Hirdetés Hirdetés
  • Kezdőlap
  • Hírek
  • Művház
  • Öregedő popkölykök hibátlan szintidiszkója a SZIN-en: minden mást elhomályosított a Pet Shop Boys
Művház 2018. augusztus 25. 15:08

Öregedő popkölykök hibátlan szintidiszkója a SZIN-en: minden mást elhomályosított a Pet Shop Boys

Képriport
A fesztivál elmúlt 15 évének egyik legjobb koncertjét adta a brit duó a telt házas Partfürdőn. És ebben egy kis túlzás sincsen.

Hirdetés

Valamikor pénteken délután jött a hír, hogy telt házas a SZIN, nincs több bérlet erre a napra, amin azt hiszem, nagyjából egy percig lepődtünk meg, aztán eszünkbe jutott, hogy ja, hát igen, ma lesz a Pet Shop Boys, szóval érthető.

Merthogy olyan szintű nemzetközi popsztárok, mint a brit duó, nem nagyon szoktak járni Szegedre, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány hasonló kaliberű fellépő volt az elmúlt 15 évben. Neil Tennant és Chris Lowe együttese ügyes választás volt a szervezőktől a jubileumi SZIN-re, hiszen éppen annak a generációnak voltak ők a sztárjai, akik még simán kimennek a Partfürdőre, ha olyan fellépő jön, akit 16 éves korukban maximum a Poptarisznyában volt lehetőségük hallani, élőben viszont soha, ugyanakkor meg a fiatalabbaknak is mond azért még valamit a nevük. Na, persze nem azoknak, akiknek Szecsei apátok az isten, de az már tényleg egy teljesen más univerzum, szóval maradjunk abban, hogy kb. 25 és 60 között egy elég széles réteget meg lehet találni a Pet Shop Boys-szal, ami egy ötvenedik születésnapját ünneplő fesztivál esetében, ahol illik azért adni valamit azoknak is, akik mondjuk harminc éve jártak a SZIN-re, fontos szempont.

Az persze, hogy a Pet Shop Boys valóban jó választás volt-e, addig nem derült ki, míg fel nem léptek (na jó, a jegyeladásokból már sokkal korábban kiderült, de most tekintsünk el az ilyen szörnyű anyagias dolgoktól és koncentráljunk csak a zenére és a show-ra), hiszen nyilván az sem mindegy, hogy a mélyen tisztelt nagyérdeműnek mennyire jön be, amit csinálnak, és milyen szájízzel megy haza, vagy veretni valamelyik sátorba a koncert után. 

Ma már viszont azt is tudjuk, hogy ebből az utóbbi szempontból is jó, mi több, REMEK húzás volt ezt a két korosodó brit urat meghívni Szegedre, merthogy a helyzet az, hogy Neil Tennant és Chris Lowe olyan koncertet raktak le a Tisza-partjára, amibe a legszőrszálhasogatóbb kritikusok is nagyon nehezen tudnának belekötni. 

Ennek egyik oka, hogy ezek a korosodó brit urak, úgy tűnik, csak papíron korosodnak, zeneileg viszont egyáltalán nem ment el mellettük az idő, amit mi sem bizonyít jobban, mint a két éve megjelent Super című albumuk, és az ehhez kapcsolódó turné, aminek a részeként jöttek hozzánk is. Tessék meghallgatni a lemezt: hát nem éppen a Go West és az It's a Sin hangzása köszön rajta vissza, de hát 2018 nem is 1987, vagy 1993, ugye. Emellett persze embereink azt is pontosan tudják, hogy akiknek olyan slágereik vannak, mint az említettek, vagy éppen a Domino Dancing, a You Are Always On My Mind és a New York City Boy, azoknak ezeket is le kell játszaniuk ahhoz, hogy mindenki örüljön, pláne egy fesztiválkoncerten.

Nagyjából ennek jegyében készülhettek a pénteki fellépésre, és sikerült is eltalálniuk a tökéletes arányokat: az új dalaik mellett az összes régi slágerüket is eljátszották, mindezt pedig úgy, hogy egyik irányba sem estek túlzásba. A koncert úgy tudott egységes hangzású, komplett egész lenni, hogy az újabb dalok között a régieknek is megvolt a helyük, és egyáltalán nem váltak erőltetett időutazássá azok a blokkok sem, amikor ezeket játszották. Ami pedig a hangzást illeti, abban is remekül lavíroztak a nyolcvanas éveket idéző, vagy éppen a konkrétan akkori szintipop, és a húzósabb, feszesebb, időnként már-már jófajta house-ba, technóba, és trance-be hajló, de összességében azért még mindig a szintipopon belül maradó megszólalások között. Ennek az egyik legékesebb példája az, ahogyan a 1988-as Left to My Own Devices című dalukat játszották, acides alapokon, jócskán újragondolva az eredetit.

Aki pedig nem csak a régi slágerekre volt kíváncsi, az azt is észrevehette, hogy ezek a fickók remek dalokat írnak még manapság is, a koncert elején hallható, a Super albumon megjelent Popkids például az ügyes, kilencvenes évek amerikai house-klubjait idéző hangszerelése mellett egy hibátlan popszám, a dalszöveg pedig tökéletesen alkalmassá tetette arra is, hogy az egész koncertnek egyfajta tematikát adjon. Nem is volt véletlen, hogy Neil Tennant a koncert zárásakor ismét elénekelte a dal refrénjét, ezzel lezárva az egyszerre nosztalgikus, mégis minden elemében a mának is megfelelő koncertet.

