Hirdetés
Művház 2018. február 25. 13:45

Barnák László: Nem feladat mindenkit kielégítő színházat csinálni

Képgaléria
Még színész, de már érdeklődő igazgatójelölt. Tudja, érzékeny időszak jön, de fölkészül rá. És abban is bízik, ha beáll a barnáki színház, akkor lesz ideje, lehetősége az igazgatói teendők mellett is játszani.

Hirdetés

„Előhang”: negyed órával a megbeszélt időpont előtt felhív, és elnézést kér, késne egy kicsit, mert nem tudott időben végezni ott, ahol korábban volt. Aztán persze hamarabb megérkezett a Művészbejáróhoz. A büfét javasolja, beszélgessünk ott. Amikor belépünk, legnagyobb megdöbbenésem ki is szalad a számon: – Ilyen üres színházi büfében sem voltam még életemben... Ketten vagyunk...

– Ez is benne volt a pályázatunkban: a közösségi élet újragondolása, megreformálása is egy fontos tényező. Nemcsak a város életében szeretnénk pezsgőbbé, láthatóbbá tenni a színházat és vonzóbbá tenni a színházba járást, hanem a színházon belül is nagyon fontos, hogy erősíteni tudjuk a közösségi szellemet. Mindenki, aki itt benn dolgozik, azt érezze, fontos a munkája, hogy odafigyelnek rá.

– Most milyen ez a közösségi szellem?

– Úgy érzem, a rengeteg munka, a sok bemutató létrehozása közben valahogy az elmúlt évtizedekben szétforgácsolódott ez a fajta társulatiság, ami nagyon sok színháznál, főleg a vidéki színházaknál, nagyon fontos volna. Fontos, hogy baráti, összetartó közösség legyen a társulat. A színházban dolgozók szerepe a város életében hangsúlyosabb, kiemeltebb. Az ő közösségi erejük is meghatározza a munka minőségét. Ha ezt a közösségi szellemet nem tudjuk megerősíteni, akkor megmaradhat az, hogy egy nagyüzemi munkafolyamattá silányul a színházi munka, eltűnik belőle az öröm, az alkotókedv, a kreatív szellemiség. Ezt nem szeretném. Ha ez eltűnik, az akár végzetes is lehet. Egy színház soha nem válhat gyárrá. Muszáj, hogy kreatív emberek alkotóműhelyeként létezzen. Ebben a háttérdolgozók ugyanúgy benne vannak, mint a művészeti állomány tagjai: speciális szakmákról, speciális munkaterületekről van szó. Kell, hogy folyamatos párbeszéd legyen a különböző tárak – fodrásztár, díszítők, világosítók, hangosítók – között, és ne csak az előadások kapcsán beszélgessenek egymással. Ehhez kell például egy napközben is élő(bb) színházi büfé. Így minden egyes bemutató még inkább közösségi élménnyé, ünneppé tud válni. Minden résztvevő azt érzi, hozzátett valamit az előadáshoz. Ezt az ünnepjelleget lenne jó visszacsempészni a hétköznapokba. Ezzel lehet erősíteni a munkamorált is. Ez mind abba az irányba visz, vihet, hogy fejlődjön a színházi munka.

– Hány dühös ember van most a színházban?

– Szerintem inkább bizonytalan, kérdőjelekkel „rendelkező” emberek vannak, akik között nagyon sok az olyan, akiknek a kérdőjele mellett egy mosoly van, de olyan is biztosan van, akinek a kérdőjele mellett még egy kérdőjel van. Mert nem tudja még például, milyen lesz a következő évad, hogyan számol vele a színház vezetősége. Egy ilyen átmeneti időszakban, igazgatóváltáskor nem lehet elkerülni a feszültségeket, ez egyik színház életében sem volt még ezidáig zökkenőmentes. Az is naiv hozzáállás volna, ha nem látnánk, hogy különböző érdekek ne próbálnák meg képviselni a saját további irányaikat. Ez mindig érzékeny időszak.

Az, hogy vélemények formálódnak, és alkalmanként ezek indulatokat gerjeszthetnek, más munkahelyen is előfordul, ahol változások zajlanak le. Ebben a színház nem különbözik más intézményektől.

