Zalán Tibor: Azt hittem, költőnek lenni nagy dolog, ma már tudom, mekkorát tévedtem

Az egykor szegedi egyetemista, Zalán Tibor költő a Radnóti-estek vendége volt nemrégiben. Itt mesélt a városhoz kötődő élményeiről, pályájáról, a költői-irodalmi lét hazai valóságáról, legújabb verseskötetéről és arról érthetetlenek-e a mai versek. Utána kértük tőle interjút.
Bod Péter

2022. április 10. 09:51

Zalán Tibor: Azt hittem, költőnek lenni nagy dolog, ma már tudom, mekkorát tévedtem

– Szegedre 1972-ben érkeztél. Szolnokon születtél, Nagykőrösön jártál gimnáziumban. Milyennek láttad akkor Szegedet, egyáltalán milyen város volt? Az egyetem eltakarta a várost vagy azért lehetett azt is látni?

 

– Ki kell egészítenem ezt a várossort, mert így tudok teljesebb választ adni – az előzményekkel együtt – a kérdésedre. Abonyban nőttem fel. Abony élhető nagy falu akkor, mezőváros – községnek nevezték, ma már város. Csavargás, utcagyereklét, tisztes szegénység, remek emberek között a téglagyári kényes kémény árnyékában. Szolnok csak születési epizód volt, ezen felül sok közöm nem volt hozzá, mint városhoz. Nagykőrös, már város, Arany János Gimnázium, négy év fegyelmezett szabadság, minden „Arany” körülötted, az általános iskola, a művelődési ház, a könyves- és cipőbolt-, az utca, a tér és az ég. Költőnek lenni nagy dolog, következtettem ebből akkor. Ma már tudom, mekkorát tévedtem. 

 

Eszmélkedésem ideje a hatvanas évek vége, itt kezdtem el újságíróskodni – nem volt komoly, de komolyan – akkor utoljára. Szegedre úgy érkeztem ezek után, mint a nagyvárosba. Itt már többen éltek komoly-nagy költők, írók – jut eszembe hirtelen Juhász Gyula, Tömörkény, Móra, József Attila, Radnóti –, az eddigi lakhelyeimhez képest itt már folyt víz, a Tisza, volt fölötte egy gyönyörű híd is, ami hatalmas élmény volt számomra. (Akkor imádtam, de ma már félek ettől a hídtól, összeborzadok az emlékére, persze ez az én bűnöm – talán vele szemben is –, ő semmiről sem tehet, én öregszem rosszul, vagy voltam rosszul fiatal…) Öt év fegyelmezetlen szabadság. Egyetem az Ady-téren (máig nem értem, miért nem a felsoroltak valamelyikéről kapta a tér a nevét, vagy nevezték át idők folyamán, ha már ott áll az épület…), máig benne van a szememben a lépcsők és falak kopott, fáradt illata. Nem képzavar, de maradjon így! Eötvös Kollégium az Aradi vértanúk terén (ablakomból a templom két tornyára láttam minden mindig álmos reggelen), két szinten, ahol bölcsészek, tétékások, mindenféle emberek laktak egymásra hányva. A felső szinten lányok laktak – egyikükkel, Szentpétery Csillával ki is választottuk egymást magunknak olyannyira, hogy máig házasságban élünk, két gyönyörű lány, remek két unoka, talán így teljes az élet. De vissza a kollégiumhoz! Ezek a sokféle emberek – Totik Vilmostól Krajcsi Péteren és Pelczer Istvánon át akár a filozófussá lett Loppert Csabáig – szívták egymásból egymás tudományát, akár a jó és nagyot vágyó piócák. Sokban meglett ennek az eredménye, ott tanultam meg, hogy minden tudomány csakis egy vagy több másfajta ismeretével válik-válhat végül érvényessé. Lehet, rosszul képzeltem el. A kérdés megválaszolásához még egy fontos tájékozódási pontot kell kijelölnöm: JATE-klub. Akkor az egyetem olvasztótégelye. Az idő tájt nem volt még ezer mindenféle szórakozóhely Szegeden sem, főleg nem értelmiségi, és igazi szándékkal létrehozott klub, így az egyetemisták – nem tudom, hogy van ez most – nem szívesen keveredtek a városiakkal, nem is nagyon tudtak volna. Nem elitizmus okán, amiatt éppen nem. Talán mert egymás között nagyobb biztonságban érezték magukat, más volt az igényük és zsebileg az eleresztettségük, kevesebb volt a konkrét zűrök lehetősége is. A jateklubozások előtt-után persze Hági, Sótartó, Sárkány stb., de ott már neccesebb helyzetek tudtak kialakulni. 

