Úton – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. április 20. 17:21

Úton –
Sinkovics Gábor jegyzete

„Természetesen egyáltalán nem szükségszerű, hogy az új diktatúrák hasonlítsanak a régiekre. A botozással és kivégzőosztagokkal, mesterséges éhínséggel, bebörtönzéssel és tömeges deportálással történő kormányzás nem csupán embertelen (ez manapság senkit sem zavar) hanem nyilvánvalóan hatástalan. Mégpedig a fejlett technológia korában a hatékonyság hiánya, a szentlélek elleni legnagyobb bűn. A valóban hatékony totalitárius államban a mindenható politikai vezetők és az alájuk rendelt menedzserek hada olyan rabszolganép fölött uralkodna, amelyet nem szükséges kényszeríteni, mert szereti a szolgaságát. Megszerettetni velük a szolgaságot, a jelenlegi totalitárius államokban ez a feladat hárul a propaganda-minisztériumokra, az újságok főszerkesztőire, és az iskolai oktatásra...”

 

(Magyarország, én így szeretlek...)

 

Mostanában sokszor álmodok veled, Eliz.

És olyan furcsa, mert mindig nevetsz, hangosan nevetsz az álmokban. Igaz, ilyen voltál mindig is. Mintha távol tartottad volna magadtól a rossz dolgokat, mintha valamiféle álomvilágban élnél. Szégyellem, de már nem emlékszem rá, hogy pontosan mikor haltál meg. Tíz, vagy tizenöt éve? Egyszer valaki felhívott, tán egy korábbi barátnőd, és azt mondta:

 

„Szia, az Eliz meghalt. Ült a kádban, aztán egyszer csak megállt a szíve...”

 

Éltél valahol Brooklyn mélyén, tudom is én, esetleg Harlemben, egy formás, izmos, karamellszínű lány társaságában, aztán egyszer csak – túladagoltad az életet. Negyvenakárhány évesen ez még korai vég. Nagyon is korai. Emlékszem arra a napra, amikor világgá mentél. Beültünk a citromsárgára festett bogárhátúba, de mielőtt beszálltál volna az öreg autóba, körülnéztél Pesten, nagy levegőt vettél, aztán intettél, hogy mehetünk. Legurultam veled a jugó határig. Kiszálltunk, némán átöleltük egymást, aztán gyalog egy sporttáskával elindultál a sorompó és a ledermedt határőr felé. Még visszafordultál és nevettél.

 

Ott és akkor is nevettél.

Mintha soha, egyetlen pillanatra sem vetted volna komolyan ezt az élet nevű társasjátékot. Sokszor irigyeltelek, pedig fiatalabb voltál nálam, mégis... Mégis jóval bátrabb. Magasról tettél a konvenciókra. Az úgynevezett társadalmi közegre, a mi lassan épülgető szocializmusunkra. Nem érdekelt sem tanulás, sem meló. Azt mondtad, az a menő, ha figuráns vagy, a Geodéziai Intézetnél, valahol a mezőn tartasz egy mérőeszközt, közben fütyörészve nézed a fejed felett szlalomozó felhőket. De a vízóraleolvasó is álomfeladatnak tűnt, csak menni és menni a szabad ég alatt – szabadon. Azt hittük, hogy mi, te és én, meg néhányan körülöttünk megtaláltuk mindazt, amit Kerouac, hogy mi, itt a vasfüggönyön belül afféle szocialista hippiként megyünk véges-végig az úton.

 

Az úton.

És te, Eliz valóban végigtrappoltál rajta, egészen addig a New York-i kádig.

 

Vajon mit gondolnál most arról az országról, amelyet a nyolcvanas évek vége felé elhagytál? Mit gondolnál, ha a mennyországból vízumot kapva visszatérhetnél ide néhány hétre, néhány hónapra? Alighanem megdöbbennél. És talán nevetnél hangosan, hogy mi itt visszamentünk oda, ahonnan te elmenekültél egykoron.

 

A nyolcvanas évekbe.

