Hirdetés
Szegeden 2018. szeptember 22. 20:45

Mi már tudunk csendben is lenni

Képriport
Szabó István, Koltai Lajos és Udvaros Dorottya sztorizott a magyar dráma napjának éjjelén a Szegedi Nemzeti Színházban. Beszélgetőtársul Barnák László igazgató szegődött hozzájuk. Volt Lajosing, kétszer is, ízelítőt kaptunk abból, hogy fegyelmezi egy színésznő anyuka próba közben a gyerekét, és kiderült, Szabó István sokkal viccesebb annál, mint azt az átlagember ismeretlenül gondolná róla.

A tesók újra a Szegedi Nemzeti Színházban forgatnak. Tették mindezt a magyar dráma napján is, így Barnák Lászlónak, a színház új igazgatójának – mondjuk így, ha már a Ferencváros kupameccsen Szegeden vizitált, és 2–0-ra nyert a SZVSE ellen – lábra jött, hogy megkérje Szabó Istvánt és Koltai Lajost valamint Sándor Pált, a színházi ünnepnap alkalmából egy rövid esti beszélgetésre üljenek le a nagyszínház színpadára, a nézőtéren ugyanis már ültek. A Zárójelentés című film rendezője, operatőre és producere igent is mondott a fölkérésre, ám Sándor Pálnak pénteken délután a fővárosba kellett utaznia, így helyette a film egyik főszereplője, a munkahelyén váratlanul nyugdíjba küldött orvosprofesszor operaénekes feleségét alakító Udvaros Dorottya lett a harmadik interjúalany.

Kattintson fönti képünkre! Nézze meg az előadáson készült galériánkat!

Mi ez a tesó? Mi ez az újrázás?

Ők, Szabó és Koltai mondják egymásra, gyakorlatilag testvérek, de erről később még bőven lesz szó. Egy bő emberöltő után tért vissza a filmes páros a színházba, ugyanis a nagy triológia harmadik részében, az 1988-ban bemutatott Hanussenben (az első az Oscar-díjat nyert Mephisto, a második a Redl ezredes) fontos helyszín volt a Szegedi Nemzeti Színház – lásd a lenti videóban a harminchatodik perctől közel három percen át.

Majdnem gyorsan hazamentünk

Bevezetőjében Barnák László elmondta, izgul. És ez tényleg így volt, de jól állt neki. Azonban nem a nyelve akadt össze, ahogy azt előzetesen vizionálta, és előre is elnézését kért érte, hanem megtörtént vele az, ami nagyon sokunkkal, újságírókkal megesik: kérdezni akarunk valami fantasztikusat, és arra sokkal tömörebb válasz érkezik, mint amire számítottunk (a felvétel vége elhalkul, mert Barnák átadta a mikrofont, de a „sasfülűek” hallhatják, ahogy megköszöni a választ).

Hogy végül nem lett bede mártoni villáminterjú a beszélgetésből és nem kellett gyorsan hazamennünk, az annak is köszönhető volt, hogy Szabó István gyorsan kapcsolt, és belelendültek.

– Kisgyerekkoromban volt egy nagybátyám, aki ugyan mérnök volt, de nagyon nagy zenebarát volt, mindig zongorázott, a gyári zenekarnak ő volt a zongoristája. Sokat járt operába, és elvitt mindig magával. Mindig vitt magával partitúrát is, és azt lapozgatta, és ha valami nem tetszett neki, továbblapozott. Nekem így kezdődtek a színházi, operai élményeim: ültem valaki mellett, aki mindig lapozott mellettem egy füzetszerűséget, és néha teljesen föl van háborodva – mesélte a rendező.

– A Szegedi Nemzeti Színház nem akármi – ezt már Koltai Lajos operatőr mondta, aki arról is beszélt, nem is emlékezett rá, milyen szép ez az épület. – Örülök, hogy újra itt vagyok, fölfedezem újra az épület szépségeit. Színpadi képek, operadíszletek között forgattunk. Meg kellett teremtenünk az egységet a filmes lámpák és a színházi lámpák világítása között, hogy minél tökéletesebb legyen a fény. Sikerült, a kettő ötvözete fantasztikus volt.

Udvaros Dorottya először arra emlékezett vissza, hogy annak idején hogyan kérte föl Dés László arra, hogy énekeljen el egy lemeznyi dalt. – Igazi prózai színésznek képzeltem magam mindig is. Először teljesen alkalmatlannak éreztem, gondoltam magam az éneklésre. Aztán valami egyszer megváltozott, és összeállt minden. Ekkor jöttem rá, az éneklés egy olyan önfeledt állapot, ami nem hasonlítható semmihez. Olyan boldogságot, örömet okoz, amit nem múlhat felül semmi sem.

Majd szüleiről, a kecskeméti Katona József színházról beszélt a Kossuth-díjas színésznő, arról, hogy minden, a szagok, a miliő – mindent a kecskeméti színház határozott meg, és indított el. – Ami valahova vitt engem, az ezekre az élményekre vezethető vissza. Tátott szájjal néztem mindig például, ahogy édesanyám sminkelt.