 

Miért ezek, és miért csak ennyi, amiket kiemelek? Mert ezen a háromszögön – kollégium–egyetem–Jate-klub – belül zajlott az életem öt évig. Késő délelőttől kora estig egyetem, ebben benne foglaltatik többszöri előfordulással a Béke Tanszék, este JATE-klub, hajnaltól reggelig kollégium, a 120-as szoba. Legendás hely volt ez a szoba. Mellettem horkolt éjjelente Bugyi Pista, Csapody Miki, Bugyi Laci, Krajcsi Peti, Tosics Ványa bácsi, Kálmán Miki – látod, máig emlékszem a nevükre, a hangjukra; sokat formáltak rajtam, amit ezúton is köszönök nekik. A város számomra tehát egyértelműen és összefoglalóan az egyetemi helyeket jelentette. Ebbe persze belefért minden, Hősök Kapuja – még Aba-Novák-freskók nélkül –, Kárász utca, Színház a színészklubbal, az újszegedi rengeteg a vidámparkkal, végig a Tisza-part, múzeum és egyetemi könyvtár a Dugonics téren, Kincskereső Baka Pistával és Simai Miskával… Megállok, jön minden a csövön kifelé, megállíthatatlanul…

 

– Milyen tanáregyéniségekkel találkoztál tanulmányaid soron? Ilia Mihály sokan emlegetik a te és utánad járó nemzedékekből. Rajta kívül oktatott olyan, aki meghatározó volt, valamilyen értelemben fontos a számodra?

 

– Sok embertől kaptam sokféle jót, nem szívesen említenék neveket, pedig muszáj lesz néhányat, hiszen, ha Csetri Lajost fölemlítem, jön Keserű Bálint, ha Keserűt, jön Szörényi Laci, Fejér Ádám, Han Anna, Baranyai Zsolt, Balázs Misi, Csejtei, Ötvös Péter, Szőke Kati, hogy az akkori fiatalok közül is fölemlítsek néhány arcot – de abbahagyom, napestig sorolhatnám őket. Megszámlálhatatlanul sok kiváló tanárom (és később barátom) volt, akiknek sokat köszönhetek, és nem tudom eléggé megköszönni ezt a sokat. Nagy ajándék kiváló elméket, tudósokat, ambiciózus kutató szakembereket hallgatni-látni egy fiatal, életre készülő léleknek! Egyszerűbb lenne, mert kevesebben vannak, azokat megnevezni, akik nem adtak, inkább elvettek tőlem, megaláztak, megszégyenítettek, vagy csak ellopták tőlem az időt, de ez méltatlan lennek. Inkább egy olyan személyt említenék föl, aki soha nem tanított, nem is oktatott, de Ilia mellett a másik meghatározó tanár-ember alakja volt az öt évemnek. Ő pedig Nagy Géza, aki már nincs közöttünk. Az Eötvös kollégium igazgatója volt, elmondhatatlan szerencsénkre, szerencsémre. A Kollégiumnak, mert tekintély volt a képviseletben és bátor az intézmény megvédésében. Nekem, mert másik atyai jó barátomként tekinthettem rá már az itt töltött évek alatt. Mára kevesen tudják, Nagy Géza volt az egzisztencializmus egyik első és legkomolyabb ismerője, tudója, képviselője, fordítója és magyarázója a múlt század – múlt század, beszarok, hogy egy századdal előbbre kell tennem az ifjúságomat, maradjon, ha lehet! – hetvenes-nyolcvanas éveiben. Az a tanárfigura volt mindkettő, akik máshogyan ugyan, de egész életemre mérvadókká váltak – tanárként, emberként szerettem volna legalább valamennyire rájuk hasonlítani. Barát a diákom, de nem bratyizom vele, nem kell távolságot tartanom, mert a távolságot megteremti a tekintélyem és a habitusom, nem hencegek tudással és tapasztalattal, de mindent átadok, amire vevő vagy kíváncsi a másik, nem követelek, mert a teljesítménnyel megfelelni akarás evidencia ebben a kapcsolatban. Sorolhatnám.

