Hirdets
Szegeden 2018. szeptember 14. 10:18

Ha kevés az oxigén, kicsi a láng

Képgaléria
Édesapja évekig volt a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára, őt viszont nem a tudomány kihívásai, hanem a természet meghódítása érdekelte. Még tíz nyolcezer méternél magasabb hegy várja, hogy a csúcsukra érjen Klein Dávid.

Édesapja, édesanyja és egyik testvére is pszichológus. Önt, hogy nem fertőzte meg a lélekbúvárkodás tudománya gyerekkorában?

Engem inkább a sportok vonzottak, azok közül is olyanok, melyekben a kitartásnak és koncentrációnak van nagy szerepe. Dzsúdóztam, karatéztam és tájfutottam. Próbálkoztam a focival is, de nem voltam benne tehetséges. Tizenhárom éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy hegymászó leszek.

Kétségtelen, hogy rendkívüli kitartás és mentális erő kell ehhez a sportról, de azért csapatban kell gondolkodni.

Hihetetlen felelőssége van egy hegymászónak, hiszen a döntéseitől nem pusztán a saját élete, de mások sorsa is függ. Nagyon kell bíznunk a társainkban, és nekünk is fontos, hogy érezzük mások bizalmát. Ez a sport megköveteli, hogy azok, akik egy közös célért dolgoznak, nagyon ismerjék egymás képességeit, ugyanakkor mindent elkövessenek a másikért.

Van azonban, amikor már ez is kevés. Ön is elveszített barátokat, csapattagokat mászás közben. Megváltoztatja ez az embert?

A halálban nincs rutin. Bármennyi tragédiával szembesülünk a mászás során, minden egyes eset nagyon megvisel, és azt hiszem ezt nyugodtam mondhatom a hegymászó társaim nevében is. Minden egyes mászással rutinosabb lesz az ember, a tragédiákat azonban semmilyen tapasztalat birtokában nem lehet elkerülni.

A legtöbb probléma a csúcsokról való visszatéréskor történik, pedig mi, laikusok azt gondolnánk, hogy lefelé már jóval könnyebb jönni, ráadásul az embert feldobja a csúcshódítás tudata.

Igen, a hegyre nem csak fel kell jutni, de le is kell érni onnan. A legnagyobb gond, hogy az oxigén hiánya már annyira legyengít minden érzéket, hogy a lefelé úton egy apró hiba is elég. Ha nincs oxigén, kicsi a láng, vagyis a teljesítményünk minden területen visszaesik. Ebben a ritka levegőben érzi csak igazán az ember, hogy az oxigén mennyire fontos eleme a gondolkodásnak, a mozgásnak, az evésnek, a koncentrációnak. Oxigénhiányos környezetben nehéz jó döntéseket hozni. Vannak alapszabályok, melyeken csak kicsit szabad változtatni 7-8 ezer méteres magasságokban.

Például, hogy valakit megpróbáljunk-e lehozni onnan, vagy a saját életünket kell-e mentenünk.

Bármilyen kegyetlenül is hangzik, de, ha valaki már nem tud a saját lábára állni, már nincs mit tenni. Addig kell segíteni, amíg valaki járóképes. Ilyenkor kötelességünk támogatni, könnyíteni a terhein, minden eszközt a rendelkezésére bocsátani, hogy velünk tudjon tartani. Ezeknek a hatalmas hegyeknek megvannak a törvényei, melyeket mi nem írhatunk felül. Túl kicsik vagyunk hozzá.

A maguk módján azért tehetnek arról, hogy minél jobb eséllyel induljanak egy csúcstámadásra. Hogyan telnek a felkészülés napjai?

Legfontosabb, hogy ne éljünk fel feleslegesen energiákat. Jól kell tudni pihenni, vagyis minél több fizikai és mentális energiát kell felhalmoznunk magunkban. Olykor idegtépő a várakozás egy-egy alaptáborban, mert az időjárás nem engedi, hogy nekiinduljunk, de nem szabad türelmetlenkednünk, olykor 8-10 napot is tétlenül kell töltenünk, hogy kivárjuk a megfelelő pillanatot. A monotónia az egyik legnagyobb ellensége a hegymászónak, de ezt is le lehet győzni, akár a hegyet.

Önnek eddig négy nyolcezer méternél magasabb hegyet sikerült megmásznia. Gondolom, itt nem áll meg.

Természetesen, egyetlen pillanatban sem gondolhatja az igazi hegymászó, hogy akkor most már elég, elértem, amit kitűztem magam elé. Ez a gondolkodás ellenkezne minden profi hegymászó alapelvével, mely szerint a kihívások mutatják meg az igazi énünket. Társaimmal tehát készülünk a következő nyolcezer méternél magasabb himalájai csúcs megmászására.

Mennyiben más az a Klein Dávid, aki hatalmas sziklafalakon mászik, és az, aki épp itthon piheni ki a fáradalmait?

Mivel a hegyen mindent lassan kell csinálni, ott a nyugalom, a megfontoltság jellemez. Itthon kompenzálok, pörgős vagyok, sok mindent kipróbálok, próbálok aktívan pihenni.

Családjának vannak szegedi kötődései, hiszen a 80-as években Klein Sándor, az édesapja a tanárképző főiskolán a pszichológia tanszéket vezette.

Igen, ez a korszak mindig fontos volt édesapám életében, mindig nagy szeretettel mesélt a Szegeden töltött éveiről. Soha nem próbált belőlem pszichológust faragni, támogatta a terveimet épp úgy, ahogy a családom többi tagja is.      

 

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Klein Dávid