Hirdets
Művház 2018. április 24. 18:54

Szabó Gabi: Élni nagyon jó itt, dolgozni...

Képgaléria
A Szegedi Nemzeti Színház igazgatóváltási procedúrája során a társulat nagy többsége az állásra újonnan pályázó Barnák László színművészre szavazott a korábbi főigazgató, Gyüdi Sándor ellenében. Tiszteletben tartva a többségi akaratot, Szabó Gabi színművésznő kezdeményezésére a társulat művész tagjai közül másfél tucatnyian megfogalmaztak egy „kisebbségi nyilatkozatot”, amely szerint ők a korábbi direktor pályázatában főrendezőként megnevezett, Keszég László főrendező irányítása alatt látják biztosítottnak további szakmai-művészi kiteljesedésüket. A nyilatkozatot eljuttatták Botka László polgármesterhez. Az igazgatói pályázat nyertese Barnák László lett. Felkért főrendezője, Horgas Ádám társaságában már ő folytatta le a következő szezonra vonatkozó szerződtetési tárgyalásokat, amelyek során Szabó Gabival közölték, a jövőben nem tartanak igényt a munkájára. Szabó Gabi tizenhét év után távozik a Szegedi Nemzeti Színháztól és szeretett szülővárosától is.

„Szín és a körülmények”: a Sisi-szobornál találkozunk, ő talpig kékben ragyog, én meg... Majd nézzék meg a képeket. Puszi, ölelés, és ennek megfelelően tegeződés itt, az interjúban is.

– Most akkor Szimpla szerda-hangulat van a színházban?

– De belekérdeztél... Hát... Csúcs... Lényegében igen.

– De honnan indult el ez az egész? Egy szimpla hétfőtől?

– Nem, egy szombat délutántól, hogy egészen pontos legyek. Nagyon szép napsütéses volt, nagyon vidám, és ahogy lenni szokott, ahol bajok vannak, és azok bujkálnak, akkor egyszer csak történik egy meglepő beszélgetés, amikor rájössz arra, talán nem jó helyen vagy ott és akkor, azon a délutánon. És elindul egy nagy felfokozottság, nagyon nagy fájdalmakkal. Igen, ez is egy válás, egy gyászmunka, egy elengedés. Egy nagyon nehéz történet. Minél több éved, energiád van abban, amit egyszer csak el kell engedned, annál nehezebb. Lassan a végén vagyunk, de ilyen kollektív szomorúságban még soha nem volt részem, pedig megéltem egy-két változást.

„Szegedi ember vagyok. Sokan mondják, hogy szegediek és erre hivatkoznak, de én tényleg az vagyok. Lassan ötven éve. Itt születtem, a szüleim, nagyszüleim is itt élnek, éltek, én is szeretek itt élni” (fotók: Szabó Luca)

– Ez a kollektív szomorúság hogyan érhető tetten?

– Lassan harminc éve vagyok a pályán, így már edzettebb vagyok, mint a fiatalok. Igyekszem pozitív, előremutató energiákat bevinni a társaim közé. Ez is nehéz és fárasztó, de nekem most ez a feladatom, hogy mutassam, nem történik semmilyen katasztrófa attól, hogy valami megváltozik körülöttünk és bennünk. Kollégáimmal teljesen normális a viszonyom továbbra is, nincs semmi „tetten érhetőség”, csak úgy van ez a szomorúság. Néha átcsap féktelen jókedvbe, nagy nevetésekbe, aztán jön megint egy nagy zuhanás. Furcsa... És nehéz... De végül is ezt is jó megélni. Vagy ha nem is jó, de szükséges. Minden tapasztalat gazdagítja az ember személyiségét. Nekem a színház az életem, ezer százalékig elhivatott vagyok. Kérlelhetetlenül kitartok a szakmám mellett, kitartok amellett, amit gondolok magamról, és azokról az emberekről, akik engem becsülnek. Ezért is nehéz ez.

– Össze lehet hasonlítani a mostani elengedést mondjuk a Telin Televízió elengedésével?

– Nem. Az olyan volt, mintha a gyereked fiatal felnőttként összepakolna, és elmenne Ausztráliába. A televízió egy nagyon jó emlék. Az a szeretet, amit a hajdani munkatársaimtól és a Telin hajdani nézőitől mai napig is kapok, mindenért kárpótol.