Közel és távol, avagy magához hívás és kitárulkozás

– Mi a legfontosabb különbség a színház és a film között? – kérdezte ezután Barnák László.

– Van egy alapvető különbség szerintem. Az eredeti a filmben mindig egy emberi arc, amelyen a szemünk láttára megszületik egy érzelem, egy gondolat, és az átalakul egy másik érzelemmé. A színházban ez nem igazán látható. Lehet, hogy az első két sorban még látják a színész tekintetét, de a tizedik sorban már biztos, hogy nem. A színpadon a színész létezését fel kell nagyítani, ezért is kell gesztikulálni, meg kell erősíteni különböző mozdulatokkal a mondandót. Ez egy foglalkozás, amit meg kell tanulni. Ez mindenképpen a valóságnak, a valódi érzelmeknek valamiféle kiemelése, játék. A filmen olyan intim közelségbe kerülünk egy ember arcához, amilyen közel néha még a szerelmünkhöz sem, így a film nem tűr el semmi mást, csak valódi érzelmeket, valódi létezést. Míg a színházban ki kell tárulkozni, addig a filmben magához hívja a színész a nézőt. Épp ezért engem a filmben semmi más nem érdekel valójában csak az ember arca. A filmet egy színész energiája, energiacseréje viszi előre. A filmtörténetet szinte mindenki úgy tudja elmondani, én is, hogy színészek arca jelenik meg előttünk. Kimondom egy film címét, és megjelenik a színész arca. Sokszor előfordult, hogy olvastam egy nagyon jó forgatókönyvet, amiből nem lett semmi, mert nem láttam a színészek arcát. De olvastam pocsék forgatókönyveket is, amelyeket mégis elkezdtek, elkezdtünk forgatni, és megjelentek a színészek, az arcuk, az érzelmeik.

Csend

– Elég régóta ugyanúgy látjuk a világot, ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak bennünket, bizonyos helyzetekre is ugyanúgy reagálunk. De rendre megkérdezzük azt is egymástól, hogy vagy? Mi van veled? Mit tudok neked segíteni? Ez egyre kevésbé jellemző manapság. Az életünk végérvényesen összefonódott, tényleg úgy gondolkodunk, mintha testvérek lennénk. Mi már tudunk csendben is lenni, nem kell feltétlenül mindig beszélni, úgy is értjük egymást, tudjuk, mit gondol a másik. Forgatás közben is végig beszélgetünk valójában akkor is, ha csendben vagyunk, a végén lesz egy mondat, amit bármelyikünk is mond ki, a másik is úgy gondolja – mondta a Kossuth-díjas operatőr.

Amit még mindig nem ismerünk eléggé

– Nagyon sokat tudunk már a világról: ismerjük a tenger fenekét, eljutottunk az űrbe, ismerjük az ember szívét, ki tudjuk venni, egy időre helyettesíteni tudjuk egy géppel, ki tudjuk cserélni. Rettenetesen sokat tudunk. De az ember arcát még mindig nem ismerjük. Minden ember más. Ha Greta Garbo mosolyog, az teljesen más, mint amikor Udvaros Dorottya mosolyog. És ez csodálatos – mondta Szabó István. Utána Udvaros Dorottya arról beszélt, miben és hogyan más egy színházi és egy filmszerep:

– Mind a kettőt imádom. A színpadon viszonylag rövid idő, mondjuk három óra alatt végigélhetek egy történetet a kollégáimmal és a nézőkkel. Mindig nagyon érdekes darabokkal foglalkozhattam. És a próbaidőszakot rendre jobban szerettem és szeretem, mint az előadásokat. Amikor vacakolhatunk a szöveggel, a jelenetekkel. A filmnél a szerepem, a történetem teljesen máshol, máshogy jelenhet meg a vásznon. Sokszor előfordul, egy későbbi jelenetet hamarabb veszünk föl valamiért, mint egy korábbit. Teljesen máshogy adódnak össze azok a szálak a szerepemmel, mint a színpadi szálak. Amikor szemben vagyok a kamerával, akkor lehetőségem van bezárkózni. Mégis, a kamera kíméletlenül megmutat mindent. Épp ezért nekem nagyon nem mindegy, ki néz rám a kamera mögül, mellől. Elég, ha mondanak akár csak egy szót, ez nekem nagyon fontos. Ilyenek indítják meg bennem azokat a folyamatokat, amelyektől jó lesz az a játék.