Ebben az elsődleges feladatom nekem is, és Gyüdi Sándor főigazgatónak is az – és ebben abszolút egyetértünk –, hogy együtt vezessük át a társulatot egy olyan időszakba, amellyel kapcsolatban a pályázatomban elég sok mindent megfogalmaztunk. Ez a békés átmenet most a legfontosabb. Jelenleg pedig az, hogy össze kell raknunk a következő évadtervet.

– Ki most a színház vezetősége?

– Gyüdi Sándor a főigazgató most, július 1-jétől veszem át tőle a stafétát. De itt marad, mert az operatagozat vezetője lesz. Meghatározó munkája lesz: segít az operatagozat művészeinek szerződtetésében, a szereposztások kiadásában, a szimfonikus zenekarral való kapcsolattartásban. A prózai tagozat vezetője Horgas Ádám lesz. A vezetőségbe beletartozik a gazdasági és műszaki igazgató is, ők eddig is a zavartalan működés feltételeit teremtették meg.

– Meddig tarthat ez az átmeneti időszak?

– Remélem, minél hamarabb véget ér. Ugyanakkor azt is látni kell, a következő évad összerakásánál például nagyon sok esetben már tele van azoknak a rendezőknek a naptára, akikkel dolgoztunk volna. Folyamatosan érkeznek a megkeresések, most már hozzám is. Minden olyan színész, aki váltani szeretne, helyet keres magának, e-mailt küld, telefonál – jelentkeznek.

– Hány ilyen telefont kapott már?

– Még keveset, nem volt olyan régen a közgyűlési döntés. De jönnek, egyik a másik után. Mindenkitől azt kérem, tartsuk be a hivatalos utat, azaz a művészeti titkárságon jelentkezzenek e-mailben, telefonon.

– Játszik, próbál, zsúfolt az évad vége. De létezik már igazgatóként is?

– Nem, még nem. De amikor nem színpadon vagyok, akkor nem tagadom, kíváncsi igazgatójelöltként közlekedem, informálódom.

– Többet is van benn?

– Igen. De még színész vagyok. Próbálok a XIV. René-ben, ez lesz idén a negyedik bemutatóm. Egyfolytában játszom: a Kazamatákat, a Bál a Savoybant. Nem is tudok például meghívásoknak eleget tenni. Nem jutok el budapesti premierekre, olyan bemutatókra, amelyeket azok alkottak, akiket megjelöltem a pályázatomban. Most minden arról szól, hogy nyárra kellőképpen fölkészüljek. Akkor majd sokkal magabiztosabban formálhatok majd véleményt bármilyen színházi kérdésben. Most még ez a felfedezés, tapogatózás időszaka.

– Egy időre ez az utolsó évada színészként? Állhat jövőre színpadon?

– Át kell alakulnom színigazgatóvá. Ez egy olyan méretű intézmény, nemcsak a többtagozatúsága miatt, amely teljes embert kíván. Nagyszínház, kisszínház, dorozsmai díszletraktár, műhelyek, önálló lakások, gépjárműpark, adminisztrátori kör, háttérmunkások, a színészek, az operaénekesek, az énekkar, a tánckar – mindenre figyelni kell, és figyelni is szeretnék. Nagyon sok életért, karrierért, családért fogok felelősséggel tartozni. Ez most fontosabb, mint az egyéni színészi karrierem. Nekem ez most a csúcs, hogy megkaptam a bizalmat a fenntartótól és a színház dolgozóitól. Ennek úgy tudok a legjobban megfelelni, ha feléjük fordítom a figyelmem. A művészi ambícióim ezzel nem szűntek meg, de előrébb sorolom a színházigazgatói feladatokat.

– Össze lehet-e később hozni a kettőt?

– Ha beáll egy stabil működés, és újra érzek magamban annyi energiát, és kapok jelzéseket is a társulattól, hogy sínen van a színház, és az a fajta új irányvonal, amit a pályázatban leírtunk, akkor fordulhat elő, hogy beszélgetve a társulat tagjaival, jelezve a fenntartó felé a szándékomat, elképzelhető, hogy színészként vagy rendezőként újra dolgozom majd.