 

„Eszmélkedésem ideje a hatvanas évek vége, itt kezdtem el újságíróskodni” (fotók: Szabó Luca)

 

– Voltak-e elképzeléseid az államvizsga előtt és után a „Szegedről menni vagy itt maradni” kérdéseiről? Volt benned e tekintetben valamifajta tudatosság vagy ez hiányzott?

 

– Voltak, persze, volt, sokféle elképzelés is volt, de semmi tudatosság. Általában nincs bennem tudatosság az életem megtervezésében. Nincs ehhez sem tehetségem. De nem borongok. A menni vagy maradni kérdést sok minden árnyalta. Szegeden maradni azt jelentette volna, továbbra is a megszokott barátaim között vagyok, Baka Pistával, Géczi Jánossal és Belányi Gyurival, Kiss Robival, Budai Matyival rovom tovább az éjszakai utcákat (akkor még valamennyien ott éltek, és éltek), elüldögélek Ilia könyvdzsungelében alkonyodóban, Nagy Gézával a Virág cukrászdában. A cukrászda nem az én világom, de Gézatanár „franciás” volt, így az ilyesmi helyeket szerette, hiába mondtam neki, hogy költők nem szoktak délutánonként csak úgy gesztenyepürét kanalazgatni a térre kipakolt karcsú thonet székeken. Érte még ezt is megtettem – volna. Fontos lehetett, hogy végzésem idejére már nagyon (túl) sokan ismertek, és ha nem hangzik nagyképűségnek (minden ilyen nyilván annak hangzik, pedig…), népszerű örökmozgó figura voltam a fiatal értelmiségi körökben. Ha ott maradok, komolyabban folytatom talán a korán, így örökre félbe maradt Ady-kutatásaimat, talán taníthattam volna ott, ahol hajdan engem tanítottak. (Ezt azért megértem Gyenge Zoltán jóvoltából pár éve – akkor a filozófia tanszéket vezette, most dékán –, aki meghívott creative writing-ot tanítani a diákjainak. Így lett a felnevelő alma materem szám szerint a harmadik egyetem, ahol hosszabb-rövidebb ideig taníthattam – hol költészettant, hol versírást, hol dráma és színháztörténetet és -elméletet, hol mást. Amúgy, egyetemi éveimet leszámítva, sohasem voltak kutatói, tudományközvetítői ambícióim. Az is a maradás mellett szólt, hogy imádtam Szegedet, a várost, a Tisza-partot, az éjszakáit, a hajnalait – olykor még a nappalait is. A Dóm teret az árkádjaival, a színházi büfét a bohémjeivel – akkor még nem sejtettem, hogy később meg is unom a büféket és bohémeket…

 

A távozás mellett szólt, hogy szerelmem, későbbi feleségem, az említett Szentpétery Csilla akkor már Pesten élt és dolgozott, és a távkapcsolatok már abban az időben is törékeny jószágok lehettek. (Az én fiatalságomkor a húszas férfiak már erősen tudtak gondolni a házasságra, illetve felnevelendő gyermekeikre.) Titkon vagy tudat alatt hívott a nagyobb-városi nyüzsgés, hívott magához a faszívű város (Móra), a nagy és bonyolult ismeretlen. Talán hívott magához, és ez most nem szójáték, a kihívás. Mit kezd az álmodozó semmi abonyi srác, aki mindent egyedül csinált végig addig, hogy Szegeden költőként becsülték már meg, a számára akkori legnagyobb ismeretlenben, ismeretlennel, ismeretlenül. Első megjelent versem címe – még az Ilia-féle Tiszatájban –: A fiú indulása. Talán azt éreztem akkor, hogy Szegeden a fiú még nem érkezett meg, csak elindult ismét valami felé. És Szeged még nem végállomás. Egyéb maradási-küldési paraméterekről most nem szívesen beszélnék. Nem is lenne sok értelme. Elmentem, hogy évekig munkanélküli legyek a világvárosban, de boldog és szabad.

