Verses kincsek egy irodalomtörténésztől: Bak Róbert ajánlja Németh Zoltán Tektonika című kötetét

Bak Róbert

2022. február 12. 09:06

Verses kincsek egy
irodalomtörténésztől: Bak Róbert ajánlja Németh Zoltán
Tektonika című kötetét

Több okból is jó, ha az ember különféle helyekre ír recenziókat vagy ajánlókat, meg az is, ha benne van például a Merítés-díj zsűrijében, ugyanis így garantáltan olyan könyvek is eljutnak hozzá, amelyeket egyébként esze ágában sem lett volna elolvasni, vagy akár csak kézbe venni. Aztán persze kézbe veszi, elolvassa, és némelyiknél hamar rájön, hogy igazi kincset talált. Nekem ilyen volt legutóbb Németh Zoltán verseskötete, a Tektonika.

 

Némethet én, mint termékeny irodalomtörténészt ismertem (például a posztmodernnel kapcsolatos esszéi nagy segítségemre voltak a szakdolgozatom elkészítésekor), de bevallom őszintén, hogy bár hallottam róla, hogy verseket is ír, de akkor sem tudok visszaemlékezni egyetlen alkalomra sem, hogy ezeket a költeményeket valaha is olvastam volna. Aztán jött egy pakk a Kalligram kiadótól a legfrissebb megjelenésekkel (benne a Tektonikával), és az olvasás két napja alatt szó szerint leesett tőle az állam. Németh ugyanis egy elképesztően jól felépített, furcsa és egyedi verseskötettel állt elő a tavalyi év őszén.
 

Ember vagyok,

szemérmetlenül használom

mások tragédiáját 

 

Már maga a cím is rendkívül sokatmondó, hiszen a kötet hét egymástól teljességgel különböző fejezetből épül fel, amelyek önmagukban többnyire zártak és egységesek, de ezek a „tektonikus lemezek” egymásra rakódva viszont egy kimondottan furcsa és zavarba ejtő nagy egészet alkotnak, amely aztán leképez szinte mindent, amitől szeretem a kortárs lírát. Németh ezekben a szövegekben igazi kaméleonként viselkedik, és hol mélységesen emberi, hol valamilyen emberalatti, emberfeletti vagy éppen embertelen (sokszor állati, evolúciós, vagy akár geológiai) nézőpontból szólal meg, de önálló hangot kapnak itt a beszélőkről leválasztott nyelvek (a lengyel, a spanyol vagy éppen az olasz), vagy akár térformák és különféle élettelen alakzatok is. Viszont kiemelném, hogy ezek a hangok végig közérthetők, és viszonylag könnyen befogadhatók is.

 

Az I. egység mindössze három verset tartalmaz, amelyek bevezetnek minket ebbe a furcsa költői világba. A Még harminc év első pár versszaka példának okáért egyszerre képzi meg az emberit, az állatit, a geológiait, a matematikát és az evolúciót is. A II. fejezet már ennél egy jóval hagyományosabb témát, a nagy író-költő elődök életművét és világlátását mutatja be az olvasóinak. Így vannak itt versek többek között Goethéről, Joyce-ról, Rilkéről, Puskinról, Aranyról vagy éppen Jókairól is.
 

Jókai Mór Komáromban
 

Anyámban magzatként lebegve

kilenc hónap alatt

kétszáz regényt írtam meg,

belülről, a méhlepényre,

de születésemkor kidobták

a szemétdombra a kacsáknak.

Ötéves koromtól egy újfajta

írásra próbáltak rászoktatni,

időbe telt, mire sikerült

elfelejtenem.

És hetvennyolc éves koromig,

lassú tempóban,

még megírtam százhúsz regényt. 

 

A III. egység „szimfóniákat” tartalmaz, amelyek az előzőhöz hasonlóan vagy szintén nagy elődöket (például a tragikusan fiatalon elhunyt Borbély Szilárd) vagy éppen történelmi mozzanatokat, mint például egy disszidálási kísérlet az ’50-es évek Magyar országáról idéz meg. A IV. ezekkel a mélyen emberi szempontokkal szemben már éppen az embertelenséget vagy az embernélküliséget mutatja be, amikor mondjuk egy végtelenségig pontosított és eszméletlen technikai precizitással leírt sebészeti beavatkozást ábrázol (Tektonika), vagy amikor a szerzőhöz közel álló nyelvek (az olasz, vagy a lengyel) szó szerint életre kelnek, igaz, az őket beszélő emberek nélkül.

 

 

Az V. fejezetben aztán visszakanyarodunk az emberekhez, és számtalan különc, nagyon is megfoghatatlan személyről olvashatunk, mint például a fess, jóvágású K. úr, aki azonban a környék legnagyobb riadalmára bogarakat eszik a játszótereken, vagy N., aki magát madárnak képzeli, és a rendőrségen köt ki. A VI. a monológok terepe, amelyekben azonban ismét egymáshoz ér az ember és a biológia, így kerül egymás mellé a levágni való haj és a kivágni való fa, vagy az önmagából képzelete segítségével kilépő, és valami teljesen mássá váló ember figurája. A kötetet a VII. szakasz zárja, amely a történelembe, elsősorban a II. világháború legsötétebb szakaszaiba visznek magukkal minket, és mint ilyenek éppen a pontosan átélhetőségükkel és átérezhetőségükkel sokkolják az olvasóikat.
 

CODA

 

A gettóbeli kolduló kislányok,

A nagyobb a kisebb testvért rázza,

De ő már éhen halt.

 

Az akasztófán vonagló test,

Letépett körmökkel,

Kiégetett szemüreggel.

 

A kínpadra vont szerzetes,

Felvágott hassal, beleit nézi,

Forgókarral tekerik fel.

 

A kislánynak éppen most vágják ki

a klitoriszát. Anya! Nee! A rozsdás

zsilettpengét elönti a vér.
 

Összekötöm a sorsokat

És egyszerre élem meg


Bár közel két tucatnyi tavalyi lírakötetet olvastam el az elmúlt hónapokban, de azt hiszem, hogy egyértelműen Németh Zoltán Tektonikája viszi közülük a prímet minőségben, egyediségben és gondolatiságban is. Sajnos nem nagyon reklámozzák semerre, de higgyetek nekem, nagyon nagy mű, olvassátok, ha csak tehetitek!

 

Nyitóképünket a Kultérről vettük át.