– Mikorra lesz barnáki színház a Szegedi Nemzeti Színház?

– Legalább két-három évad kell a teljes átforduláshoz. Talán akkor lehet arról beszélni, hogy beérnek bizonyos eredmények. A következő évad biztos, hogy átmeneti, hiszen a műsortervben már azért vannak olyan súlyok, amelyeket nem mi kezdtünk el elhelyezni. Nagyon sűrű és sürgető a határidő, amivel dolgozni kell, hogy minél hamarabb kész legyen egy évad terve.

– Mi lesz a színházon túli feladatokkal? A tantermi előadásokkal, vagy a rendszeres zsűrizésekkel különböző vers- vagy mesemondó versenyeken?

– Sokat foglalkoztam a pályázatomban a tervezhetőséggel. Azt vállaltam, olyan műsortervet rakok össze, ami mellett beleférhetnek ezek a dolgok. Eddig is belefért az időmbe, hogy évente egyszer létrehoztam egy tantermi előadást. Most is próbálunk egyet, a Godot-ra várvát, ráadásul most kiegészül egy komplex színházi nevelési programmal, egy feldolgozó óra is párosul hozzá, ilyen eddig nem volt. Pontosan azért, mert színházpedagógiai területen is szeretnénk egy új embert behozni a színházba, akinek az lesz a feladata, hogy ezeket a pedagógiai programokat kidolgozza, végrehajtsa, lebonyolítsa. Tehát humán erőforrásban is szeretnénk gazdagítani a színházi állományt. Szeretném, ha a szereposztások lehetővé tennék, hogy a színészeknek legyen szabadidejük ilyen plusz dolgokra.

– A programban is emlegetett nyitás, közönség becsalogatása szempontjából ezek azért kardinális kérdések.

– Így van, kell az új műsorterv, az új bérletkonstrukciók, de föl kell hívni a szegedi nézők figyelmét arra, hogy itt van a saját színházuk. Nem kell színházért elmenni Budapestre, Kecskemétre, Békéscsabára, Gyulára.

– Ha már az elvándorlásról beszélünk: mit tapasztalnak, valóban ennyien járnak máshová, vagy van ebben egyfajta színházigazgató- és színházbosszantás is?

– A nézők részéről ez elfordulás a korábbi színházi iránytól...

– Szavát ne feledje, mi az, hogy színházi irány?

– Hogy milyen programot kínál a szerzők és darabok tekintetében, illetve, hogy azokat a darabokat, hogyan állítják színpadra. Mondok egy példát: itt van a János király című előadás. Hallottam már olyan észrevételt, hogy ha egyszer királyok, akkor hol vannak a szép ruhák, a palástok, a normális koronák? Miért kell villákból koronát csinálni? Miért kell pizsamában mászkálniuk a színpadon? Közben teljesen természetes az, hogy egy rendezőnek a színházi, művészi szabadsága érvényesül egy adott darabnál. Ez elvitathatatlan. Az, hogy milyen darabokat választ a színház vezetője, már egyfajta üzenet lehet. Ezekre országos szinten is vannak visszajelzések: mik azok a darabok, kik azok a rendezők, akik csalogatólag hatnak a nézőkre, nem eltartást váltanak ki, hanem nyitást. Szeretem a János királyt játszani, ugyanakkor, pláne most már, meg kell hallanom azokat a véleményeket is, hogy ha ez kórházban játszódik, elmebeteg figurák rohangálnak a színpadon, akkor vannak olyan nézők, akik ezzel nehezen tudnak azonosulni. Közben meg másnak pont ez tetszik, hogy végre nem egy szokványos dolgot látunk, kinyílik a fantázia. Mind a két irányt meg kell hallanom. Be kell látnom, hogy nem lehet mindenkit kielégítő színházat csinálni. Nem is feladat.

– Mondanék én is egy példát, sőt, egészen konkrétat. Ez a fajta elvándorlás akkor erősödött föl igazán, amikor Bodolay főrendező lett. Aztán leváltották, de maradt. Ha nézőként figyelem ezt, akkor lehetnek olyanok, akik akár még jogosan is gondolhatják, igazából semmi nem történt... Itt a Spiró, itt a Keszég, és? De tényleg nem a rendező személye a lényeg, hanem az, hogy vannak olyan elutasítottságok, amelyeket borzasztó nehéz ledolgozni, leküzdeni, meghaladni...