És persze nem a Pet Shop Boysról lenne szó, ha ne lett volna nagy gondjuk a látványra is. Már a koncert elején egy hatásos intróval kezdtek: két hatalmas korong fordult a nézők felé, rajta a furcsa sisakokban álló zenészekkel, mögöttük egy hatalmas ledfallal. Aztán a produkció során még több érdekes húzásuk is volt. A sisakokat például nagyon szeretik, az gyorsan kiderült, Tennant és Lowe mellett a velük játszó másik három zenész is rendszeresen kapott valamilyen fejfedőt, ami részben vagy egészben takarta az arcukat. Aztán ott voltak a különböző vetítések, a nemcsak zöld lézer, a koncert vége felé pedig hatalmas, színes lampionok jelentek a zenészek feje felett, ami különösen látványos színpadképet eredményezett, főleg mikor ezek még villogtak is. Kell is persze az extra látvány, hiszen alapvetően amit a színpadon csinálnak, az nem túl mozgalmas: Tennant énekel és fel-alá járkál, mindenki más viszont a szintik vagy a dobok mögött áll egy helyben.

Na, és ha már Tennant és az ének: az valami egészen elképesztő, hogy miként lehet ennek az embernek 64 (!) évesen még mindig ilyen hangja! Szinte semmit sem változott a jellegzetes orgánuma az első slágereik óta, és nem azért, mert felvételről szólt az ének: a koncert során többször kiderült, hogy végig élőben tolta le a bulit a fickó, volt, amikor konkrétan mindenféle kíséret nélkül énekelt, hibátlanul.

Mint ahogyan hibátlanul szólt minden más is: nyilván nem hoztak magukkal külön hangrendszert, azon szóltak, mint a többi nagyszínpados zenekar, mégis feltűnően jól volt belőve az egész, a hangpultban ülő emberük nagyon értette a dolgát. Évek óta nem hallottunk ilyen jól szóló koncertet a SZIN-en, azok, akik recsegésről-ropogásról beszélnek, valahol máshol járhattak péntek este.

Ennyi dicséret után, ha valamibe feltétlenül bele kell kötni, az talán az, hogy nem játszották a kilencvenes évek végének egyik legjobb popszámát, az I Don't Know What You Want But I Can't Give It Anymore című remekművet, ami igazán beleférhetett volna, ha már a New York City Boy, vagy a Love etc. is belefért. És ennyi, tényleg, nincs több, ez a koncert úgy volt jó, ahogy volt. 

Simán odatették magukat a Szegedi Ifjúsági Napok elmúlt 15 évének 5 legjobb koncertje közé.

És akkor a többiek

Persze voltak más koncertek is a SZIN harmadik napján. A britek előtt a nagyszínpadon a Halott Pénz csinált szokásukhoz híven jó hangulatú és nagy bulit, előtte a Magna Cum Laude volt szintén szokásukhoz híven borzalmasan unalmas, a másik nagyszínpadon pedig egész este az ugrálásról szólt, az Irie Maffia, a Vad Fruttik és a Brains zenéltek, utóbbiak ismét felrobbantották az energiabombát. A Jägermeister Stage-en Döglégy Zoltán és zenekara, valamint Péterfy Bori művésznő és barátai is játszottak, utóbbi ezúttal is csapágyasra pörgette az úgynevezett színpadi jelenlétet, nem nagyon értjük, honnan ez a féktelen energia. 

Este a Fonó-Borrét Színpadon belefutottunk a SKAtch láthatóan remek hangulatú koncertjébe is, hajnalban pedig a Vasovski Live elnevezésű produkcióval nem tudtunk mit kezdeni. Utóbbi kb. arról szól, hogy van egy dj, aki játszik mindenféle veretős, javarészt EDM-hülyeséget, ugyanazokat, amiket hatszáz másik dj is játszik, csak vele jön még másik négy ember, akik elméletileg hangszereikkel élőben rázenélnek a dj-szettre, nagyjából improvizációs jelleggel. Na, ebből mi az utolsó húsz percet csíptük el, és hát a hegedűs, a gitáros, és a szaxofonos srácok néha tényleg rázenéltek a feltett zenékre, az énekesnő pedig néha tényleg ráénekelt egyet-kettőt, amúgy meg főként csak ugráltak és táncoltak a színpadon. A zenészek jelenléte annyira semmit nem adott hozzá az eredeti zenékhez, hogy összességében az, hogy ezt komoly színpadi produkcióként próbálják tálalni, azért inkább tűnt óriási parasztvakításnak, mint valóban érdekes produkciónak. Legközelebb meghallgatjuk az egészet, mert ez nagyon nem volt meggyőző.

A Hungi88 nevű helyszínen az éjszaka során Big Bill tartott házibulit, ami nála jól táncolható, jó hangulatú house- és techno-zenéket jelent, amiből viszonylag kevéset hallani hajnalonként a fesztiválon. Egy ponton meg is jegyezte a mikrofonba a csongrádi Carl Cox, hogy aki unja már, hogy minden sátorban ugyanaz az EDM szól, az maradjon az ő házibulijában. És igaza volt, ezen a hajnalon a Casablanca terasza mellett nála lehetett a legjobb tánczenéket hallani.

Egy nap van már csak hátra a SZIN-ből, és sajnos Sean Paul a térdével tölti inkább a szombat estét, mint a szegediekkel, de azért így is egy csomó jónak ígérkező koncert lesz még, ezekről itt érdemes tájékozódni, akinek viszont nincs még jegye, az már lehet, hogy kimarad az utolsó csapatásokból, merthogy a péntek után a szombati nap is telt házas lett a jubileumi Szegedi Ifjúsági Napokon.

Nézze meg a képgalériánkat is a nyitóképünkre kattintva a Pet Shop Boys koncertjéről, és a hajnali bulikról!

kmn

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: fesztivál nyár Pet Shop Boys SZIN SZIN 2018