Lajosing, kétszer, kétféleképpen

Első rész: a technika. – Egyszer találkoztam egy kedves filmes ismerősömmel New Yorkban az utcán. Dolgoztunk korábban együtt, és lelkendezve számolt be arról, képzeld, éppen lajosingoltunk! Mit csináltatok? Hát... Lajosingoltunk, mondta megilletődve. Kérdeztem, rendben, de mit jelent ez? Úgy csináltuk, ahogy te szoktad, felelte erre. És ekkor beugrott: egyszer, egy forgatás alkalmával, beszorultam egy szobába, és nem tudtam mást kitalálni, mint azt, hogy használni kezdtem a bútorokat. Nagyon szép sötét, barna bútorok voltak. Azokat világítottam be, onnan nyertem vissza a fényt, ami így nagyon szép, puha lett. Ezt használtam ki végül. És ezt megjegyezték, és azóta lajosingolásnak hívják. De ezt egészen addig nem tudtam. Hátborzongató érzés, hogy csinálsz valamit, jól sül el, azt megjegyzik, és rólad nevezik el.

Második rész: a szövet. – Talán elárulhatom, ezt az inget, ami ma rajtam van, Lajostól kaptam, úgyhogy ez is egy Lajos-ing! – mondta pókerarccal Szabó István, majd kitört a nevetés. Ezután arról beszélt, hogy rendezett úgy operát Párizsban, hogy előtte kijelentette, nem vállal érte felelősséget. – Fölhívott telefonon egy fantasztikus magyar származású karmester, aki egy szót sem tud magyarul, Christoph von Dohnányi, és kijelentette, egy Wagner-operát fog vezényelni Párizsban, és felkért arra, menjek el vele, és rendezzem meg. Erre azt mondtam, nem vagyok zenész, nem értek az operához. Azt mondta, nem baj, menjek. Erre azt feleltem, sajnálom, ezért nem vállalhatom a felelősséget. Közölte, majd ő vállalja. Voltam annyira hiú, hogy akkor igent mondtam. Meg kellett tanulnom Wagnert, azt kevésnek éreztem, gondoltam, hogy az operát megtanulom, a szerzőt is meg kellett ismernem. Elment hát Párizsba egy német meg egy magyar, és fantasztikus dolgok történtek. Állandóan sztrájkok voltak, legalább három szakszervezet volt, ha sikerült is megállapodni kettővel, a harmadik biztos, hogy sztrájkolt. Kalandok tömkelege ért, de rendeztem. Féltem az operától, a rendezéstől, de a karmesterek, a zenészek nagyon sokat segítettek. Majd ezekből az élményekből született a Találkozás Vénusszal című film. Ekkor éltem át valami hasonlót, mint amiről Dorottya beszélt korában. Nagyon irigylek mindenkit, aki tud zenélni. Nem kell, hogy koncertezzen, munka után hazamegy, és ha van kedve, akkor azon a hangszeren, amit tanult, eljátszik valamit. Ez óriási érzés.

Amikor egy színésznő nem játssza az anyát a színpadon

Barnák László innen Udvaros Dorottyával visszakanyarodott oda, amikor édesanyjával együtt játszhatott a Szentivánéji álomban. Gyerekként ő alakította az egyik Pókhálótündért, aki Titániát hintáztatja, akit pedig édesanyja, Dévay Camilla formált meg.

– Egy másik kislánnyal együtt voltam Pókhálótündér, akivel veszekedtem próba közben: „ne lökdösd a hintát, ő az én anyukám, én lökdösöm, a rendező bácsi is megmondta!” Édesanyám feküdt a hintában, majd egy idő után azt mondta, „fejezzétek be a veszekedést vagy megpofozlak titeket!” Azaz nem vettem komolyan sokáig a színészetet. Nem értettem, mit hőzöngenek a színpadon. Szerettem próba közben rendetlenkedni, csapkodtam a székeket, ezért édesapám mindig üvöltött, fogócskáztunk a gyerekekkel, használtuk rendeltetésszerűen a nézőteret. Anyukám mindig kikészült a próbaidőszak végére. Épp ezért is akartam mindig is orvos lenni. Amikor elkezdtem ezzel az egésszel foglalkozni, akkor is a szutykos próbatermek érdekeltek, nem az ilyen gyönyörű színpad és nézőtér. És közben elkezdtem azt is érezni, hogy fontos nekem az, hogy eljátsszam én is azokat a szerepeket, amelyeket édesanyám eljátszott. Titániát például a frissen alakult Bárka Színházban játszottam, az azért is volt fontos, mert akkor jött létre az intézmény – mondta Udvaros Dorottya.

Ízelítő két őszi előadásból

A beszélgetés itt, így ért véget, ám az éjszaka még nem. Ugyanis a filmes alkotók után a színház művészei következtek. Előbb a Tóték című Örkény-remekből díszletek nélkül előadtak két rövid részletet, valahogy úgy, ahogy a napközbeni nyílt próbán is, majd a Szentivánéji álomból láthattunk egy táncos, látványos jelenetet. Zseniális volt.

Még vehetnek színházbérletet...

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Barnák László film Szegedi Nemzeti Színház filmforgatás Koltai Lajos Kossuth-díj magyar dráma napja Oscar-díj Sándor Pál Szabó István Udvaros Dorottya