. Nagyon jó és nagy tudású tanár volt, fürtökben lógtak az előadásain a diákok, akiknek mesélt a nürnbergi perről is. Mivel az induláskor még nem volt magyar könyvünk, kevésbé foglalkoztam a nyelvtannal, inkább beszélni tanítottam a diákokat. Szituációs gyakorlatokat játszottunk, s nem volt baj, ha a diák nem helyesen mondta magyarul a mondatokat, az volt a lényeg, hogy beszéljen, használja a nyelvet. Sokaknak tetszett ez a metódus. Megismertettem a hallgatókkal Magyarországot, a magyar írókat és szokásokat.

Szeged

– A férjem nem orvos, hanem kereskedő lett, én pedig magyar nyelvet tanítottam, és az óráimra minden magyar eljött, aki Tbilisziben járt, a cégvezetőtől a miniszterig. Egy kiváló tanítványom, Manana Szaladze műfordító lett, és Magyarországon ment férjhez. Nem tudom, mi lehet vele. Gyuri fiam Magyarországon kezdte el, és Tbilisziben fejezte be az orvosi egyetemet. Sajnos ő már meghalt. Az öccse, Dávid is Magyarországon tanult, de végül Tbilisziben szerezte meg az erdőmérnöki diplomát. Majd visszajött Magyarországra, ahol megismert egy szegedi lányt. Azóta is Szegeden él és dolgozik. Maja Tbilisziben angol iskolában végzett, majd az édesapjától magyar utat kapott ajándékba, amelyen Dávidot is meglátogatta Szegeden. Megismert egy szegedi fiút, és itt ragadt. Maja nyelvész, több szegedi középiskolában, köztük a Radnóti-gimnáziumban is tanított.

Békési Ilona lánya, Maja, az unokája, Nesztán, valamint a férje, Valiko Arakelov az 1980-as évek legelején

Őrület

– 1956 után nagy volt a jövés-menés. Az ötvenes évek végén szóltak, hogy hazamehetek, ha akarok, az édesapám is küldött meghívót. Már készülődtünk, amikor közölték, mehet a férjem, mehetnek a gyermekeim, de én nem, mert nekem nincs állampolgárságom. Majd megőrültem, amikor ezt megtudtam, hiszen már több mint tíz éve nem láttam a szüleimet. Kénytelen voltam felvenni a szovjet állampolgárságot, hogy haza tudjak jönni a családomhoz. Majd visszamentünk, haza, Tbiliszibe.

Tortúra

– A férjemnek agytumora lett a nyolcvanas években. Vittem Moszkvába, mindenhová. Amikor látta, hogy nincs remény, azt mondta, menjünk Magyarországra! Akkor azonnal megadták volna a magyar állampolgárságot, de a költözés és egyéb jogszabályok miatt nem vettem fel. Később viszont már problémás lett, mert Kolozsváron eltűnt az anyakönyvi kivonatom, amit be kellene mutatnom. Utólag jöttem rá, miért mondta a férjem, hogy költözzünk Magyarországra. Grúziában sokat tanultam, és szívesen fogadtam mindent, ami grúz. Ilyen helyi szokás a pravoszlávoknál, hogy a halottat otthon ravatalozzák fel. Ez nagy tortúrával jár. A férjem tisztában volt vele, hogy ezt nem éltem volna túl. Ő ezt jól tudta. Ezért jöttünk haza. A férjem 1986-ban halt meg Szegeden, itt van eltemetve. Én már csak egyet kérek, mivel még mindig állampolgárság nélküli vagyok, adják meg nekem a magyar állampolgárságot, hogy úgy halhassak meg.

Szabó C. Szilárd

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: Szegedi Tükör állampolgárság Békési Ilona Grúzia hontalan Szovjetunió