Művház 2018. május 12. 18:35

A kihunyó Nap árnyéka

A 2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál egyik legnagyobb érdeklődéssel várt alkotása volt Albert Serra: XIV. Lajos halála című filmje. Az művet az operatőr Jonathan Riquebourg varázslatos képi világa tette feledhetetlenné.

A Napkirály uralkodása a franciáknak a nemzeti büszkeség alfája és omegája. Olyan legenda, mint nekünk Mátyás, az igazságos, esetleg István, aki kereszténnyé és európaivá tette nemzetét. Az uralkodása vége felé született Voltaire már szükségét érezte annak, hogy könyvet írjon XIV. Lajosról és koráról, aki megtestesítette a Nagy Századot. Nem véletlen, hogy a francia filmgyártás is rendre feldolgozza hosszú uralkodásának különböző szakaszait. Emlékezzünk csak az ifjúkoráról szóló A király táncol című alkotásra, vagy a magyar mozikban 2000-ben vetített Vatel című filmre Gérard Depardieu főszereplésével. A Napkirály öregkoráról azonban nem készült még olyan naturalisztikus feldolgozás, mint Serrra filmje. A mű időzítése valószínűleg a nagy király halálának 300. évfordulójával van összefüggésben, hiszen 2015-ben szerte Franciaország megemlékeztek a neves évfordulóról.

Ritkán látni manapság olyan filmeket, amelyek ilyen türelemmel, alázattal közelítenek egy olyan érzékeny témához, mint a halál. A dicsőséges király utolsó néhány hetében szembesült azzal a ténnyel, hogy hiába volt nemzete nagy uralkodója, az elmúlás épp olyan nemes egyszerűséggel közelít felé, ahogy azt évszázadokkal korábban az Villon is megénekelte. Először csak fekszik, de még értekezik a minisztereivel, amikor pedig sikerül elfogyasztania egy-egy szelet süteményt vagy innia egy pohár malagai bort, az udvaroncok heves tapsviharban törnek ki. Ami ma ironikusnak tűnik, az a XVIII. század elején fenséges volt, ami ma lassú vergődés, az akkor méltóságteljes küzdelem volt. A király azonban egyre kevesebbet eszik, órákig bámulja üveges tekintettel azt a kalitkába zárt kismadarat, amely az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Bizonyára arra gondol, hogy ő is kalitkába zárva él, csak ezt a börtönt úgy hívják, hogy Versailles, és ő építette maga köré.

A filmben szinte minden jelenet éjszaka játszódik, rengeteg premier plánt mutat nekünk az operatőr, és így is csak a gyertyák halvány fényénél látunk néhány megrezdülő arcizmot a haldokló király barázdált arcán. Ahogy kínok kíséretében közeledik az elmúlás, Lajos is rájön, hogy a halálban nincs semmi méltóságteljes, semmi megváltó, semmi tiszteletreméltó. Ormótlan léptekkel közeledik ágya felé, ő csak fekszik, mint egy darab tehetetlen húscafat, amelyről lassan lerohad az elüszkösödött lába. Ahogy az uralkodó egyre passzívabb szereplője lesz a filmnek, úgy egyre aktívabb hősök az orvosok. Rengeteget beszélgetnek arról, hogyan lehetne javítani a király állapotán, és végső kétségbeesésükben a beteg közelébe engednek egy sarlatánt is, aki elixírrel próbálja megmenteni Lajos életét. Amikor teljes kudarcot vall, a Sorbonne orvosai szeretnék elérni a királynál, hogy tartóztassák le a kuruzslót, ám az már válaszra sem méltatja őket. Egy elmúló dicső kor fekszik az orvosok előtt, ők pedig tehetetlenek a sok tudásukkal, tapasztalatukkal együtt.

A haldokló Lajos királyt pedig már nem vigasztalja Lully varázslatos zenéje, nem vidítja már a rég halott Molière egyetlen vígjátéka sem, mit sem érnek a nagy hódítások a csatatereken és az ágyakban, hiába a nagy építkezések a fényűző kastélyok. Nem véletlenül mondja a még gyermek XV. Lajosnak, hogy kössön békét a szomszédjaival, és ne fogjon felesleges építkezésekbe. Talán épp az járt a fejében, hogy uralkodása a Fronde hercegei elleni polgárháborúval kezdődött, vallási üldöztetésekkel, éhséglázadásokkal, pestissel folytatódott, és egy évvel haldoklása előtt ért véget a véres spanyol örökösödési háború. Hiába feküdt előtte megalázva a fél világ, hiába hajlongtak előtte filozófusok, drámaírók, nagyhatalmú püspökök, zeneszerzők, tábornokok, uralkodók, a halál érte is eljön, méghozzá egyre sietősebben.

Aztán egyszer már nem válaszol az aggódó orvosoknak, az egyik udvaronc percre pontosan feljegyzi füzetébe a nagy uralkodó halálának pontos idejét, aztán mindenki zokogni kezd, akik még megmaradtak Lajos mellett. A lázadó, táncos lábú, szabadszellemű ifjú vénségre magába forduló, mélyen vallásos, rigolyás ember lett, aki már csak a kutyáit szerette, őket azonban nem engedték a közelébe az orvosai, nehogy valami fertőzést kapjon tőlük. A film legvégén felboncolják a király holttestét, és – mint mélyben leledző titkok – előkerülnek a belső szervek, amelyeket hosszasan vizsgálgatnak. Azt azonban egyik doktor sem tudja megmondani, hogy az üszkösödést mi váltotta ki. Nem sejtik, hogy a felvilágosodás géniusza, Voltaire a következőket írja majd uralkodójukról:

„XIV. Lajos halála óta a természet mintha csak pihenni vágynék.”

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Belvárosi Mozi film mozi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál filmkritika kritika