„Zoli nem ártani, hanem segíteni akart” – saját tanára írt titkosszolgálati jelentéseket Romsics Igáncról Szegeden

Egy történész esetében ritkaságnak számít, ha önéletrajzírásra adja a fejét. Romsics Ignác frissen megjelent Hetven év című kötete ilyesmire vállalkozik, ami azért is megérdemli figyelmünket, mert hosszan ír Szegeden töltött éveiről.
Bod Péter

2022. július 01. 08:56

„Zoli nem ártani, hanem segíteni akart” – saját tanára írt titkosszolgálati jelentéseket Romsics Igáncról Szegeden

Magyarország egyik vezető történésze a kalocsai gimnázium elvégzése és sorkatonai szolgálatának letöltése után érkezett Szegedre, és az itt töltött évekről közel hatvan oldalon, A szegedi főiskolás (1970–1973) című fejezetben írt.

 

A magyar-történelem szakos hallgató szenvedett attól, amitől a kor főiskolásai és egyetemistái szenvedhettek. A választott szakok tantárgyai mellett ideológiai tantárgyak sokaságát kellett tanulnia. Politikai gazdaságtant, dialektikus materializmust, történelmi materializmust, tudományos szocializmust.

 

Saját bevallása szerint nem különösebben szerette sem az oroszt sem a testnevelést, és igazán mély érdeklődést a nyelvészeti tantárgyak iránt sem tanúsított, az akkori nevén, a Hámán Kató Kollégiumba kerülő vidéki fiú.

 

Teca, Zozó és az új baloldal

A történelem iránti vonzalmát segítette két „jól felkészült és rokonszenvesnek” nevezett tanára, Olajos Terézia és Kováts Zoltán, vagy ahogyan akkoriban a hallgatók nevezték: Teca és Zozó. Első tudományosnak nevezhető munkáját éppen Kováts Zoltán ösztönzésére írta egy számára a személyesen is fontos helytörténeti témából, Homokmégy múltjából. 

 

A visszaemlékezését segítette, hogy Romsics folyamatosan feljegyezte a vele történteket, így diákkora eseménykrónikájának rekonstruálásában ez sokat segített. Hamar felfigyelt és intellektuálisan is megmozgatta az ázsiai termelési módról írt Tőkei Ferenctől származó tanulmány, ami komolyan árnyalja a társadalmilag alávetettetek kizsákmányolásáról szóló akkor uralkodó marxi felfogást. 

 

Fiatal főiskolásként Szegeden vált az új baloldal lelkes hívévé. Olvasta Cohn-Bendit A baloldali radikalizmus című művét, ami a kommunizmus aggkori betegsége elleni orvosság alcímével lényegre törően fogalmazza meg a mű tartalmát. Meghatározó olvasmányélmény volt ebből az időből Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember című könyve. Belső terjesztésű, bolti forgalomban nem kapható munkák voltak ezek.

 

Saját tanára jelentett róla

Talán ennél is fontosabb volt, hogy Che Guevara-estet rendeztek a főiskolán. Ez nem kerülte el a politikai rendőrség figyelmét sem, ezt bizonyítja, hogy a szerző kikérte a rendszerváltás után a róla készült, szegedi éveihez is kötődő III/III-as iratotokat, amiből kiderült, hogy ráállított ügynökök jelentéseiről élénk diskurzust folytattak azok tartótisztjei.

 

Utólag ezekből az is világossá vált, hogy folyamatosan jelentett róla akkori történelem tanára, a már említett Kováts Zoltán, akivel Romsics Ignác már főiskolás évei alatt – ahogyan ő fogalmazott – kvázi baráti kapcsolatba került. 

 

„Az elmúlt években többször elolvastam jelentéseit, és egyre inkább megenyhültem. Ma úgy látom, Zoli nem ártani, hanem segíteni akart, s miután az elhárítás szemében érdektelenné váltam, eszébe sem jutott további információkat adni rólam. Nem tudom, mivel zsarolták meg, de hogy a ráerőltetett szerepben nagyon kényelmetlenül érezte magát, és igyekezett kibújni alóla, az biztos.” 