– Ez a színház lehet egyszer majd hasonló jó emlék? Vagy ez teljesen más?

– Nézd, Laci, én egy szegedi ember vagyok. Sokan mondják, hogy szegediek és erre hivatkoznak, de én tényleg az vagyok. Lassan ötven éve. Itt születtem, a szüleim, nagyszüleim is itt élnek, éltek, én is szeretek itt élni. Szeretem a színházamat, amiben felnőttem, és ami miatt ezt a pályát választottam. Minden energiámmal az elmúlt tizenhét évben, amióta itt vagyok, itthon lakom újra, azért dolgoztam, hogy ennek a városnak adni tudjak. Szeretném, ha Szeged, a színház egy nagyszerű hely lenne. Eszem ágában sem volt azzal foglalkozni, hogy nekem bármikor is váltanom kellene, hogy egyszer majd el kell engedjem. Emberileg és szakmailag is olyan állapotban és „pillanatban” volt itt a prózai tagozat, hogy elrugaszkodjon egy olyan komoly irányba, ahol tényleg a színházi szakma krémje figyel rá. És egyszer csak olyasmi történt, mint amikor a tojásból kikel egy kis teknősbéka, körbe néz, süt a nap, jó az idő, de jó lesz, nagy és erős leszek, és egyszer csak arra jött valaki, aki – mondjuk így – megakadályozza a teknőcöt ezeknek a céloknak az elérésében.

„Tisztában vagyok a saját gyengeségeimmel is, kritikusan nézem a világot magam körül, és benne magamat is. Túlságosan ki vagyok szolgáltatva az erős érzelmeimnek”

Nekem a legnehezebb ebben a szülővárosom kérdése, hogy csalódást okoz a városom. Mert én tényleg azt gondoltam, nem lehet, hogy itt sosem jöhet létre igazán jó színház, amire büszke lehet Szeged. Mindegy, nem érdemes a múlton merengeni. Ez most elég patetikusan hangzott, de tényleg azt kell mondjam, élni nagyon jó itt, de dolgozni nem annyira. És ez fájdalmas fölismerés. Olyanok, akik idejöttek dolgozni, majd elmentek, sokszor éles kritikát fogalmaztak meg a várossal szemben, ami akkor mindig fájt. Most is fáj. De, ha objektív akarok lenni, akkor sok igazság volt, van bennük. Viszont az is tény, sokszor előfordult, és ezt nagyon nem szerettem sosem, hogy idejön valaki, és azt sem tudja, hol van. Nincs benne sem tisztelet, sem elegancia, sem nagyvonalúság. Most is ez történik. Ezt másképp éli meg mindenki. Nekem, aki innen való vagyok, sokkal nehezebb. Szeged számomra nem csak egy város, hanem A Város. Tisztában vagyok a saját gyengeségeimmel is, kritikusan nézem a világot magam körül, és benne magamat is. Túlságosan ki vagyok szolgáltatva az erős érzelmeimnek. Fájdalommal tapasztalom, hogy szinte minden területről elmennek innen olyan emberek, akiknek nem szabadna. És fáj, hogy ezt hagyja a város. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. Tehetséges, jó szakemberek, jó kutatók, orvosok, művészek elmennek, ahelyett, hogy itt lennének. Fiatalok, akik kijönnek az egyetemről. Skype előtt élő szülők városává váltunk. Közben pedig csodálatos itt élni, mindenki szeret Szegeden, mert gyönyörű, szerethető és élhető város. Épp ezért most is hiszek abban, hogy egyszer csak lesz egy áldott pillanat, amikor ez a folyamat megfordul. Előre kell nézni, és bízni az életben.

– Beszéljünk még arról a bizonyos krémről. Lehet, hogy a szakma tényleg úgy gondolja, nagyon közel van, volt a társulat a minőségi ugráshoz, de a közönség ezt valahogy hosszú évadokon át nem vette észre, nem tudta, akarta észrevenni.

– A színházhoz, ahogy a focihoz is, mindenki ért. Elindulnak mindig folyamatok, amik valamilyenek. Elindul mondjuk egy népszínházi vonal, vagy elindul egy művészszínházi vonulat, vagy ötvözni próbálják mondjuk a kettőt, a lényeg: sose jó semmi. Amikor már éppen megmutatkozna tényleg valami...

