Szegeden 2018. június 16. 12:40 Forrás: Szegedi Tükör

Gyékényből nem lehetett megtollasodni

Ötszáz éve már megélhetést adott a gyékény a Szegeddel határos falunak. Ahogy a Tiszát gátak közé szorították, dolgos lakói áttértek a földművelésre, és halászok, tutajosok lettek. A városrészek történetét a Szegedi Tükör Tápéval folytatja.

– Itt születtem, a szüleim, nagyszüleim is tápaiak voltak. A mezőgazdaságban dolgoztak és gyékényszövéssel foglalkoztak. Apukám tízéves koromban meghalt, három lánytestvérem maradt, ezért befogtak dolgozni. Anyukám szőtte a gyékényt, és nekem kellett elmenni gyékényt vágni – mutatja a Bács-Kiskun megyei Kunpusztán készült fotót a 80 esztendős Kószó Ferenc. – Ezt a fényképet az unokáim találták, kinagyították, és pár napja a honismereti gyűjteménynek ajándékoztam.

– Az alsó sor mind tápai fiú. A legfiatalabb én vagyok köztük az 1957-es gyékényszedéskor – mutatja a kinagyított fotót Kószó Ferenc

Kerekegyháza mellett állított össze bennünket egy ottani ismerős augusztus 20-án. Hátul a háziak, az alsó sor a tápai: Tóth István, Retek Jóska bácsi, Török János, én, Csúri Jóska bácsi, Rozik István, Hódi Pista bácsi a legidősebb, mellette meg a nádgazdaság elnöke. Először nem akartak beengedni bennünket maguk közé az ottaniak, féltek tőlünk, aztán összeismerkedtünk, munka után sokat segítettünk nekik a tanyán.

Piócák közt

A háziipar szervezte a munkát, mert addigra a folyószabályozással eltűnt a lápvilág Szeged környékéről, ezzel pedig elfogyott a tápaiak alól a gyékény. A földet feltörték, megművelték. Sokan pákászok, halászok, tutajosok lett.

Az első fehérbe öltözött menyasszony Tápén 1917-ben. Kószó „Palika” András és párja (archív fotó: a Tápai honismereti gyűjteményből)

Tápa

– A falunk neve eredetileg így íródott: „Tapaγ”, a görög gamma betűvel. A falunév kiejtése: Tápagh, vagyis régen mély hangrendű volt. Egy 1138-as oklevél is így jelzi: Tapai, tehát a mai vegyes hangrendű alak csak később alakult ki, és ezt a nyelv őrzi is a szó ragozásakor – írja a honismereti gyűjteményben kiállított levelében Ilia Mihály irodalomtörténész, a falu szülötte. A falu neve Molnár Imre feljegyzése szerint még 1815-ben is Tápa. A településnek már az 1500-as években jó megélhetést biztosított a gyékényszövés. 1247-ben és 1719-ben is Szeged kapta meg a falut, 1854-ben felszabadult, míg 1973-ban ismét a nagyvároshoz nem csatolták.

– Kerékpárral tettük meg azt a száztíz kilométert Kerekegyházáig a sógorommal. Augusztustól szeptember derekáig vágtuk a gyékényt, annak is érése van, mint a búzának. Két évben mentünk át oda. A nagylányt Katinak hívták a képen, hozzám való volt, összebarátkoztunk, olyan aranyos szülei voltak, sosem felejtem el. A barátnőjét Pönének becézték, ő fényképezett le bennünket a délutáni pihenőben. Előttünk a gyékény és az ivóvizes kanna – mesélte Feri bácsi. – A képet úgy küldték el postán, Katival még két évig leveleztünk. Keményen dolgoztunk vízben állva. Bakancsot húztunk, és összekötöttük a nadrágunk szárát, fel ne csússzanak a piócák, mégis összeharapdáltak. Hajnaltól sötétedésig vágtuk a gyékényt, épp csak annyira álltam meg, hogy elsúroljam a bográcsot, amiben Hódi Pista bácsi megfőzte a tarhonyát. Vittük magunkkal a tápai tarhonyát, a szalonnát, vöröshagymát, kolbászt, krumplit. Ha kenyér kellett, hat-hét kilométerre elszaladtam a boltba.