Mert ha itt lennél, akkor ugyanazt látnád, mint egykoron május 1-jén: táblákkal felvonuló tömeget, mű-, vagy nagyon is fanatikus lelkesedést, és a vezért ott a dobogón, az emelvényen.

 

És látnád a visszatért pártállamot, az újra megvalósult kádárizmust, és a népet, a szolgalelkű népet, amely elfogadja, sőt, életben tartja mindezt. Egykoron a kopasz Lenin, most pedig a hosszú hajú Jézus jelenti a megváltót, az útmutatót számunkra. Vallási műsorok egyik a másik után, órákon át különböző csatornákon, az állami televízióban. Mintha az állam, ez a jótékony valami azt üzenné nekünk: lám mi is a Biblia tanításai szerint élünk, egyétek tehát ti is ezt.

 

Ezen röhögnél a legjobban Eliz.

Az ő bibliai életükön.

 

A szentek eljövetelén.

 

Emlékszel arra a papra, aki egyszer odajött hozzánk a Móricz Zsigmond körtéren a buszmegállóban? Emlékszel a hamis mosolyára? És arra a meglepő mondatra, amit barátságosan mondott:

 

„Srácok, gyertek fel hozzám, nálam tudtok filmet nézni, beszélgethetünk az életről, a halálról, bármiről.”

 

És mi mentünk vele öten, hatan, és fogalmunk sem lehetett róla, hogy az aprósütemény az asztalon, no meg a csodálatos Napfivér, holdnővér, Zefirelli imádnivaló meséje csak a körítés ahhoz, hogy a pap kiszedje belőlünk, mit gondolunk a rendszerről, hogy aztán abból jelentéseket írjon.

 

Hamis világ volt az, de mi mégis lubickoltunk benne.

A nyolcvanas évek rock and rollja elsodort, elsöpört mindent az útból. Hétköznap húsz forintért ettünk sóletet, az önkiszolgáló étteremben, tíz forintból két fröccsöt ittunk, a Gerlóczy borozóban, a hétvégék pedig... Nos, az imádnivaló hétvégék pedig koncerteket hoztak egyiket a másik után, a Bercsényi klubban, az Egyetemi színpadon, az Ikarus művelődési házban és mi, az olcsó, savanyú Kőbányai világostól megrészegülve azt kiabáltuk gúnyosan:

 

„Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakom...”

 

Menők voltunk, vagy legalábbis azt gondoltuk magunkról. Mintha nem is Pierre mondta volna a Megáll az időben, hanem mi:

 

„Az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember, és ez nem színvonal szerintem...”

 

Mert mi tudtuk, mi a színvonal. Az igazi színvonal.

 

Beinteni a hazug, álságos, lelket fojtogató hatalomnak.

 

Megdöbbennél, Eliz mindazon, ami most itt, velünk, és körülöttünk történik. Szartunk mi a politikára mindig is, kiröhögtük, kigúnyoltuk – és bárcsak ezt tehetnénk most is. Neked írok, és ahelyett, hogy a nőkkel foglalkoznék, az imádnivaló nőkkel, akiknek mindig a titkot kerestük a szoknyájuk alatt, most a hangulatról fabrikálok mondatokat. A hangulatról, amely... hogy is fogalmazzak.

 

Felkavaró.

Talán ez a legjobb szó rá. Mert az ember eltolja magától az egészet, de ez lehetetlen vállalkozás, mert jönnek szembe az arcok, ha híreket olvasol, ha híradót nézel, és látod a gúnyos, nagyképű, magabiztos hatalmat, a sokadszorra újraválasztott hatalmat, ahogy folytatja a negédes propagandát, az egyre rémisztőbb agymosást. Ahogy magyarkodik, ahogy hamis nemzeti egységről beszél, ahogy hülyére veszi az embereket. Azt mondta ránk annak idején az a pap mosolyogva, hogy mi afféle feketebárányok vagyunk. Pedig csak egyszerű birkák voltunk. Birkák, akik látszólag elfogadták a játékszabályokat – csakúgy, mint most. Csakúgy, mint 2022-ben az ország egyik fele.