– Szavad ne feledd: ez nem része a szegediségnek?

– De. Sajnos igen. Visszatérve az előbbiekhez. Ezeknek a folyamatoknak elvileg van egy bizonyos idejük, amely alatt meg kell valósuljanak, ki kell teljesedjenek, vagy ki kellene teljesedniük. És akkor mi itt délen, akik tudjuk, mindenre van időnk, ennek ellenére nem tudunk várni. Szegeden nemzeti a színház. Nem csupán városi. Feladatai vannak. Kötelező zenés darabokkal, kortárs előadásokkal, ősbemutatókkal, szép anyagokkal dolgozni. Komoly színházi szakemberekkel. Ez egy nehéz meló. Az utóbbi két évben egy olyan kör forgott ide be, amely tényleg kiváltotta a szakma krémjének az érdeklődését. Ezt sokszor az átlagnéző tényleg nem látta, nem tudhatta, még akkor sem, ha véleményt formált az előadásainkról. De egy efféle változás hosszú folyamat. Kellő támogatottság, szakértelem, szeretet, elhivatottság nélkül képtelenség végigcsinálni. Nagy az intézmény, sok olyan terület van, ahol a kor szellemének megfelelően esetleg racionalizálásra is szükség lenne, de itt semmi ilyen nem történt az elmúlt évtizedben. Kívánom, hogy az új vezetés ebben sikeres legyen, szívből. Most ott tartunk szerintem, hogy ülünk egy vonaton, amely egy lejtőn halad, és a mozdony nincs túl jó állapotban, kérdéses, meg tudja-e állítani valaki a szerelvényt. Ezen a vonaton én egy utas vagyok, ha akarnám se tudnám fékezni a mozdonyt. Bizakodjunk. Szeretem a szakmámat, ezt akarom csinálni, nem kezdek olyan dolgokról beszélni, amikhez nem értek. Sosem tettem másként. Ez is egy szakma, amihez van, aki jobban ért, van, aki kevésbé. De ez minden szakmára igaz.

„Nem vagyok rossz helyzetben, szerencsére. Csodás családom van, barátaim, étel az asztalon és tető a fejem felett”

Mi a testünkkel, a lelkünkkel, az idegrendszerünkkel dolgozunk. Felelősek vagyunk azért, hogy ezek rendben legyenek. Ez nem egy ládagyár. Alkotni csak úgy lehet, hogy tehetséges emberek dolgoznak egy csapatban, szenvedéllyel hisznek közösen egy valamiben. Világéletemben ebben hittem, ezt tapasztaltam. A tehetség, a szenvedély és a sokféleségek összeadódnak és emelik egymást. Nem tudok úgy részt venni valamiben, úgy dolgozni, hogy nem fontos, hogy ott vagyok-e.

Az életet bátran kell élni, tudni kell, hol tartasz, tudni kell, mit tudsz benne szeretni, hozzáadni. De félni sosem szabad. Ebben benne van a másféleség elfogadása, az emberek megértése. A világ azért szép, mert sokféle, ezekből lesznek a jó dolgok. Viszont, ha az ember nem érzi jól magát valahol, én legalábbis biztos ilyen vagyok, akkor arrébb megy.

– És tudod már, hova mentél arrébb?

– Nem vagyok rossz helyzetben, szerencsére. Csodás családom van, barátaim, étel az asztalon és tető a fejem felett. Keresem még a helyem, a munkáimat.

– Ez szabadúszást jelent?

– Nem tudom még.

– Gobelinek?

– Azok megvannak, azok a pszichés gyógykezelésem...

– Akkor most több születik ezekből?

– Nem biztos, vannak másféle elmaradásaim. Sok könyvet el kell olvassak, amiket nem olvastam el az utóbbi években, ezt biztos bepótlom. Újra lesz időnk kirándulni, jönni-menni a férjemmel. Ennek a helyzetnek még hálásnak is kell lennem, mert mozgásban maradok. Megőrzöm a nyitottságom. Olyan barátaimra is több időm lesz, akiket Pesten hagytam tizenhét éve. Vigyáztam rájuk, és várnak.

– Ez a mozgás sodródást jelent?