– Itt most visszakanyarodnék egy korábbi kérdésére: a dühös emberekre. A korábbi Tizenkét dühös ember azt is jelezte, hogy akkor nem nagyon volt ehhez hasonló sikere a színháznak. Ezért sem nézték sokan jó szemmel ezt az egészet. Amikor játszottuk, azonnal elfogytak a jegyek, és havonta lehetett volna még legalább két-három előadást csinálni. Amikor Bodolay Géza már nem volt főrendező, akkor fölmerült, hogy elindult egy új irányvonal. A saját bőrömön tapasztaltam, mi és mennyiben változott. Hogy sok olyan darab született, aminek nagyon sok szereplője volt. Társulatépítő előadások jöttek létre, de a nézőtéren az üres sorok tekintetében nem történt változás. Amikor volt a színházban a szavazás, akkor Gyüdi Sándor és én is elmondtam a gondolataimat. Neki a változatlanság volt a célja, nekem a változás. A közvélemény a sajtóvisszhangok alapján a változást propagálta. Horgas Ádám kollégám lejött nagyon sok előadásra, megnézte Carment, a Kazamatákat többek között, megnézte a Félőlény főpróbáját, ismerkedett a színházzal, áttekintette a korábbi évadokat, informálódott. Ő is én is arra jutottunk, ha változást szeretnénk, és azt hitelesen szeretnénk képviselni, akkor az csak úgy működik, ha az eddigi sikertelenséggel szakítunk.

– Ha már hitelesség. Azt nem kapták még meg, többektől hallottam ezt, hogy nem volt ez más, csak egy színjáték, Gyüdi visszalép, marad az operatagozat élén, megkapja még a szimfonikusokat is, mi baja lehet? Kicsit hátrébb lép, és kész. Barnák meg küzdjön, ahogy akar...

– Hangok mindig vannak, lehetnek is. Ezt még sosem mondtam el ennek az ügynek a kapcsán. Az Arc plakátpályázatnak volt évekkel ezelőtt egy jó szlogenje, ami belém égett: „Fikázni könnyű, alkotni nehéz.” Bárki előtt nyitva állt a kapu, hogy írjon egy pályázatot, végigküzdje az egészet, hogy maga mellé állítson szakmailag hiteles embereket. Aki ezt meg tudja tenni, annak örömmel gratulálok, és elfogadom a véleményét. Másokét is elfogadom, ha az építő jellegű. Az adott véleményt, és a további véleményeket sokszor befolyásolja az, hogy az „eredeti” véleményt ki és miért mondja, és milyen fajta érdekek mentén mondja, gondolja ezeket. Nem is tartom másnak ezeket, mint bugyutaságoknak

– Akkor még egy bugyutaság, amit szintén hallani lehet, lehetett: „mit akar egy negyven éves taknyos színházigazgatóként csinálni? Játsszon még, vagy rendezzen, majd később lesz színházigazgató...”

– Már jövök ki az influenzából... Kicsit komolyabban: ugyanígy felmerülhet az, hogy miért kell színházakat hetven éves öregembereknek odaadni: Nekik az lenne a dolguk, hogy összegezzék gazdag pályafutásukat, és a tudásukat átadják a fiataloknak.

Mikor ugorjon bele valaki egy színház vezetésébe, átalakításába, ha nem ereje teljében?!

Akkor, amikor a legerősebb, amikor tele van ambícióval, már van mögötte szakmai tapasztalat, amikor már képes beleállni helyzetekbe, képes képviselni olyan gondolatokat, elképzeléseket, amelyeket hasonlóan fiatal, energikus, ambiciózus, akarni vágyó emberekkel valósítana meg?!

– Mindig, minden helyzetbe bele fog állni?

– Muszáj lesz.

gszl
fotók: Iványi Aurél

* * *

Szeged.hu – Minden, ami Szeged! Tartson velünk a Facebookon is!

Szeged300
Cimkék: Barnák László Szegedi Nemzeti Színház