Gőzmozdony húzta

– A gyékényt a vízen kiúsztattuk, mint a tutajt, százhatvan centis körméretű kévét kötöttünk belőle, nagyon nehéz volt. Este kihúztuk a mezőre, és „csikót” vagy „lovat” raktunk belőle, négy-öt kévét fektetve, ahhoz támasztottuk a többit, hogy reggelre kifolyjon belőle a víz. Kiterítettük, forgattuk, száradt vagy két hétig, búcsú előtt hoztuk haza. Figyeltük egymást, mert megbüntették, aki nem teljesítette a normát. Nem is vettek be a csapatba akárkit.

Kezdetben a gyékényszövők a földön ülve dolgoztak (archív fotó: a Tápai honismereti gyűjteményből)

A vasútállomáson megfogadtuk, mikor hozzuk, kihordtuk lovas kocsival, arról zárt vagonokba tömtük. Ára volt a szállításnak, ezért a plafonig raktuk, a végén alig bírtam kimászni belőle – magyarázta Kószó Ferenc. – Tűzveszélyes volt ugyanis, mert gőzmozdony húzta akkoriban. A rókusi pályaudvarig hozattuk, ott megint lovas kocsira raktuk, és a libalegelőn (a mai Búcsú téren) egyformán elosztottuk egymás közt a kévéket. Onnan hazavitte mindenki a magáét, kibontottuk az alsó kötést, feltámasztottuk száradni a kerítéshez vagy az eresz alá.

Olyan kemény munka volt, hogy azt mondtam, inkább megyek az iparba. Úgy is lett, kőművesnek tanultam. A gyékényért épp csak „költőpénzt” kaptunk, ebből nem lehetett megtollasodni.

A házakat a gyékényszövéshez építették hosszúra. Liebmann Béla 1933-as fotója a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből

Mezítláb a Mars téren

A gyékényt elhasították, szétfejtették szálára a legbelső finom részét is, úgy mondták: „selymözték”. Összesodorták kézzel, abból lett az „ian”, a felvetőszál a szövéskor. Egymáshoz toldották, akár kilométer hosszú is lehetett. Karikára tekerték, abból szőttek. Azzal heccelték a fiúk a lányokat, hogy elvágták a szálat. Az első időkben az asszonyok a földön ülve szőttek „általfán”, sokan fel is fáztak és megbetegedtek. Később kezdtek székről rámát használni. Szőnyeget készítették, a mérete alapján volt bolondos, tizenhatos, vagyis négyrőfös, és nyolcvancentis, azaz keskeny.

Szatyrokat is szőttek, arról megismerték a szegediek a tápaiakat, ha mezítláb bementek a Mars téri piacra vagy az újszegedi kertészhez napszámba. Gyékénycsizma is került ki a kezük alól a villamosvezetőknek, az volt a korabeli munkavédelem. A negyvenes-ötvenes években még kofák vették át a szövőktől az árut, utána a háziipari szövetkezettel szerződtek. Az szállított Németországba, Franciaországba. A sáros utcáikba nem jutottak be kocsival, az asszonyok a fejükön hordták ki az összehajtott szőnyegeket a templom mögötti telepre.

Akkortájt így is játszottak a gyerekek. Benedek László amatőr fotós felvétele a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből

Régen még a hosszúkás házak nagyszobáját is azért alakították ki hét méter hosszúra, hogy a gyékénnyel elférjenek. Hétfőtől péntekig dolgoztak vele, szombaton kitakarítottak, kimosakodtak, vasárnap ünnepeltek.

Molnár Mária édesapját, Molnár Imrét 1963-ban a községi tanács bízta meg azzal, hogy hozzon létre falumúzeumot. A gyűjtemény most a művelődési házban látható, Mária kalauzolja a látogatóit.

Dombai Tünde

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: helytörténet Szegedi Tükör Tápé