– Dehogy... Viszont életszakaszváltásban is vagyok. Akár tetszik, akár nem, idősödöm, ami nekem különben tetszik. Egy ötven éves színésznő már nem negyvenes, pláne nem harmincas. A Kojotban vagy az Oltári csajok sorozatban már az új szerepkörben láthattak a nézők. Van még körülbelül huszonöt jó és aktív évem a szakmámban, ha minden jól alakul. Nincs időm, amit vesztegethetnék. Amikor idejöttem, előtte nem sokkal született meg a lányom. Most egyetemre megy. Visszatekintve azt érzem, mintha egy éve történt volna minden.

– Mi minden volt, van benne akkor ebben az egy évben?

– Elég sok minden. Munka, gyereknevelés, sok aggodalom, szerelem, öröm, veszteségek, halál és születés. Mint mindenkinek. Nagyon szeretem a fiatal kollégáimat, egészen másképp gondolkodnak bizonyos helyzetekben a szakmáról, az életről, mint én. És ez a másképp gondolkodás, a figyelem frissen tart. Nagyon jók. Szeretni kell őket. Ők a jövő, föl kell venni velük a lépést. Így történhetnek jó dolgok az életben. Figyelni, segíteni őket és velük lenni. Egy anekdota szerint talán a Szendrő Jóska bácsi mondta réges-régen, akkor jó egy színházi csapat, akkor képes nagy dolgokra, ha ki lehet osztani köztük a Rómeó és Júliát. Akkor minden szerepkörön jó emberek vannak. Ez itt Szegeden meglett. Ezért is volt az a bizonyos szakmai figyelem felénk. Tiszták voltak a dolgok és egyszerűek. Ezt én nagyon szerettem.

„Mi marad meg belőlünk? Néhány fénykép? Egy színházi plakát? Egy rögzített előadás? Semmi más lehetőségem nincs, csak az, hogy emberi minőségemben képviseljek valamit, amiben hiszek”

– Sosem volt arra lehetőség, hogy békét köttök Barnák Lászlóval?

– Nem voltunk és nem vagyunk haragban. Volt egy pillanat, amikor felvillant az esély egy esetleges közös gondolkodásra, de a kölcsönös tisztelet hiányában ez nem tudott létrejönni. Szakmailag is különbözőek vagyunk. Van ilyen.

– Gyüdi Sándort győzködted arról, ne lépjen vissza?

– Erre nem volt esély. Gyüdi Sándor döntött, elfogadtam. Elfogadtam azt is, hogy nem kívánnak velem együtt dolgozni az új vezetők. Amikor ezt kiírtam a Facebook-falamra, az arra jó volt, hogy néhányan „megálltak egy pillanatra”, és elgondolkodtak. Abban hiszek, hogy amit az ember tisztességgel, szeretettel, erővel, elkötelezetten, becsülettel csinált, az ott marad a világban, nem múlik el később sem, tovább dolgozik, és visszaigazolódik. Lehet úgyis csinálni, hogy az ember forgatja a köpönyegét, ide megy, oda megy, mindennek aláfekszik, mindent elárul. Akkor biztos, hogy túlél, de az az ember egyszer csak nincs. Az én hivatásom még illékonyabb, mint más szakma. Mi marad meg belőlünk? Néhány fénykép? Egy színházi plakát? Egy rögzített előadás? Semmi más lehetőségem nincs, csak az, hogy emberi minőségemben képviseljek valamit, amiben hiszek, és az néhány emberben megmaradjon. Nem építek emlékművet, nem lesz szobrom a városban, ellenben igyekszem. Igyekszem örömet szerezni, nem okozni fájdalmat másoknak. Mindig ehhez tartottam magam. De ehhez most az kell, hogy tovább vagy odébb lépjek. Lehet, sőt kívánom, hogy a színház mindenki megelégedésére működjön, sikeres legyen, legyen sok néző, elégedett városvezetés.

– Hány előadásod van még?

– Nem számolom, rosszkedvű is lennék tőle. Játsszuk még a Színházat, a Kazamatákat, az M5 rögzíti júniusban a János királyt. A jövő szezonban még lehetnek továbbjátszások, amíg az új repertoár nem áll föl teljesen. De az a színház természetét ismerve már más valami lesz. Nincs ezzel sem baj. Ha más, akkor más. Aztán... Én mindig itthon leszek.

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Cimkék: Szabó Gabi Szegedi Nemzeti Színház színház