 

– Voltál a Kortárs versszerkesztője, később a chicagói-budapesti bejegyzésű M-Szivárvány társszerkesztője. Előbbi folyóirat ma már felfoghatatlanul magas példányszámban jelent meg. Utóbbi egyben tudta tartani, fel tudta mutatni irodalmilag-művészetileg-gondolkodásban a nyugati és egyéb kisebbségi irodalom értékeit. Ez valami kegyelmi állapota volt a kultúrának és művészetnek, pontosabban azok befogadásának, vagy azt már akkor tudni lehetett, hogy ez nem fog örökké tartani?

 

– A Kortárs az én időmben közel húszezer példányban jelent meg, s fogyott el egy-két nap alatt. Azt nem tudom megítélni, csak azért-e, mert annyira jó volt (akkor az irodalom), vagy mert kevés folyóirat meglétét engedélyezte, illetve támogatta az akkori hatalom. Feltételezem, hogy ez is belejátszott. Meg, ne felejtsd el, akkor az irodalomnak komoly(abb) társadalmi szerepe volt – és ezt a szerepet a folyóiratok és a hetilap, az Élet és Irodalom hasábjain kellett és lehetett, erősen metaforizált formában persze, eljátszani. Még nem volt ötszázötvenkét tévécsatorna, nem volt net, nem voltak honlapok, nem volt mobiltelefon, Google, Meta, Youtube, Instagram – el sem kezdem a felsorolást, mert csak a táguló hiányt ragoznám fölöslegesen a már-már bosszantó túlkínálat fölmutatása felé tartva. Nem gondolom, hogy a benne közölt versek miatt vették meg ennyien a folyóiratokat, a hetilapot, de azt biztosan tudom, hogy akik megvették, azok elolvasták a verseket is.

 

 

A Szivárvány más szempontból volt fontos, és töltött be (egyszer majd) kikerülhetetlen szerepet. A nyugati magyar irodalom termékei a zárolt kiadványok tárába kerültek a Széchenyi Könyvtárban, behozataluk az országba tilos, elkobzandó és hatóságilag büntetendő volt.  A nyugati, akkori terminológiával, emigráns irodalmat sem lehetett közölni. (Olykor-olykor – köszönhetően Száraz György Kortárs-főszerkesztő nyitottságának és tekintélyének, vagy Pete György karakánságának és megszállottságának az Életünknél Szombathelyen – olykor meg tudtak jelenni tőlük is írások.) A Chicagóban megjelenő Szivárvány is megpróbálta, az európai emigráns fórumok mellett Amerikában, a jó Mózsi Ferenc (így hívták a háta mögött, minden irónia nélkül) költő áldozatvállalása eredményeként, a gyűjtőszerepet ellátni odakint. Amikor a rendszerváltozás környékén megszűntek a kontinensen az emigráns folyóiratok, a Szivárvány félig hazaköltözött, és M-Szivárvány néven tevékenykedett tovább, beszálltam szerkesztőnek, így immár egyfajta élőhidat tudtunk kialakítani a nyugati magyarság irodalma és a hazai, illetve kisebbségi magyar irodalom között. Hozzá kell tennem, valahogy Illyés ötágú sípjára emlékeztető lap volt ez, amelyik a világban bárhol, magyar nyelven, írt szövegeket együtt, különbségtétel nélkül jelentette meg. Nem volt ez kegyelmi állapot, és főleg nem nagyon tudtunk semmit, főleg nem, hogy jön, jöhet majd valami – különösen még a rendszerváltoztatásnak nevezett törés előtt. (Utána meg csak simán tanácstalanokká váltunk.) De! Írtam én a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, meg nem tudom mondani fejből, hogy mikor, egy esszét, amelyik Szomorú aranykor címen jelent meg Amerikában, és hangzott el az amerikai magyarok ohiói ITT-OTT konferenciáján. Ennek az volt az alaptétele, hogy a kései Kádár-rendszer az irodalom és művészetek aranykora volt! A hatalom már nem elég erős ahhoz, hogy komolyabban, irányító igénnyel vagy erőszakkal jelen legyen a kultúrában, de ahhoz még igen, hogy ezeket szponzorálja, elássa, életben, ha nem is képben, marasztalja. Akkor megköveztek érte – nem kint, természetesen itthon. Ma már tudható, hogy nekem volt igazam. Elég, ha körülnézel, mi van a kultúrában, közelebb az irodalomban, távolabb az értelmiségi létezésben – vagy annak megszűnésében. Ahogy várható volt, a bocsánatkérés ezúttal is elmaradt.