 

A történésszé váláshoz nagyban hozzá segítette a fiatal főiskolást Nagy István, Történelem Tanszék vezetője, akit Romsics mentorának nevezett, noha Olajos Teréziához és Kováts Zoltánhoz mérten kevésbé kvalifikált oktatónak tartotta. Tanárának köszönhetően ismerkedett meg a szegedi egyetem későbbi két neves tanárával, Sipos Józseffel és Lengyel Andrással, és a komoly történészi pályát befutó Varga Lászlóval. 

 

A kutatási szenvedély korán hatalmába kerítette a fiatal Romsics Ignácot, ám a nyarak jelentős részében dolgoznia kellett. A szűkös anyagiak miatt a szünidei pénzkeresetről nem mondhatott le. Így kissé irigykedve gondolt azokra a hallgatótársaira, akik levél- és könyvtárakban tölthették a vakációt.

 

Fontos eseményként maradt meg a visszaemlékezőben 1972. március 15-e. Az akkori politikai rendszer felemásan állt az ünnephez, amely nem volt munkaszüneti nap sem. A formálódó ellenzéki mozgalmak az 1970-esés 1980-as években a rendszer elleni burkolt demonstrációkra használták fel az ünnepet, különösen Budapesten. 

 

Szegeden ehhez képest teljesen spontán módon zajlott 1972-ben az ünnep, amely szokványos módon kezdődött a főiskolán ünnepi műsorral. Az egyik versmondó belesült a szavalatba, de az egyetemi színtársulat egyik tagja felugrott az emelvényre és hibátlanul elszavalta a megkezdett verset. 

 

A központi ünnepséget a Klauzál téren tartották, ahová egymást után érkeztek a hallgatók, de talán pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy a KISZ-alapszervezetek. Onnan a diákok átvonultak a Petőfi-szoborhoz, ami már nem volt a hivatalos program része, és itt közösen elénekelték a Himnuszt, egy-egy hallgató Babitstól A Petőfi koszorúit, a másik Adytól a Tűz Márciusa című verset, amit Szózat eléneklésével zártak.

 

Ennyi történt, nem több, de ez a politikai rendőrség figyelmét igencsak felkeltette. Szervezett akciót sejtettek mögötte, tekintve, hogy ebben az évben sokkal több főiskolás vett részt az utcai ünnepségeken, mint tanév március 15-én. A szemtanú hitelességével a szerző erről így számolt be most megjelent kötetében: 

 

„Nos, a szervezettségből semmi sem volt igaz, ami történt, spontán módon történt. Az viszont, hogy a vonulásunkat, éneklésünket, és az elhangzott szavalatokat nemzetei és ellenzéki érzelmek fűtötték, teljes mértékben megfelel a valóságnak.”

 

Nem függetlenül az országos politikától, helyben sem a városi pártbizottság, sem a titkosszolgálat, sem a főiskola vezetése nem csinált ügyet a némileg szokatlan ünnepi megemlékezésből. Amihez hozzátehetjük: nem is lett volna erre ok.

 

Még ugyanebben az évben Romsics Ignácot beválasztották a főiskola KISZ-vezetőségébe és a tagja lett a Főiskolai Tanácsnak, amibe az öt diákképviselő egyikeként választották be. Itt szerzett tapasztalatairól a szegedi éveket lezáró részben írt.

 

„Szegeden együtt harcoltunk elveink érvényesítéséért, és mostanra be kell látnunk: vereséget szenvedtünk. Ezen valamennyiünknek el kellett gondolkozni. Én arra jutottam, hogy a politika mocskos dolog, és ha csak lehet, többet nem szeretnék a közelébe kerülni. Helyette szakmai karriert akarok csinálni.” 

 

Pontosan ez történt, amibe a szegedi évek megalapozóak és meghatározóak voltak.