 

Különbnek gondoltuk magunkat mindenkinél. ef Zámbó és fe Lugossy különleges hatású képeit néztük, a dadaizmusról beszélgettünk, holott azt sem tudtuk, mit jelent pontosan. Kiállításokra jártunk, Malamudot, Updike-ot, Bukowskit olvastunk, azt sem tudom már ogy honnan, ki által került elő. Művészfilmeket néztünk, és miközben untuk, lelkesen bólogattunk. Azt gondoltuk, tartunk valahová, valami felé.

 

Én gyáva voltam utánad menni.

Gyáva voltam egyáltalán elmenni.

 

Egyszer megpróbáltam, három napos Ibusz-útra fizettem be, mert tudtam, hogy ott vagyok Bécsben. és boldogan találkoztunk, hónapok után újra, és valamilyen jazzklubba vittetek, még lakás is volt, ahol aludni lehetett, meg lányok, és mi kiabáltunk, hogy szabadok vagyunk, hahó emberek, szabadok vagyunk – aztán elindultatok Amerika felé, én meg vissza Magyarországra. Egy nappal a csoport után autóstoppal Bécsből Budapestre. Anyám amikor ajtót nyitott, úgy nézett rám, mint egy szellemre és csak annyit mondott:

 

„Azt hittem kint maradsz, azt hittem soha többé nem látlak...”

 

Sokszor álmodom veled, Eliz.

 

Pedig amikor az úgynevezett rendszerváltás után évekkel később hazajöttél, sőt, többször is hazalátogattál Amerikából, és mi találkoztunk újra, már valamiféle távolság volt közöttünk. Megmagyarázhatatlan távolság. Néztem az arcod, a Ronnie Wood-i bumfordi orrodat, az ugyanolyan éles karaktert, mint a The Rolling Stones gitárosának, közben semmit sem változtál – mégis más, egészen más ember lettél. Vagy az is lehet, hogy én, a gyáva, lelassult, földhöz ragadt ember nem tudtam követni a tempót, amelyet teaz amerikás diktálsz.

 

Halkan beszélgettünk, és elmentünk a szentendrei Gőzhajó utcába, ahol annak idején négyen dobtuk össze a kétezer forintos lakbért, és ahol talán a legsűrűbb időszakot éltünk, buli buli hátán, és a kiskert az olyan volt ott nekünk, mintha maga az Édenkert lett volna. Álltunk ott a Gőzhajó utcai ház előtt csendben, és kerestük egykori önmagunkat.

 

Most meg itt van megint ez az útkereszteződés.

Te már régóta tudod, hogy a függönyön túl is folytatódik az előadás, hogy az a nagy fehérség az valamiféle kokainos vízió, az agy trükkös játéka, vagy valóban van mennyország. De mi, itt még lent a harmóniát keresnénk, a lelki békét, és a szabadság illúzióját.

 

Egykoron gyáva voltam, most meg már öreg vagyok ahhoz, hogy Brooklyn felé induljak.

De majd mennek helyettem a fiatalok, még ha nem is úgy, mint te egykoron. Már nincs jugó határ, már nincs határőr, már nincs vasfüggöny – csak a vágy van, a jobb, a tartalmasabb, az élhetőbb iránt. Hogy a giccshalmaz, amit itthon a nyakunkba öntenek nap mint nap, már sok nekik. Hogy ők nem kérnek Kádár helyett Orbán apánk hamis gondoskodásából. És nem kérnek abból sem, hogy megmondják nekik mit gondoljanak az életről, a körülöttük lévő világról. Majd ők elmennek, elindulnak utánad, Eliz.

 

Én pedig elmegyek valamelyik nap a Gőzhajó utcai házhoz, amelyből, képzeld, népszerű sörözőt csináltak. Állok majd ott, és halkan énekelem magamban a Gimme Sheltert azt a Rolling-számot amit annyira szerettünk.

 

És becsukom a szemem, és azt látom majd, hogy te, ott az árnyas fa mögül nézel rám, és nevetsz, nevetsz – kineveted ezt a hamis világot.

 

 

Nyitóképünk a Fortepanról való.