 

– Magyarország erősen központosított ország. Ez nem új keletű, és nem csak politikai értelemben. Ebben az országban Szeged és egy Szeged típusú város is másodrangú lehet, parkolópálya tudósoknak, művészeknek, gazdasági szakembereknek. Te több mint másfél évtizede Békéscsabán a Jókai Színháznál dolgozol? Az elmondottakból következően itt periférián, félperiférián érzed itt magad?

 

– Én mindenhol jól érzem magam, ahol megbecsülnek. Pesten is, bár nem lehet lépni az utcán, vagy mert minden második ember neked jön vagy beléd akad, vagy mert kutyaszarba lépsz, vagy mert, vagy mert. Torkig ér a szmog, a kipufogógáztól köhögsz és beteg leszel, a zebrákon elütnek, a parkokban kirabolnak, vagy, ha nő vagy vigyázz, megerőszakolnak, a kéregetők szétzilálják a lelkiismeretedet, ha nem vagy ideges, az leszel, miután kiléptél az utcára. És mégis. 

 

Óbudán élek, ahol zegzugos kis utcákon lehet bóklászni, itt hol Krúdy, hol Orbán Ottó, hol Sinkovits, hol Grúber Béla, hol Kassák, hol Halász Gábor köszön rám ilyenkor egy-egy emléktábláról. Órákig üldögélek az Amfiteátrum kövein, hol a küzdőtér gladiátorait bámulom, hol Hannibál tanár úrral raccsoljuk és ügyetlenkedjük végig a délutánt. A kiscelli múzeumba – vagy a Zichy palotába – be-betérek, ám megszűnt az egyik törzshelyem, a Kerék (kockás terítős) kisvendéglő, jellemzően pizzériába ment át. Tudok tehát bárhol élni, tudom magam bárhol komfortosan érezni – függetlenül a környezetemtől. Elmondhatom, ilyen értelemben környezetfüggetlen vagyok. Nem azért létezem Békéscsabán. 

 

De előtte még a parkolópályákról valamit. A karrierépítés szempontjából Szeged nyilván az lehet Budapesthez képest, alsóbbnak feltűnő fokozat. De Szegedhez képest Abony is az, New Yorkhoz képest Budapest is az. Nem hiszem, hogy ez döntő kérdés lehet valaki érvényessége szempontjából. Most például, amikor épp itt kora este van, a fellépésem előtt megtudtam, napközben három Nobel-díjas tudós volt a város vendége. Mert a világ már túl kicsi ahhoz, hogy kiváltságosan nagy és lesajnált kis helyek legyenek benne. Talán. Itt járt, mert itt végzett, Karikó Katalin, korunk hőse is, akit hellyel-közzel volt módom ismerni ifjúságunk idején, de nem voltak annyira komoly találkozásaink, hogy erre hivatkozhatnék most. Ha lettek volna, akkor sem, nyilván. Ezt most csak azért mondtam, mert lenni és lakni mindenhol lehet, végezni, elindulni, megérkezni nem feltétlenül hely, hanem helyiérték kérdése. Ezért nem tudom megerősíteni a feltételezésedet.

 

 

A hetvenes évek végétől Budapesten élek, éltem ott is sokfelé. De a hivatásomnál, vagy szakmámnál fogva bejártam, átbeszéltem, széttanítottam a fél, vagy majdnem az egész országot. Író vagyok, aki mindenhova elmegy, ahol kíváncsiak rá az olvasói. Drámákat írok, bemutatóim vannak – közel a százhoz vagy túl a százon –, ahol és amikor játsszák a darabomat, ott és akkor éppen odavalósi vagyok. Ilyetén módon, hogy szép magyarsággal fejezze ki magát egy szép magyar költő, én legfeljebb magyar lakos vagyok, ha már, akkor legfeljebb abonyi, leginkább pedig óbudai. (Fontos kitérő: Abonynak van még egy, nálam fiatalabb, költője, Acsai Roland. Fontos alkotó! Érdekes, hogy az utóbbi köteteiben, főleg a legutóbbiban, ő is odafordul, nem deklaratíve, de igen magas színvonalon, az abonyiságához.) Itt próbálom meg magamat visszaverekedni a kérdésedhez, csak remélve, nem volt veszélyes az eddigi elkeveredés. Békéscsaba. Sok helyen dolgoztam életemben, sok helyre hívtak, sok helyről rúgtak ki, sok helyen meg én mondtam fel – a munkahely tehát nem életorma vagy -cél nálam. Békéscsabára Zalaegerszegről kerültem. Egy kikényszerített felmondás után az ottani Griff Bábszínházba ernyőztem magamat a pesti Kolibri Színházból. Onnan, máig hányok, ha eszembe jut, simán politikai okokból, kisöpörtek bennünket – a teljes bábszínházi vezetést. Ez nem is nagyon érdekes, mert politika. Számomra ma már csak abból a szempontból van jelentősége, és innen a hányinger, hogy akkor kellett rájönnöm, milyen sok a barátaim között is a megélhetési barát. A hatalomcsókolom-ember. De tovább, a kérdésed irányába! Fekete Péter, a viharsarki színház akkori igazgatója már korábban felajánlotta, ha egyszer munka nélkül maradok, ő alkalmaz engem dramaturgnak. Jól esett a gesztus, bár nem vettem komolyan. Az, hogy ő keresett meg, amikor megtudta, hogy munka és megélhetés nélkül maradtam, nem azt jelentette számomra, hogy Fekete, aki jelenleg államtitkár, nem feledékeny ember, hanem azt, hogy szavahihető, és a színházát komolyan építő szakember. Meg ravasz figura! Nem határozott meg ugyanis sem munkaidőt, sem munkamennyiséget számomra, még a munkatempómba sem szólt bele. Annyit dolgozom, amennyit, megérzésem szerint, dolgoznom kell. És álljak a színház rendelkezésére, amikor szükségük van rám. A többi az én dolgom. 

 

Apám kubikos volt, földbe ásta-lapátolta a vérét, anyám a szomszédságunkban található téglagyárban emelgette hajnaltól napestig a borzalmas súlyú nyerstéglákat. Tőlük sok egyéb mellett azt tanultam, hogy a pénzért meg kell dolgozni. Ha ingyen akarják adni, nem tisztességes elfogadni. Mert úgy alamizsna. Vagy, mert szaga van. Tehát a szabadság rám szabadításával a Békéscsabai Jókai Színház azt a bizalmát jelezte felém, hogy tudja, nem élősködőt vesz a testére, hanem olyan embert, aki, ha felvállalták, és hagyja magát felvállalni, tisztességgel felvállalja a felvállalóit. Jó kis mondat, nem? De hát, ilyenekből élek. Maradjon! Azért vagyok ott ilyen régóta, mert nem volt okom eljönni onnan. Soha nem bántottak. El tudod ezt képzelni, hogy tizenöt-tizenhat évig nem bántják az embert a munkahelyén? Én nem gondoltam, hogy van ilyen. Van ilyen. A családom, a barátaim sem értették, hogy amikor fővárosi színházakhoz hívnak, vagy közelebbi teátrumokba, miért nem adom föl a Viharsarkot. Öregszel, mondták, ha már meg nem öregedtél, láthatóan egyre inkább nehezedre esik a vonatozás (az autózást nem szeretem, mert az üres idő, más szóval, elvonást a tevékenytől), a vállalt színházat sem mindig kezelik teljesítményéhez méltóan a színházi világban (jellemző, hogy a színművészetin a dramaturg szakos hallgatókat azzal riogatták, szlogen volt, hogy ha nem tanulnak, mehetnek Békéscsabára dramaturgnak), több pénz, nyugalom, gondold át! De nem. Én odatartozónak (ezt írd egybe, légy szíves!) érzem magamat. Fontosabb, amit most akarok mondani: oda tartozónak. Ezt meg külön írjuk, mert így keletkezik meg az értelme annak, amit ki akarok nyögni. Beszélgetésünk elején szó volt egy szegedi háromszögről. Akkor háromszöggel is fejezzük be a beszélgetést! Immár országos háromszöggel! Óbudán élek, megmaradtam abonyinak, és Békéscsabát – a színházával – remélem a második otthonomnak.

Címlapon

mutasd mind